Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-04-07 / 1675. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1951. április 7. OSZTÁLYELLENTÉT Az Egyesült Államok Chamber of Commerce (kutyaszövetség) volt elnöke Eric Johnston. Ma a béreket szabályozó bizottság teljhatalmú intézője. Cyrus Ching, ugyan azon bizottság elnöke, Chas E. Wilson, a hatalmas General Electric Corp. volt igazgatója, az Egyesült Államok ipari toborzó bizottságának feje. Eme szentháromság együttesen osztogatja az ukázt, hogy milyen feltételek mellett jöhetnek vissza az AFL, a CIO, a vasutasok és a géplakatosok szervezeteinek vezető emberi a béreket szabályozó bizottságba. Ezek a szakszervezeti huligánok nagy hü-hóval kivonultak a fenti bizottságból és ország-világgá kürtölték, hogy Washingtont lefoglalták a nagy corporációk vezető emberei a saját érdekeik kielégitésére, a munkásosztály, a nép lelketlen becsapására. Kivonultak mert Johnston, Ching, Wilson, Di Salle együttesen elhatározták, hogy a bérrabszolgák nem kaphatnak többet, mint néhány cent órabér javitást. Ugyan akkor elhatározták, hogy az élelmiszerek árusítóit szabadjára eresztik az árak emelésében. A szakszervezetek képviselői azt állították, hogy ez az oka annak, hogy ők kivonultak és lemondottak, sőt sztrájkba léptek a fenti bizottságok intézői ellen. Az igazi ok nem ez volt. Kivonultak azért, mert Wilson és társai teljesen mellőzték a szakszervezetek ba- sáinek zsíros állásokba való helyezését. Kivonultak azért, mert Tobey munkaügyi minisztérium titkárának hatalmát Wilson teljesen megnyirbálta, mely által a szakszervezeti basák hatalma csorbát szenvedett. Kivonultak abban a hiszemben, hogy az Egyesült Államok kitagadott munkásosztálya fel fogja emelni tiltakozó szavát és elsöpri Johnston, Ching, Wilson, Di Salle, stbó nagy korporációk éredké- ben cselekvő háborús uszitókat. Csalódtak ezek a politikusok husosfazeka körül lebzselő szak- szervezeti basák. Csalódtak, mert az elmúlt egy-két esztendőn keresztül a Chamber of Commerce, a National Manufacturers Association és a washingtoni “Fair Deal” intézőinek parancsára megfosztották a szak- szervezeteket a gondolkodni tudó és cselekvésre kész progresz- szive elemektől, kizárták a velejét a szakszervezetek tagságának. Ennek tudatában a John- stonok, Wilsonok macska módjára játszanak a szakszervezeti basákkal. Befagyasztották a munkások fizetését, szabadjára engedték az élelmiszer uzsorásokat, kifagyasztották a kormány hivatalaiból a becsúszott munkásárulókat. A washingtoni csepürágók, jó politikusok. A világ előtt nevetség tárgyává tették a kivonult szakszervezeti basákat, mert tudatában voltak, hogy azok ha- soncsuszva fognak vissza kínálkozni a zsíros politikai állásokba. Truman elnök fején találta a szöget, amikor Key West-i üdülésén megjelent ujságirók előtt kijelentette, hogy “Kivonultak, de nincsen nekik, hogy hová menjenek, csak köztem és Bob Taft között választhatnak, tehát nyugodtan alszom, hogy visszajönnek.” Johnston is meglátogatta az elnököt üdülőhelyén és amikor visszatért Washingtonba, egy levél keretében tudtára adta a kivonult munkás hadnagyoknak, hogy milyen feltételek mellett jöhetnek vissza. Tudtukra adta, hogy a kilences bizottságot megduplázzák, tehát 18-ra emelik. Hat a munkáltatók részéről, hat a publikumból és hat a szakszervezetek koréból. Amint hírül hozta a táviró, a szakszervezeti basák magukévá tették eme ajánlatot és újból leülnek a korporációk fejeivel, a publikum képviselőivel, akik minden esetben a korporációk szekerét tolják, hogy tárgyaljanak a bérrabszolgák gúzsbakötésén. A. “Kék sas”, a “New Deal” és a “Fair Deal” idejében nagyon rászoktak ezek a szak- szervezeti kalózok, hogy a Fehér Ház lakójával, magasrangu politikusokkal, kezeljenek, tárgyaljanak és ezen tárgyalásokon eladták a munkásosztály nagy tömegeit, a vasúti, a szövőgyári, a vágóhídi, az acél, a gumi és még sók már iparok munkásait. Amikor a koreai háború kitört, a mi szakszervezeti basáink versenyeztek egyik a másikával és a Fehér Házban, a kongresszusban két rét hajlongva ígérgették, hogy “Nem fognak sztrájkokat engedélyezni a válság idejében.” ígértek füt-fát minden felhatalmazás nélkül, a csepürágók ennek ellenében mosolyt és kézszoritást, adtak a szakszervezeti basáknak, de semmi egyebet. Úgy gondolják, hogy a “New Deal, a “Fair Deal” idejében is Ígértek ezek a basák mindent, hogy segítsenek kibuktatni Taftot a szenátusból. ígérték, hogy ha hatalomra segítik, illetve viszik a demokrata politikusokat, mindent megkapnak, de mert a munkások millió nem hisznek a szakszervezeti basák ajánlatainak, nem hisznek a politikusok handabandázásában és igy a demokrata politikusok, a szakszervezeti basákkal egyetemben csúfos vereséget szenvedtek. Most aztán jön a fekete leves, a “Raw Deal” és az fog jutni Amerika bérszabszolgáinak, amiben a vasúti munkások részesültek. Két és félesztendei várakozás után, a Brotherhoodok basái megegyeztek a vasúti mágnások képviselőivel, hogy az eljövendő két esztendőben, vagyis 1950 októberétől 1952 októberéig 23 cent árabér javitást kapnak. A negyven órás munkahétről, a tulórázási fizetésről, a vasúti mágnások -hallani sem akartak és a 23 cent bérjavitásért a vasutak, a munkásoknak több mint egy tucat követelését kívánták megnyirbálni. A vasutasok leszavazták az ajánlatot. Következtek a nyugtalanító sztrájkok. A váltóőrök “sick and tired”-ok lettek és vezetőik taltakozása dacára abba hagyták a munkát, de csak a váltóőrök. Több mint egy millió háromszázezer vasúti munkás nem vállalt szolidaritást, kezelték a szállítás, közlékedés eszközeit és megtörték a váltóőrök, az az a saját maguk sztrájkját. Ezt látva a washingtoni csepürágók az elnökkel az élén, elitélték, megAZ INDUSTRIAL, WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem leket béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan áUapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport eUen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az Ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer Veretét épitjük a régi társadalom keretein helttl. vetették a vasúti munkások bátor harcosait, “rosszabbak mint az oroszok” -— mondta az elnök. Charles Wilson, az elnök jobbkeze is beleszólt és “kommunista szabotőröknek” nevezte a végletekig kizsákmányolt váltóőröket. Ezek után következett még a Taft-Hartley rabszolga törvényeket is megszégyenitő ukáz. A hadsereg, amely amióta a kormány átvette a vasutak kezelését, teljhatalommal rendelkezik a felett és kiadta a rendeletet pénteken délután, hogy aki másnap, szombaton 4 óráig nem jelentkezik munkára el van bocsájtva, minden jogaitól meg van fosztva. Ennek tetejébe a 23 centes javítás helyett, melyet a munkások leszavaztak és erre 13 és fél centet dobtak oda nekik azzal a megjegyzéssel “take it or leave it”. A váltóőrök, a vasúti munkások szolidaritásának hiányában, szégyenkezve, kényszerülve voltak elfogadni a “nyers osztást”. Ugyan ilyen osztásban lesz része Amerika minden ipari munkásának, mert a szakszervezeti basák a politikai husosfazék maradékaiért, csepürágó politikusok mosoly és kézszoritásá- ért, eladták becsületüket, eladták Amerika bérrabszolgáit. Truman amikor bekerült az elnöki székbe, ideig-óráig követte elődjének példáját és megvetett, eiitélte a korporációk kijáróit, az évi egy dolláros kormányhivatalnokokat, ma keblére öleli azokat, magas állásokba ülteti őket. Évekkel ezelőtt az amerikai kommunista párt politikus csa- hosai, ugyan azt tették a forradalmi elemekkel, amit a CIO tett a progresszivekkel. Utón, útfélen gyalázták, rombolták az IWW-t, torkuk szakadtából ordítozták, hogy “nincsen idő a szervezkedésre, nyakunkon a forradalom” és a Moszkvában megtartott nemzetközi szakszervezetek konferenciáján beolvasztották az IWW-t az AFL-be és évek múltán ezek a balkezes politikusok John L. Lewis segítségével, a bányászok pénzével, megszervezték a CIO-t. Elérték céljukat, mert ezzel megakadályozták az IWW fejlődését. A CIO hatalmas fejlődésével nem tudtak lépést tartani, a politikus kommunisták, mint a belülről fúró szocialistákat az 1917-es években kiebrudalták az AFL-ből, ugyan úgy a kommunistákat 1949 és 1950-ben a CIO-ból. Ma nincsen osztálytudatos szervezet az Egyesült Államokban, amely a csepürágó balkezes politikusoknak útilaput köthetne a talpára. Szabadon garázdálkodhatnak, intézkedhetnek Amerika bérrabszolgáinak a “nyers osztást” adják jutalmul, azokért a talpnyalásokért, amelyeket a szakszervezeti és a kommunista politikusok az elmúlt évtizedben elkövettek. Veszélybe sodorták Amerika bérrarbszolgáit, veszélybe sodorták az orosz és vele együtt a népi demokráciák Állam Kapitalista rendszerét. A TA.VASZ eljöttével, a magántulajdon rendszerére alapított államokban a bérrabszolgák milliói sztrájkolnak, lázadnak az elnyomatás, a kizsákmányolás ellen. A fasizta Franco országában a spanyol bérrabszolgák százezrei álta 1 á n o s sztrájkkal tiltakoznak az élet- szükségletek magas árai ellen. Barcelonában, a sztrájk száz százalékos volt, több mint 250 ezer bérrabszolga szüntette be a munkát. A szállítás, közlekedés teljesen szünetelt. Üzletek, éttermek zárva maradtak dacára annak, hogy a sztrájk kiütésének előestéidén a munkások szószólóit bebörtönözték. Spanyolországban a szakszervezetek tisztviselői, éppen úgy a kormány szolgálatába szegődtek, mint az amerikai szakszervezetek basái. Mindennek dacára a kormány teljesen tehetetlen volt. Egy nagyon jó példa azok részére, akik azt hiszik, hogy a munkásosztály általános sztrájkja egy elvault eszköz és hogy a politikai pártokon keresztül érheti el a munkásosztály a kizsákmányolási rendszer alóli felszabadulását. Azért részesül Amerika munkássága a kizsákmányoló osztály és azok közegeinek “nyers osztásában”, mert nincsen bátorsága, elszántsága az általános sztrájk fegyverét használni. Franciaorszagban a kommu-
