Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-01-20 / 1664. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1951. január 20. Mások is ezt mondják (Vi.) Amikor mi mondjuk meg az igazat, attól lehet félni, hogy a lapunknak árthatunk, ha külügyi kritikát mondunk az amerikai kormányról. Azonban amikor másokat idézünk az igazság megismerésére, pláne ha azok iparbárók, szenátorok, vagy politikusok, akkor minden baj nélkül meg lehet mondani az igazat — másokon keresztül — amint mi is igazságnak ismerjük azt el. Mert akarva nem akarva, sokan megmondják az igazat. Ezek közt van szenátor Jenner, Indiana államból, aki a következőket mondta: “Truman elnök beküldte az amerikai csapatokat Koreába, a kongresz- szus, az alkotmány és az Egyesült Nemzetek engedelme nélkül, (az U.N. engedelmet csak utólagosan kapták meg) egy barbár kegyetlenséggel a G.I.- ok iránt.” REFERENDUM SZAVAZÁS Amig Truman volna az utolsó, aki megengedné, hogy szavazzanak afelett, hogy helyesen csinálta-e vagy sem, amikor az ameriki fiukat beküldte Koreába szenvedni, meghalni. Richmond, Virginia államban a WXGI rádió állomás leszavaztatta a hallgatóit, akik 98 százalékban amellett szavaztak, hogy hozzák haza az amerikai fiukat Koreából. Ezen nagy vitába sokan beleszólnak. Most a hat hónapi esztelen rombolás, gyilkolás után megmerik mondani, amit mi már régebben megmondtunk, hogy helytelen volt az egész kaland. Ezen bátrabb felszólalók között van J. F. Lincoln, clevelandi gyáros, a Chambers of Commerce volt elnöke, tehát nem is olyan ember, akire ráfoghatják, hogy kommunista. Mr. Lincoln mondja: “Gondolt-e valaki arra, hogyan kell megközelíteni ezt a dolgot becsületesen, egyenes utón? Először is be kell ismerni, hogy mi vagyunk a támadók, hogy nekünk semmi jogunk, (no business) nem volt megtámadni Koreát, vagy bármely más országot. Másodszor: hozzuk vissza hadseregünket Amerikába. Harmadszor: fizessük meg a károkat, melyeket okoztunk Koreában. Hogy ezeket megtehessük a következő programra van szükség: Először: El kell csapni Tru- mant, mint háborús uszitót, aki törvénytelenül elrendelte Korea megtámadását a kongresszus megkérdezése nélkül, mely az nebulóknak, hogy a gonosz Iván Részül elpusztítani őket. Apró gyerekekbe oltsák be a rettegést, a félelmet a mindent elpusztító atombombától. Ezek az ártatlan csöppségek gyűlölni fogják a gonosz Ivánt és ha tényleg ránkszabadul az atom háború veszedelme, ezeknek a kis védelmet gyakorló gyermekeknek a többsége el fog pusztulni, nyomorékká, idegroncsá fog válni. Igazat kell adni annak a neves szovjet írónak, aki azt követelte, hogy nemzetközi törvénynyel kellene eltiltani minden háalkotmány szerint egyedül üzenhet háborút. Másodszor: Ha a kommunista Oroszországtól a megtámadás veszedelme bármilyen értelemben igaz, — ami kétségés — építsük fel a hazai védelmi erőnket és ne gyengítsük le magunkat háborúk által a világ ellenkező oldalán. Harmadszor: Menjünk el az oroszokhoz, a kínaiakhoz, miután megmutattuk becsületességünket a fenti akciók után és mondjuk meg nekik, hogy mi nem vagyunk háborúskodó nemzet, hogy egyetlen dolog amit mi akarunk, békében élni és ko-operálni minden nemzettel. Kimutatni a tényeket, hogy az invázió, ami megtörtént az amerikai nép nagy többségének kívánsága ellenére történt, akik a képviseltetési kormányrend- szerünk alatt, képesek lettek volna és a jövőben képesek lesznek cselekvéseinket irányítani”. ÍGY lehetne béke Ha ilyen becsületességre törekednének mások is: iparbárók, bankárok, tőkések, újságírók, szerkesztők, rádió rikkancsok, akkor gyönyörű kilátás volna a békére. Akkor az ameriki tőkés rendszer sem rohanna az ön- gyilkosságba, amint most teszi. Ezt látták meg már sokan, közöttük Lincoln is a gyáros. Nem adóztatnák agyon a munkásaikat és tennék tönkre az országot, pazarolnák el természeti kincseit rombolásra és nem gyülöltetnénk meg önön magunkat az egész világ népességével, akik békét akarnak és akik még Mr. Láncolnál is tisztábban látják, hogy csakis Amerika háborús uszitói akarnak háborút, beavatkozást mindenfelé. Mi legnagyobb örömmel látjuk, hogy mindtöbben akadnak józaneszüek, mind többeket felébreszt, kijózanít, mint a háború közeli veszedelme, amely az amerikai háborús uszitókat és a tőkés rendszert biztosan elseperné. Amig a világ szocialista érzelmű munkásai szívesen látnák a háborús uszítok és a tőkés rendszer elseprését, de senki józan ésszel nem akarhat háborút. Éppen a szocialista népek, országok akarják azt legkevésbé. Mi öntudatos munkások csak építeni akarunk, nem rombolni. Mentői több iparbáró, bankár, politikus, szerkesztő, rádió állomás emeli fel a szavát a békéért, annál biztosabban megtudjuk azt őrizni, azáltal kikerülni minden képzeletet felülmúló rombolást, gyilkolást, szenvedéseket. borús uszítást és gyűlölet keltést, mert lehet, hogy hazugság a szovjet lap állítólagos hire az ni a-b-c könyvből, de szomorú tény az, hogy a híren messze túlmenő háborús uszítás, gyűlölet keltés folyik a lapok hasábjain a rádió és a televízió programján éppen úgy, mint a kis és nagy politikusok rikácsolásain keresztül. Ezt az uszítást nagyon nehéz ellensúlyozni annak a maroknyi csoportnak, akik- nak van bátorságuk felemelni a szavukat ez ellen a lélekmérge- zés ellen a mai hisztérikus viszonyok között. Katolikus papok a békeért és a szocializmusért IX. Nem lehet, hogy mi, katolikus pappk tétlenül nézzük ezt és legfeljebb kezünket tördeljük a pusztulás láttán. Hamis és túlságosan olcsó álláspont lenne. Hamis, mert a felelősséget, amennyire az minket terhel, magunknak kejl viselnünk és nem háríthatjuk át semmiféle hatóságra, vagy személyre. —És nagyon olcsó, kényelmes álláspont: gondolkodjék, álljon ki helyettünk más, mi majd kivárjuk az eseményeket és ráérünk majd utólag esetleg bekapcsolódni azokba. A mai élet tempója, az események torlódása ezt a kényelmességet nem tűri. — Azok a plébánosok, akik az egyház és állam viszonyát a maguk hatáskörében már evek előtt, vagy azóta szabályozták és népünkkel, híveikkel, a helybeli hatóságokkal egyetértésben élnek és nyugodtan dolgoznak, a kérdést megoldották. De még az ilyen helyeken is nem ritkán nehézségeket okoz az egyházi hatóságok különböző politikai magatartása. Az egyik igy, a másik úgy Ítél meg valamely politikai gesztust és a püspöki kar tagjai maguk sem egyformán bírálják el ugyanazt a politikai helyzetet. — Itt van a békeiv kérdése. Az egyik főpásztor megengedte, a másik megtiltotta. Az egyik teljes érdektelenséget jelentett be, mert mint nem egyházi, hanem tisztán állampolgári aktust bírálta el. A másik ugyanakkor retorziókkal fenyegetőzött. Természetes, hogy a helyzet felborul:, a bizalmatlanság nőttön-nőtt az egyház intézményei és személyei iránt. Ebben a stádiumban a felelősség az eseményekért mind nagyobb mértékben száll az alsópapságra is. Ennek a felelőségnek érzése, és megnyüatkozása tette aktuálissá mozgalmunkat. És mit látunk e kizárólag politikai mozgalommal kapcsolatban? Még alkalmunk sem volt, hogy hibát követhessünk el, de még arra sem, hogy hibát foghassanak ránk és máris vannak főpapok, akik a legsúlyosabb fenyegetésekkel próbálják visszatartani papjaikat attól, hogy ebben a mozgalomban résztvegyenek. Ugyanakkor a főpapok nagyobb — és hozzáteszem tekintélyesebb — része a papságnak teljesen szabad kezet adott, figyelembe véve. természetesen, hogy kifejezetten politikai megmozdulásról van szó. — íme, az éles külömbség: A lengyel püspöki kar azokat a papokat bünteti, akik államellenes tevékenységben vesznek részt; nálunk némely püspök azokat fenyegeti és bünteti, akik az államot építő, a népért dolgozó kormány támogatására sietnek. Ezért van, hogy a kormány magatartása barátságos ott, gyanakvó itt. — Ereznünk kell, hogy elsősorban az egyház érdekében áll, amit teszünk, amit a mozgalom céljául kitűz. Azzal vádolnak, hogy megbontjuk az “egységet”. Kérdem, miféle egységet? Hitelvi kérdésekről, ugyebár itt nincs szó. Miről van tehát szó ? Az egyház és állam viszonyának rendezése. Csatlakozás a “Megvédjük a békét”-mozgalomhoz. Támogatása azt ötéves tervnek és népünk szociális fejlődésének. — Ezekről van szó. Mi ezt akarjuk. Az egységet tehát nem mi bontjuk meg, akik ezeket a pozitívumokat akarjuk, akik állam- polgári kötelességeinket e :éren is teljesíteni kívánjuk. Az egységet azok bontják meg, akik magukat a magyar dolgozó nép közös törekvésektől távol tartják, magukat szeparálják. De mi ebekkel nem is, akarunk egységet. Sőt nem akarjuk és nem fogjuk viselni azt az ódiumot sem, amely ezeknek az uraknak reakciós magatartásából reánk hárul és lelkipásztori tevékenységünkben gátol. — Szelektálnunk kell. És ezt nem bizhatjuk másra, magunknak kell megtennünk. Mert mindinkább tűrhetetlenebb lesz a helyzet atekintetben, hogy olyan papok magatartása miatt, akik ellenségesen viselkednek a népi demokráciával szemben, az ódium az egész magyar katolikus papságra háruljon. A BÉKE, A SZOCIALIZMUS, A NÉP ÜGYE MELLETT! — Végre is, nézzük meg mi az, amit a kormány tőlünk vár és joggal megkíván. Mik azok a “szörnyűségek”, amelyektől any- nyira félnek. — A kormány elvárja, hogy támogassuk az 'ötéves tervet, népünk szociális emelésében való munkáját, ami bizonyára nem bűnös dolog, hanem állampolgári kötelességünk, hiszen a Népfront választás előtt körlevélben maga a püspöki kar is helyeselte. _ — Támogatni akarjuk a kormányt a dolgozó nép életszínvonalának emelésében. Valóban kérni kellene ezt a katolikus papságtól? Nem, nekünk magunknak kellene-e követelnünk, ha a kormány maga is nem tartaná egyik legfőbb feladatának? — Vagy talán a békéért való harc nehéz egy pap számára? Erre még csak kitérni sem kívánok. A stockholmi határozatokhoz lelkesedéssel csatlakozunk. A békét, egyházunk és hazánk békéjét az egész emberiség békéjét — akarjuk. Elitéljük az atombomba használatát. Híveinknek, embertársainknak nem halálát akarjuk, hanem életét, boldog, megelégedett, emberhez méltó szabad életét. íme, ez az, amit a kormány tőlünk vár, és amit mi most meggyőződéssel felajánlunk. í Folytatjuk)
