Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)

1952-12-06 / 1758. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. december 6. OSZTÁLYELLENTÉT Életünk egyik nagyon régi kí­vánsága teljesült, amikor no­vember 12-én berobogtunk Los Angeles, California egyik legre­gényesebb városába. Az első két napon gyönyörű verőfényes nap­sugár köszöntött bennünket. A harmadik, negyidk napon óriási felhőszakadás mosta fel a város amúgy is gyönyörű tiszta utcá­it. Az ötödik nap reggelén új­ból kisütött a nap s lakásunk ablakából gyönyörű látványos­ság tárult elénk. Los Angeles városát körülövező óriási gyö­nyörű zöld hegyeinek tetejét fe­hér sisak gyanánt hó borította. Los Angeles óriási területen fekvő tiszta, szép város. He­gyen, völgyön épült és tele van szebbnél szebb pálma, fenyő és más, a meleg éghajlaton zölde- lő fákkal és nem ritkaság szám­ba megy a középületek, lakóhá­zak gyönyörű szép kertjeiben a rózsafák és egyéb virágok elra­gadó színei vidámitják a virá­got szeretők kedélyeit. Los Angelesben is éppen úgy, mint Amerika minden más ré­szében, a munkásosztály kérges tenyere tartja mozgásban az ipar és kereskedelem kerekeit. Itt is éppen úgy vannak para­ziták, mint a kapitalista álla­mok bármelyikében. A kiszák- mányolás, elnyomatás itt is sze­di áldozatait. Az éhes gyomor­nak nem vigasztalás California állam verőfényes napsugarai. Enni kell s ezt a bérrabszolga itten éppen úgy mint másutt, verejtékes munkájával érheti el. Ma még van munka bőven, ugyan úgy mint a keleti álla­mokban. Az embert s vagyont pusztító szerszámok gyártásá­nál éppen olyan munkáshiány van a szakképzett munkások osztályaiban, műit egyebütt. Az óriási területeken fekvő iparte­lepek, amelyek ma a hadsere­gek részére öntik magukból a különböző gyilkoló szerszámo­kat, hasábos hirdetéseket közöl­nek a város 5 vagy 6 különböző újságjaiban, minden néven ne­vezendő gyári munkák végzésé­re. Sok pénzt keresnek itt is a munkások. A hadi iparok csak­nem valamennyié napi 10 órát és heti hat napot dolgoznak. A megélhetési viszonyok is ehhez vannak irányítva. Los Angeles városában nem probléma a la­kás keresése, van bőven bútoro­zott és butorozatlan, körülbelül éppen olyan árakban, mint a ke­leti államokban. Az élelmiszerek árai minősége is a helyi viszo­nyokhoz van arányitva. A belvá­ros egyes ár'ucsarnokaiban fél és még alacsonyabb árban lehet gyümölcsöt és egyéb élelmisze­reket vásárolni, mint a város negyedeiben. A bérért dolgozó munkásoknak itt is, ebben a vá­rosban vagy államban, éppen annyit hagynak keresni, amikor munkaalkalom van, hogy egyik hétről a másikra tengődik. Hat­van órai heti munka után, a munkásnak nagyon kevés alkal­ma van a californiai napsugara­kat élvezni. Philip Murrayt, a CIO köz­ponti szervezetének elnökét, hu­zamosabb betegeskedés után a természet vissza követelte. Ha­lálával megindult a tusakodás a CIO nagy kutyái között. Philip Murray halála, a republikánus párt győzelme és a CIO vezére­inek a hatalomért való mara­kodása végzetes lehet a szerve­zetre. Még el sem temették Murray holttestét máris felvetődött a kérdés, hogy a különböző néze­tű elemekkel vegyitett CIO szer­vezete fen tud-e maradni Mur­ray nélkül, aki magnetikus ere­jével eltudta simítani Reuther, Haywood, Carry, stb. munkás­hadnagyok külömböző vélemé­nyeik által felmerült súrlódáso­kat. Walter Reuther, a CIO Auto­mobile munkások szervezetének központi elnöke minden erejét látbaveti, hogy ő foglalja el a CIO központi elnöki székét. Re­uther fital, negyvenöt éves és minden hájjal megkent munkás­vezér, aki kijárta és cserbehagy- ta a marxista tanokat, hosszú éveken keresztül az amerikai szocialista pártnak volt szekér­tolója és mint ilyen a politikai kormányzaton, a Demokrata párton keresztül kívánta a CIO tagságának életviszonyait javí­tani. Az elmúlt elnökválasztás­nál csúfos kudarcot szenvedtek nem csak Reuther, hanem az amerikai szakszervezetek .veze­tőségeinek összesége. A Demok­rata párttal (amelyet a szak- szervezetek neveztek el a “sze­gények pártjának”) egyetem­ben kibuktak a politikai pöce- gödörből. Ez egy óriási csapás a CIO vezetőségére. Kegyvesztet­tek lettek. Az amerikai szak- szervezetek 14 milliós tagságát nem voltak képesek a demokra­ta párt berkeibe terelni, hiába szövetkeztek a CIO, AFL, Uni­ted Mine Workers, a Vasutasok és egyéb más független szak- szervezetek, a tagság tunya, kö­zömbös maradt a vezérek kíván­ságaival szemben. A legnagyobb ipari államok, New York, New Jersey, Pennsylvania, Ohio, Mi­chigan, Indiana, Illinois, csúfo­san cserbenhagyták a szakszer­vezetek vezetőségének kívánsá­gait és a reakciós republikánu­sokra adták szavazatukat. A szakszervezetek vezetőségének illene annyit tudni, hogy tagsá­guknak nevelését nem időkö­zönként kell egyes előnyök ki­vívása érdekébe végezni, hanem fokozatosan évről évre. A szak- szervezetek, egyik úgy mint a másik, irtóznak tagságuk neve­lésétől. Walter Reuthert a központi elnöki állásra azok az elemek kívánják ültetni, akik a New Deal szekértolói voltak és a po­litikai gépezet kiépítésével re­mélik a kormány kegyeit meg­nyerni. A másik, akit hívei a fő-elnö­ki székbe kívánnak ültetni Al­lan Haywood, aki John L. Le­wis, William Green, Philip Mur­ray konzervatív iskoláját járta, a legjobb eshetőségei vannak, mert Murray után ő az első al- elnök. Arról is szállingóznak a kósza hírek, hogy ha az egyik AZ INDUSTRIAL, WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVINY1LATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között s<'mnii közösség nin­csen. Nem lehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dol­gozó emberek milliói között s az elet összes javait ama kevesek bírják, akik- Oöl a munkáltató osztály álL E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bér rendszeri. Lgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekben! összpontosuiása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé te­szi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport eUen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást ve­rik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekelt megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk '- agy kizárás van annak valamelyik osztá­lyában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi mun­káért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZER- KEL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend­szert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra Is, hegy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer Wezetét építjük a régi társadalom keretein belül. vagy a másik kibukik, akkor megindítják a hengerelést az A.FL-el való egyesülésre. Mur­ray és Green halálával, meg van az eshetőség arra, hogy újból tárgyalásokat folytassanak a két szervezet egyesítésére. Más okok is közrejátszanak arra, hogy a két hatalmas szervezet újból felvegye az egyesülési kér­dést. Az elnökválasztások alkal­mával a szakszervezetek együt­tesen, minden erejüket latba ve­tették, hogy a republikánus párt jelöltjeit kibuktassák, ennélfog- vava az uj adminisztráció egy csepet sem lesz barátságos vi­szonyban a szakszervezetek ve­zetőségeivel, akik tudatában vannak, hogy az pj adminisztrá­ció minden lehetőséget el fog követni a szakszervezetek eddi­gi “hatalmának” letörésére A szakszervezetek kisebb kalibe­rű vezérei a CIO-ban úgy gon­dolják, hogy a széttagolt szer­vezetekkel a kormány úgy bá­nik mint “Hanzi a meggyel ’ és ez előbb be is is fog következni, mint a szakszervezetek egyesíté­se. Sok, sok, szinte áthidalha­tatlan dolgok állanak az ameri­kai szakszervezetek egyesítésé­nek útjába. Mi egy pillanatra sem hiszünk abban, hogy a CIO és az AFL, vagy a többi füg­getlen szakszervezeteket lehet­séges egyesíteni. A CIO és a szakszervezetek között éppen olyan áthidalhatatlan ür van, mint volt évtizedeken át és még ma is van, ebben a szomorú, vál­ságos időkben a forradalmi ipa­ri szervezet és az úgynevezett forradalmi politikai pártok kö­zött. A CIO és az AFL egyesítésé­nek a legnagyobb akadálya a hatalmon ülő basák, akik min­den eszközt felhasználnak arra, hogy kényelmes vezéri állásai­kat továbbra is fentartsák. Min­den szak vagy úgynevezett ipa­ri szervezetekben óriási módon kifejlesztették a szakszervezeti bürokráciát. Szervezők, kerületi igazgatók, száz és száz külöm­böző lapok szerkesztői és az ügyvédek halmaza lepi el eze­ket a szervezeteket, akiknek mindegyike egy-egy akadály az egyesítés megvalósításában. A CIO tagságának egy része és a nagyobbik része, úgy gon­dolkodik, hogy Reuther túl ra­dikális (ne nevessenek, és ne is bosszankodjanak ezen, de ez a CIO-ban igy van). Ez a radiká­lis elnöke a United Automobil Workers szervezetének 1950- ben guzsbakötött fél millió bér­rabszolgát azáltal, hogy a Gene­ral Motors társasággal szerző­dést kötött öt esztendőre, amely idő alatt a társaság alkalmazot­tai húsz cent bérjavitásban ré­szesültek, igaz, hogy ezenkívül kaptak a G.M. munkásai időkö­zönként drágasági pótlékot is, ami kitesz óránkénti egy centet vagyis heti negyven óra után 40 centet. Nevetséges is, bosszantó is. De még bosszantóbb az, hogy ennek az értelmi szerzőjét, Reu­thert túl radikálisnak titulálják. Allan Haywood, aki köré a kisebb CIO szervezeetek csopor­tosulnak, az ellenségei túl kon­zervatívnak minőstiik. Van egy harmadik csoport is, akik ellen­ségei Reüthernek és Haywood- nak és egy része Jacob S. Po- tokyt, a Colthing Workers tit­kárát vagy a sztrájktörő Joseph Currant, a National Maritime Union elnökét kivánják Murray trónjára ültetni. Tekintet nélkül arra, hogy a 45 éves Reuther vagy a 64 éves Haywood fog ülni a nyeregben, a CIO jövője meg van pecsétel­ve, a szakszervezetek jövőjével egyetemben. Akkor pecsételték meg, amikor a CIO és a többi szakszervezetek tagságaikat hol a republikánusoknak, hol a de­mokratáknak ajánlották fel. Az a csúfos bukás, amelyet a szak- szervezetek szenvedtek az el­múlt elnökválasztásnál, bátor­ságot ad a hatalomra jutott re­akciós honatyáknak, hogy ké- nyük-kedvük szerint kössék gúzsba Amerika bérrabszolgáit. A szakszervezetek eme csú­fos politikai kudarca kell, hogy tanulság legyen azoknak a po­litikusoknak, akik utón, útfélen hangoztatják, hogy az amerikai munkásosztályt a “modern” eszközök a politikai pártokon

Next

/
Oldalképek
Tartalom