Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-01-19 / 1715. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. január 19. OSZTÁLYELLENTÉT “Istennek hála a mennyekben és békesség a földön az embereknek”. Amikor az anya- szentegyház eme kívánságát tiz és száz milliók mormogták a föld kerekségén, amikor az emberiség megváltójának születési évfordulójára, örömünnepére készülődtek, Illinois állam West Franfort nevű városában borzalmas robbanás történt. Száz- tizenkilenc bányász család lakásába az öröm helyett bánat, szomorúság, elkeseredés, nyomor költözött be. Ennek a nyomornak, elkeseredésnek az egyedüli okozója a. Wilmington & Franklin Coal Company tulajdonosainak profitéhsége. Ez a társaság Illinois állam és a szövetségi kormány bányafelügyelőivel egyetemben tudatában voltak annak, hogy a bánya tárnáiba hetek óta a hivatalos nyelven elnevezett “methane gáz’’ és a bányász nyelven ismert “marsh gáz” szivárgott be. Az állami és a szövetségi kormány bányafelügyelői többszörösen felszóllitották a bányaigazgatóságot a gázok eltávolítására, de azok rá sem fütyültek, mert az Illinois állam bányákra vonatkozó törvényei nem a munkásokat, hanem a bányabárókat védelmezi. West Frankfort bányászainak tudatos meggyilkolásáért, nem csak a bányabárók felelősek, hanem felelősek elsősorban John L. Lewis-sal egyetemben a United Mine Workers tisztviselői, akik szintén tudatában voltak a szerencsétlenség előbb- utóbb való bekövetkeztének. John L. Lewis szervezete a .United Mine Workers éppen úgy mint az Egyesült Államok minden más szakszervezetei, nem az osztályharc alapján vannak szervezve. Nem kizárólagosan a bérrabszolgák érdekeit szolgálják, hanem a tőke és a munka közös érdekeit tartják szem előtt. Ez az okozója annak, hogy Karácsony előestélyén 119 bányász család egyedül West Frankfort városában kenyérke: reső nélkül, a legnagyobb nyomornak van kitéve. A United Mine Workers szervezetének biztositó intézete folyósította a családok hátramaradt tagjainak az ezer dollár temetési költséget, valamint az özvegyek részére a havi 30 dolláros és minden 18 éven aluli gyermek részére havi 10 dolláros segélyt. Ezzel az intézkedéssel lepecsételték a kenyérkereső nélkül maradt családok sorsát. Hogy mit fog csinálni az özvegyen maradt feleség a havi 30 dollárból, azzal a United Mine Workers szervezet sem törődik, éppen úgy nem, mint a mai társadalmi rendszerünk egyetlen intézménye. A United Mine Workers szervezetnek nem a biztositó társaságok szerepét kellene betölteni, hanem a bányászok életbiztonságát ellenőrizni. A kapitalista lapok és a bányász szakértők egyik-másika éveken keresztül figyelmeztetik a bányászokat, a bányatársaságokat, hogy az Egyesült Államok területén levő bányák több mint negyedrésze veszedelmet rejteget magában a bányászok életét illetőleg. A United Mine Workers szervezet tudatában van ezeknek a bányáknak, ha nincsen tudatában, úgy kellene, hogy legyen. Szervezettségi erejénél fogva nagyon könnyen rátudná kényszeríteni a bányabárókat a bányabiztonságot fentartó eszközök berendezésére vagy a bánya teljes lezárására. A United Mine Workers elsősorban is arra kellene törekedjen, hogy tagságának testi épségét, életét biztosítsa. A United Mine Workers tisztviselőinek tudomása volt arról, hogy az elmúlt év júliusában a szövetségi kormány két bányafelügyelője követelték a társaságtól, hogy a már kiaknázott csatornákat zárják el, mert azok “marsh gáz”-okát bocsájtanak. Mit tett a United Mine Workers a bányászok élet- biztonságának érdekében —- semmit. Várta, hogy a megjósolt robbanás bekövetkezzen és bekövetkezett. Most John L. Lewis az élen a társaságokat okozza a 119 bányász legyilko- lásáért, a 119 család nyomorba taszításáért. De nem csak ez a 119 bányász veszítette életét a United Mine Workers tisztviselőinek jóvoltából az 1951-ik esztendőben, hanem amint azt a United States Bureau of Mines jelenti, január 1-től október végéig 575 bányász lelte halálát bányaszerencsétlenségek következtében. Ezen 575 bányász élete az illinoisi bányaszerencsétlenség 119 áldozatával egyetemben, a United Mine Workers tisztviselőinek lelkén szárad. Elsősorban ők a felelősek. A bányász munkások azért szervezkednek, hogy azon szervezet, amelyhez tartoznak megvédelmezze őket a kizsákmányoló osztály minden kapzsisága ellen. A United Mine Workers Journal (a bányászok szervezetének lapja) beszámol a 575 bányász végzetes szerencsétlenségéről, beszámol arról is, hogy az év első tiz hónapjában az Egyesült Államok bányászai közül 25 ezer és 85 bányász szenvedett sérüléseket, akik közül 4.765 teljesen munkaképtelenné vált. Micsoda borzalmas számok ezek. Csak egyetlen iparban nem is egy év alatt 800 halott, 30,000 sebesül, 5,000 munka- képtelen, nyomorékot követel. Az Egyesült Államok kutyaszövetsége, amely egy kalap alá veendő a United Mine Workers szervezettel, a kongresszusunk elmúlt ülésszaka alkalmával 64,500 dollárt költött a bányabárók érdekében, amelyért több mint 50 millió dollárt csak adóban kaptak a bányabárók jutalmul a mi “munkás- barát” honatyáinktól. Ahoz a Judás aranyhoz, amelyet honatyáink a ku- tyaszövétségtől elvettek, a megsérült, a munkaképtelenné vált és a legyilkolt bányászok vére tapad. De ezek a hiénák éppen úgy szemethunynak, mint John L. Lewis és társai. Illionis állam kormányzója, akit 1948-ban választottak meg, programjába foglalta, hogy olyan bányász törvényeket fog életbeléptetni, amely kifogja küszöbölni, hogy olyan bányaszerencsétlenség történjen, mint AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között s«mmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, imig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az aj társadalom szer bezetft* építjük a régi társadalom keretein beiül. amilyen 1947-ben Centralia, Illi- noisban, ahol 111 bányász vesztette életét. Ugyan ez a “munkásbarát” kormányzó nemrégiben kinevezte Illinois állam bányafelügyelőjévé Walter Eadiet. Ez az úriember kinevezése előtt a New Orient Mine No. 2 igazgatója volt, amely bánya a karácsony előtti napokban 119 bányász életét vesztette. Sok, sok “munkásbarát” csaló úriember hazárkodik a bérrabszolgák élete felétt. Ezek a bányász és minden más ipari szerencsétlenségek, amelyeket napról-napra követelnek Amerika ipari mágnásai, akiket nem csak a kormány, hanem a szakszervezetek is palástolnak, akikkel egyetemben a munka és a tőke barátságát hirdetik, előbb-utóbb arra kell, hogy ébressze Amerika bérrabszolgáit, hogy megtanulják saját érdekeiknek védelmében, saját maguk kell, hogy cselekedjenek. Éhez osztálytudatos szervezetre van szükség, amely szervezet nem csak azért harcol, hogy nagyobb darab kenyeret szeljen, hanem azért is, hogy a termelés és szétosztás eszközeit a munkások ellenőrzése mellett köztulajdonba vegyék. A mi politikusaink, szakszervezeti vezéreink, minden egyes nagyobb ipari szerencsétlenségek alkalmával egyik a másikat okozzák és ígérik — mint azt a jelenlegi “munkásbarát” kormány ígérte —, hogy az nem fog többé előfordulni. Ezt Ígérték 1909- ben, amikor Cherry, Illinois bányában történt robbanás alkalmával 259 bányász vesztette életét. Ezt ígérték amikor 1928- ban Mathers, Pa.-ban 195 bányász testét marcangolta szét a gázrobbanás. Ezt Ígérték, amikor 1947-ben Centralia, Illinois állam bányájában történt robbanás alkalmával 111 bányászt égettek össze a teljes felismer- hetetlenségig. Ugyanezt ígérik ma, amikor West Frankfort. Illinois államban 119 bányász életét oltották ki méges gázok által. Amint nem történt intézkedés a bányászok és más ipari munkások életének védelmében az elmúlt évtizedekben, éppen úgy nem fog történni az eljövendő években sem, mindaddig, amig a munkásosztály saját maga nem veszi kezébe saját életének intézését. A szabad ipar és szabad kereskedelem, amelyet az Egyesült Államok kizsákmányoló osztálya, társadalmunk minden intézményével egyetemben, mint egy mintaképet állít elénk, a közös társadalmi, az ipari szabadsággal szemben, kell hogy vég- re-valahára kinyissa a dolgozók szemeit és meglássák azt, hogy sem a kizsákmányoló osztálytól, sem a “munkásbarát” politikusoktól nem várhatja helyzetének javítását. Egyetlen útja van a munkásosztálynak és ez az EGY NAGY SZERVEZET, amelybe tömörülnie kell nem csak Amerika bányászainak, iparig munkásainak, hanem a VILÁG bérrabszolgáinak, hogy lerázhassák lánciakat és helyébe egy uj világot nyerjenek. ősidőktől fogva a dolgozók problémája,^ hogy megszüntessék azt a társadalmi rendszert, amelyben a panamázás minden fajtája érvényesül tekintettel arra, hogy az hány munkás életét veszi el. Ma éppen úgy, mint az ősidőkben, nincsen elegendő termék, legkiváltképpen élelmiszer, hogy a népek összeségét kielégítse. Az élelmiszer hiányának következtében évszázadokon át és ma is, milliók és milliók pusztulnak el az egész világon. Mi itt az Egyesült Államokban, ipari fejlettségünk folytán, abban a helyzetben vagyunk, hogy a népek milliói nem azért éheznek, nyomorognak, mert nem tudnak eleget termelni, hanem azért, mert a kapitalista szempontból túltermelés van. A mi szempontunkból nem túltermelés, hanem a rendszertelen szétosztás, vagyis a profitéhség az oka minden nyomornak, szenvedésnek. Az 1929-es pangás következtében, itt ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, milliók és milliók éheztek, nyomorogtak, de nem azért mert nem volt elegendő élelmiszer, hanem azért mert nem volt abban elegendő profit. Ennélfogva bezárták a