Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-11-01 / 1753. szám
1 oldal BÉRMUNKÁS 1952. november 1. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$3.00 One Year ..........................$3-00 Félévre ................................ 1.50 Six Months .......................... 1.50 Egyes szám ára ______ 5c Single Copy .................... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders __________ 3c Előfizetés Kanadába egész évre ................................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Politikai erkölcs Szenátor Paul H. Douglas, a demokrata párt egyik vezető egyénisége, aki időközönként olyasmiket is mond, hogy a kollégái és általában a politikából élő hazafiak nem igen köszönik meg neki, most könyvet irt “Ethics in Government” címmel. Az újságok előzetes jelentése szerint Douglas szenátor azt Írja ebben a könyvben, hogy az Egyesült Államokban egy-egy elnökválasztásnál legalább 75 millió dollárt költenek a korteskodásra. A szenátor beszámítja ebben a helyi, állami és az országos bizottságok által költött összegeket. Douglas nem a jelenlegi elnökválasztásra szabta ezt a számítást, hanem az előzőkre. Szakértők számítása szerint az idén ennek körülbelül kétszeresét azaz 150 millió dollárt költöttek a nép elbolonditására. Szenátor Douglas azt is megírja, hogy egy képviselőnek a megválasztása legalább 10,000 dollárba, egy szenátoré pedig a nagyobb államokban 150-200 ezer dollárba kerül. De most jön a java: Ezen nagy összegeknek csak igen picike hányadát képezik a kis ajándékok, — mondja a szókimondó szenátor. Vagyis a szegény emberektől jövő esetleges egy-két dollárok mit sem számitahak. A két nagy polgári párt költségeire a szavazók milliói leadják ugyan szavazataikat, de a kampány költségeit a szó szoros értelmében teljesen a gazdag emberek fedezik. “És a nagy összegeket adományozók rendesen várnak valami ellenszolgáltatást a nagy pénzügyi támogatásért”, — Írja szenátor Douglas. És rendesen meg is kapják, — tesszük mi hozzá, ha már a szenátor nem merte megírni, — mert ha nem kapnák meg a várt ellenszolgálatot, akkor nem ismételnék meg újból meg újból a nagy financiális támogatást. Mi ezt már nagyon régen mondjuk, de a sok bárgyú szavazó talán jobban elhiszi szenátor Douglasnak. Örökös tisztviselők Az amerikai sajtó országos szenzáció gyanánt kezelte azt a hirt, hogy a több mint egy millió tagot számláló International Brotherhood of Teamsters (kocsisok) szervezete a Los Angelesben tartott konvencióján uj központi elnököt választott az ezt a tisztséget már 45 éven át betöltő s jelenleg 78 éves Daniel J. Tobin helyére, aki felemelt fizetéssel (évi 50,000 dollárral) ment nyugdíjba. Nagy szenzáció ez, mert manapság már igen ritka dolog, hogy az amerikai nagy szakszervezetekben az elnök, vagy a központi titkár még életében elhagyja hivatalát, noha minden ilyen tisztviselőt a szervezet alapszabályai szerint a tagok választják meg, sok esetben csupán csak egy évre. És mégis az igen furfangos triikökkel elérték, htfgy ezen állások örök életre szólnak. Sőt volt egy eset, amelynél a központi elnök a fiával örököltette ezt a hivatalt. (William L. Hutcheson, aki 1915 óta volt a Carpenters Union elnöke, január 1-én, amikor nyugdíjba ment, a fiát tette be az elnökségbe.) Egyik ilyen cselfogás az állások örökösitésére az, hogy az elnök nevezi ki és küldi el a union lapjának szerkesztőjét. Minden nagyobb union kiad heti vagy havi értesítőt. Ha a szerkesztő állása az elnöktől függ, akkor természetes, hogy azt csak a legelőnyösebb helyzetben mutatja be a tagságnak. Ugyancsak az elnök nevezi ki a szervezőket is, akiknek munkakörébe tartozik az elnök állandó dicsérete.És végre ügyelnek arra, hogy a konvenciók delegátusainak óriási többségét a központi tisztviselők emberei közül jelöljék. így a konvenciók valójában csak jóváhagyják a központi tisztviselők intézkedéseit s ezek közé tartozik a tisztviselők újból meg újbóli megválasztása is. /em csoda, hogy ezen örökös tisztviselők a uniont saját üzletüknek tekintik, amelybe a tagoknak kevés beleszólást engednek. A demokráciát szavakkal oly erélyesen védő amerikai szak- szervezetekben tehát a lehető legteljesebb autokrácia uralkodik. Ilyen autokrata uralkodók pl. a 80 éves William Green, az AFL elnöke; az ugyancsak 80 felé járó John L. Lewis, a bányászok szervezetének elnöke; Joseph P. Ryan, az International Longshoremen’s Association elnöke; stb. Ilyenek voltak a nemrégiben elhalt William D. Mahon, aki 52 éven át vezette a Street Railway Union ügyeit; Sidney Hillman, az Amalgamated Clothing Workers vezére; George L. Berry, a Printing Pressmen’s Union elnöke és még sok mások. Egészen természetes, hogy ezen emberek, akik 20, 30 vagy 40 éven át töltik be az ilyen tisztségeket, nem dolgoznak az iparukban, de azért tízszer, vágy többször annyit keresnek, mintha a munkaasztalhoz ülnének, elvesztik a munkásokkal való érdek- közösségüket, a union ügyeit első sorban is csak a saját személyi érdekeik szempontjából nezik s legfőbb törekvésük az, hogy a jelenlegi állapotot, amelyben ily jó dolguk van, állandósítják. Ez magyarázza meg azt, hogy az amerikai szakszervezetek miért lettek a tőkés termelőrendszer legerősebb támaszai. Az industrial Workers of the World szervezet megalakitói már 1905-ben látták ezt a dolgot, azért ezen szervezet alapszabályai kimondják, hogy a fizetett tisztviselők, akiket csak egy évre választanak, csupán még egyszer választhatók újból egyhuzamban, vagyis két évi szolgálat után vissza kell menniök az iparokba, ahol a munkásokkal való közös érdekeltséget újból ténylegesen érezhetik. De azonkívül az IWW szervezetben a fizetett tisztviselőknek legfeljebb csak azt a fizetést adják, amit az iparokban keresnek a szervezet tagjai; — a valóságban jelenleg annál jóval kevesebbet. Nyilvánvaló dolog, hogy az óriási fizetéseket huzó örökös tisztviselők nem szolgálják tagjaik érdekeit, még kevésbé a munkásosztály, sőt még a polgári demokráciát sem, annál kevésbé az ipari demokráciát. A “Point 4” kudarca * Ma már a nevesebb közgazdászok elismerik s általában véve napról-napral áthatóbb lesz, hogy a Marshall-tervnek “Point-4” név alatt ismert része, amelynek célja a gazdaságilag és kultúrában is elmaradt országok néjteinek segitése, kudarcba fuladt. Aki kételkedik ezen állításban, ám figyelje meg az Egyesült Államoknak jelenlegi viszonyát Irán, Egyiptom vagy az arab országokhoz, amelyek mind a “Point-4” alá estek. Az amerikai nagy segítség dacára a “felsegített” országok népei a hála helyett egyre ellenszenvesebben tekintenek Amerika felé. Miért? Erre a kérdésre meglepően őszinte és világos választ kaptunk a napokban a Stanford Egyetem egyik tanárától, Dr. Harold H. Fishertől, aki mint történelem tanár speciálisan tanulmányozta ezt a kérdést. Dr. Fisher az Occidental College tanulói részére tartott beszédében a következőket mondotta: “Nem lehet nagyobb tévedést elképzelni annál, hogy a végtelen nyomorban élő népeken, akik szeretnének valami javakhoz jutni, segíthetünk az amerikai módszerek alkalmazásával. Éppen ilyen tévedés azt hinni, hogy ha az ilyen népeknek adunk egy csomó pénzt, kenyeret meg gépeket, akkor már segítettünk rajtuk.” “Vegyünk csak egy tipikus esetet, nézzük, mi történt Iránban, ahová az 1951-iki költségvetésünk 23 millió támogatást irányoz elő. Midőn az ilyen, — bizony elég hatalmas — összeg .elköltésre kerül, odaküldjük az amerikai technikusokat. Az ilyen spe- ciálista igen nagy fizetést kap, minden két évben hosszabb fizetett vakáció jár neki. Rendesen nem tudja annak az országnak a nyelvét, ahová küldik, tehát egy tolmácsot kell tartania, azonkívül szüksége van egy titkárra is. — Ez persze mind a 23 millióból kerül ki.” “Az ilyen speciálisták aztán amerikai “jeep”-eken futkosnak, tisztán öltözködnek, csakúgy ragyog rajtuk a frissen mosott s vasalt ruha. Minden rendben volna itthon, de amikor igy mutatják magukat a végtelenül szegény, nyomorgó, rongyokba járó, éhező irániai nép között, azokban bizony felkelti az irigységet. Felmerül bennük a gondolat, hogy ők is olyan ételeket, ők is olyan tiszta ruhát és olyan közlekedési eszközöket szeretnének.” “És végül, ezen technikusok rendesen nem ismerik azon ország népeinek politikai, gazdasági és ethikai viszonyait, azért információkért a jelenlegi tisztviselőkhöz fordulnak s azokon keresztül költik el a segélyt. Egészen természetes, hogy annak jelentékeny része azoknak a kezén úszik el s a falvak koldus-szegény népe nem sokat kap.” “ ‘A Point-4’ program tehát”, — fejezte be beszédét Dr. Fisher, — “A korrupt politikai rendszer s az azzal kapcsolatos dekadent erkölcsi felfogás támogatója és további fentartója lett.” A Dr. Flsher által jelzett folyamatot láttuk úgy Görög —, mint Törökországokban is. Mindkét országban a nemzeti elnyomók segítője lett a “Point-4” és igy nem csoda, hogy az a nép, amely úgy hitte, hogy az amerikai segítő kéz valóban a szegények számára hoz támogatást, most ellenszenvvel nézi, hogy azt a támogatást az elnyomói, a kizsákmányolói kapták meg. A “Point-4” kudarcát az okazza, hogy a sesgitséget minden országban a kommunisták ellen harcoló csoportokkal kooperálva nyújtják. De ezen kommunista ellenes csoportok természetszerűleg csak a nép gazdasági kizsákmányolói, akiknek létérdekét fe- nyegeti a kollektiv termelési rendszer behozatala, tehát a tőkés termelő rendszer katonáinak valják magukat és igy jogosnak tartják, hogy az amerikai segélyek fölét első sorban ők vegyék le. Ez magyarázza meg azt a szinte érthetetlen dolgot, hogy az óriási összegeket kitevő amerikai segély dacára is a “felsegített” országok népei nemhogy hálaérzettel közelednének az Egysült Államokhoz, hanem éppen ellenkezőleg, elhidegülnek tőle.
