Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)

1951-03-24 / 1673. szám

2 oldal

BÉR MUN KÄS

1951. március 24.

OSZTÁLYELLENTÉT

AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET

ELVINYILATKOZATA

A bérrabszolgák száz és száz milliói az egész világon, nyomorúságos tengődéseiken kívül, vérük és életük árával fizetnek a társadalom kerekeinek mozgásban tartása, az emberi szükségletek előállításának munkálatainál.

Sehol a világon nem követelt és követel annyi áldozatot, any- nyi vért, mint az Egyesült Államok modern ipara. Egyedül a bányaiparban, amelyben az elmúlt esztendőben nem volt nagyobb bányaszerencsétlens é g, amely tömeges sérülést vagy halálesetet idézett volna elő, mégis a szénbányászatban 37.850 volt a sebesültek száma, a haláleset pedig 637. Az Egyesült Államok bányászati osztályának jelentése szerint a sebesültek között csak azok szerepelnek, akik sérüléseik folytán egy vagy több napig munkaképtelenek voltak.

Az 1950-ik esztendőben az Egyesült Államok szénbányászai 550 millió 392 ezer tonna szenet bányásztak. A United Mine Workers jelentése szerint, a bányászok átlagosan 200 napot dolgoztak 1950-ben, e szerint, minden munkanapon három bányász fizetett életével és 145 sebesült meg.

Az elmúlt hét esztendőben, 1944 és 1950 a szénbányászok közül 6.721 fizetett életével, 369.627 pedig megsebesült, ami több mint hetven százalékát teszi ki a bányaipar mai alkalmazottainak.

Az Egyesült Államok bánya- iparában 1900-ban a puhaszén bányászok 226 millió tonna szenet termeltek, 1950-ben pedig csaknem 550 millió tonnát.

Ez év február elsején a bányászok napi keresete egy dollár és 60 centtel javult. A bányászok naponta átlagosan 8 tonna szenet bányásznak. A bányabárók a magasabb munkabérek következtében nem 20 centtel emelték a szén tonnáját, mint amennyivel előzőleg fizettek, hanem 90 centtel. Négyszeresét annak, amit a bányász munkásoknak fizetnek és ezt tették január 25-ike, vagyis az árak befagyasztása utáni hónapban. Ez nem okoz a kormánynak, fejtörést, itt nem találják meg a mi eszeveszett nemzet- gazdászaink, hogy a tonnánkénti 70 cent többlet haszon inflációt okoz, azt csak a munkások bérének emelésekor veszik észre.

De nem csak a bányaiparban, hanem a termelés és szétosztás minden ágában, borzalmas árt fizetnek a bérrabszolgák, nem csak nyomorban és nélkülözésben, hanem éppen úgy, mint a bányászok, vérük és életük feláldozásával is.

A VASÚTI váltóőrök sztrájkját a kormány közegeivel ösz- szepaktáló Railroad Brother- hoodok basái, az amerikai munkásmozgalom történetében leg- ezégyenletesebben árulták el. Az elmúlt év vége felé, amikor már a vasúti munkások általános sztrájkja esedékessé vált, a szervezetek basáinak sürgetésére a kormány látszólagosan átvette a vasutakat állam kezelésbe és

ma az Egyesült Államok vasúti munkásai az állam alkamazot- tai és mint ilyeneknek tilos az állam érdekei ellen sztrájkolni, magasabb bérek vagy emberségesebb munkaviszonyok érdekében. A vasutak alkalmazottai az állam mostoha gyerekeivé váltak, mert nekik semmi sem jár azokból az előnyökből, amelyekben az állami alkalmazottak részesülnek. A kormány minden l alkalmazottja évi 26 napi vakációt kap, ezenkívül levehet évente 15 napot fáradalmait kipihenni, egészségét rendehozni anél- | kül, hogy fizetéséből azt levonnák. A vasúti munkásoknak két és fél év óta nem volt fizetés javításuk, a tényleges állami álkalmazottaknak 23 százalékos béremelésük volt azon idő alatt. A kormány alkalmazottaknak a “kék sas” eljövetelével, az 1930-as évekbe bejött a 40 órás heti munkaidő is. A vasúti munkások is megkapták 1949-ben, de amikor a “szükség megkívánj a” 50-60 órákat kell dolgoz- niok, minden túlórázást pótlék nélkül.

A vasutak mágnásai, hallatlan haszonra dolgoztak, mielőtt a kormány látszólagosan átvette a vasutakat és azóta is, de munkásaiknak béremelésér ő 1 hallani sem akarnak és ha ezért munkabeszüntetéssel válaszolnak, közbelép a kormány fegyveres ereje és mint ahogyan a váltóőröket a munka azonnali felvételére, vagy munkájuk és minden jogaik elvesztésére Ítélik őket. Kényszerítik a munkásokat, hogy hagyják abba a sztrájkot, miért? Mert a vasutasok szakszervezeteinek basái, már hónapokkal azelőtt megásták a sírját a vasúti munkások béremelésének, amikor ők maguk követelték a vonalak állami kezelésbe való vételét. Tudatában voltak ezek a férgek annak, hogy a kormány guzsbaköti a vasúti munkásokat, bírói tiltóparancsokkal, katonai szuronyokkal.

Testvér árulást követtek el a vasúti munkások százezrei, amikor a váltóőrök munkabeszüntetését ignorálták és a munkán maradtak, vezették a vonatokat a sztrájktörő váltóőrök irányítása mellett. Nem a kormány, nem a szuronyok törték meg a sztrájkot, hanem maguk a vasúti munkások, akik két tucatnál is több szakszervezetekben raktározzák el, tépik, szét erejüket. Ezért van az, hogy senki- házik a legocsmányabb megjegyzésekkel, hatalmas pénzbírságokkal sújthatják a sztrájkolok szervezeteit. Ha megértenék a munkásosztály szolidaritását és mint egy ember állanának harcba a jogos követeléseik kivívása érdekében, a vasúti mágnások ellen, nem volna az az intézmény, amely munkájuk elvesztésére vagy szervezeteiket pénzbírságokra ítélné. Egy nagyon rövid idejű általános munkabeszüntetés, a vasúti iparban csodákat művelne, a vasúti bérrabszolgák számára. De ettől jobban félnek a vasúti munkások szakszervezeteinek basái, mint maga a kormány.

NAGY bajok vannak az Egyesült Államok boszorkány konyA munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áU.

E két osztály között küzdelemnek keU folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.

ügy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak.

E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, Így az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti.

E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!”

A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra keU szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az aj társadalom szer kezeiét építjük a régi társadalom keretein beiül.

hójában, Washingtonban. A szakszervezeti basák, akik az Egyesült Államok 15 millió szervezett bérrabszolgáját képviselik (saját maguk megbízásából) a védelmet toborzó bizottságban, amelynek intézője Chas. E. Wilson, aki mielőtt a “munkásbarát” Truman ebbe az állásba ültette, Amerika égtük legnagyobb iparvállalatának, a General Electric Co.-nak volt az elnöke. Eme újabb állásában teljhatalommal rendelkezik. Senkinek sem tartozik felelőséggel. A formalitás kedvéért időközönként jelentést tesz az Egyesült Államok elnökének. Amióta Truman foglalta el az elnöki széket, a “munkásbarát” Wilsont négy ízben citálta Washingtonba és egy ízben kitüntette őt a “Polgári jogokat védelmező bizottság“ elnöki tisztségével. Wüson a legteljesebb bizalmát uralja Truman elnöknek, ennélfogva Wilson tudatában van annak, hogy az 1952-ik évi választásokig azt tesz hivatalában, amit a Chamber of Commerce (kutyaszövetség) hatalmának fen- tartása és továbbfejlesztése érdekében a legjobbnak lát. Ezt tette akkor is, amikor a mi szak- szervezeti basáinknak tudomására adta, hogy “neki nincsen arra szüksége, hogy őtőlük tanácsot kérjen és elfogadjon, nekik ad tanácsot ha tetszik az nekik vagy nem”. Ezért aztán a munkások “megbízottai” a szak- szervezetek basái kivonultak a Védelmi Toborzó Bizottság üléseiről.

Ez a munkásfaló Wilson, amikor a General Electric igazgatója volt, több pénzt és nyomást gyakorolt a Washington boszorkánykonyha szakácsaira, hogy a Taft-Hartley törvényt megszavazzák, mint bármely más cor- poráció. A második világháború óta két nagy és számos kisebb sztrájkba kényszeritette a General Electric bérrabszolgáit.

A Wilson által intézett Védelmi Bizottságban helyet foglaltak az AFL, a CIO, a vasutasok és a géplakatosok szervezeteinek elnökei. A szénbányászok nem képviseltették magukat. John L. Lewis tudatára ébredt annak, hogy “aki a moslékba keveredik, megeszik a disznók.”

A fehér ház lakójának boszorkánykonyháját is sütik-főzik a terveiketó Hónapok óta találgatják, hogy a fő szakács fog-e újból pályázni az elnöki székre az 1952-ik évi választásoknál, vagy nem. Most, amikor az Egyesült Államok 49 államának több mint kétharmada törvénybe iktatta, hogy az összes államok elnöke csak két ízben választható, a benfentesek azt rebesgetik, hogy nem fogadja el az újbóli jelölést, hanem vissza szeretne menni a szenátusba, ahol volt mielőtt elnöknek választották. A republikánusok és a déli demokraták suttognak, pletykáznak, hogy az elnök eljátszotta szerepét a nép, a munkásság nagy rétegei előtt és ennélfogva nem érzi magát biztonságban, hogy újból megválasszák őt. Az egyházak vezetői felróják számlájára, hogy amikor egyik rádió beszédében a kritizálóját S.O.B. jelzővel illette. A marine hadsereg tagjai pedig húzzák az orrukat, mert rájuk sütötte, hogy nagyobb publicitást kapnak a kormány részéről, mint “Sztálin”. A vasúti munkások vezetőire rásütötte, hogy “rosszabbak az oroszoknál”. A szakszervezetek basáinak tett ígéretét, hogy az általuk a Védelmi Toborzó Bizottságának alelnökévé kiszemelt egyént ajánlani fogja az elfogadásra s mikor erre került a sor, Wilson más egyént nevezett ki, aki ellen a munkások “megbi- zottainak” kifogásuk volt. Truman csak a vállát vonogatta, és amikor a munkások “megbízottai“ a Wilson által intézett bizottságokból kivonultak, Truman azt felelte, hogy “tervezett vakációját nem fogja megváltoztatni, sem pedig az álmát nem fogja zavarni”. Azután jönnek most sok, sok más vádakkál, rásütötték, hogy a fehér ház titkárnője 8.450 dolláros bundával takargatja testét a tél hidege ellen, akinek férje, mint biztosítási ügynök évi 1.900 dollárt keres. Most aztán keresik, kutatják, hogy honnan csöppennek vagy csurognak a dollárok a hölgy fényűzésének kielégítésére.

A Reconstruction Finance Corporation, amelyet a bukott