Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)

1950-09-16 / 1647. szám

1950. szeptember 16. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL 'mondja: F. MEZŐSÉGI AZ EGYHÁZ ALKALMAZKODIK A katolikus egyház történel­me folyaínán mindig tudott al­kalmazkodni ha arra a körülmé­nyek rákényszeritették. Egy ilyen alkalmazkodási fo­lyamatnak vagyunk most tanúi, a Népi Demokráciák ötéves fen- állása alatt is. A hivatalos egy­ház, értve alatta a papságot, kezdettől fogva élesen szembe­helyezkedett a Népi Demokrá­ciák minden olyan intézkedésé­vel, amely a társadalmi rendszer felépitményébe kívánt változást előidézni. Nagyjában ugyan azt a takti­kát folytatta mindenütt, de leg­élesebben a két katolikus ország­ban Lengyel és Magyarországon, amelyekben az Egyház legerő­sebb volt és ott legtöbbet veszí­tett. Származásunknál fogva az Egyház magyarországi szerepét kisértük állandó figyelemmel. Már az 1945-ben a kezdet-kez­detén, amikor elrendelték a nagybirtokok felosztását az egy­ház Mindszenty prímáson keresz­tül tiltakozott az “igazságtalan” kártérítés nélküli földosztás el­len. Ezzel nem csak az uralkodó osztályt kívánta védeni, hanem saját magát is, hisz az Egyház volt Magyarország legnagyobb földbirtokosa. Elitélte a királyság megszün­tetését és a köztársaság kikiál­tását. Ellenezte az államosítását a bankoknak, gyáraknak, bá­nyáknak. De nem maradt meg a puszta tiltakozásnál, hanem élén járt az ellenforradalmi erőknek, min­den ellenforradalmi próbálko­zásnál meg volt található az Egyház keze. Ők irányitták a szabotálást, a rémhírterjesz­tést, elmenve egészen odáig, hogy külhatalmak kémszerveze­tévé tették a templomot. Az uj rendszernek nehéz hely­zete volt az Egyház alattomos támadásaival szemben. A nagy tömegek valósággal lehetetlen­né tették, hogy kemény kézzel lecsapjon az országromboló, nép­ellenes főpapokra, meg kellett várni, amig a tömegek maguk látják meg az Egyház szerepét a társadalomban. Ez fokozatosan be is követke­zett. Az ország újjáépítése, az életszínvonal állandó emelkedé­se, a dolgozóknak, munkásoknak és parasztoknak a kezébe került a gyárak, bányák vezetése, a közigazgatás irányítása, mun­kás és paraszt gyermekek tódu- lása az egyetemekre, kollégiu­mokba, tiszti iskolákba. A Pro­testáns egyházakkal való meg­egyezése a kormányzatnak fel­nyitotta a dolgozók szemeit, meglátták a főpapok önző, nép­ellenes szerepét és temészetes- nek tartották, hogy a kormány lecsapott Mindszentire és össze­zúzta a hazaáruló kémszervezte- iket. A püspökök, ha csendesebben, ha óvatosabban is, de a Vatikán utasítására tovább folytatták az ellenállást. Megtagadták a kor­mánnyal való megegyezést, meg­tagadták a Népköztársaságra való hüségeskü letételét és az alsó papság egy része is tovább folytatta a bujtogatást, de már kevés sikerrel, mert egyrészt a nép mind kevésbé hitt a rémhí­reknek, másrészt ha nagyon el- szemtelenkedtek, megismerték a kormány sújtó kezét is. Pár hónappal ezelőtt a lengyel püspökök beadták a derekukat és a Vatikán ellenzése dacára is, aláírták a megegyezést a len­gyel kormánnyal. Kötelezték magukat, hogy minden ellenál­lást feladnak, leteszik a hüséges- küt, kötelezik magukat és uta­sítsák az alsóbb papságot is, hogy a legteljesebb mértékben támogassák a szocialista társa­dalom építését. A lengyel főpapok meghajlása az államrendszer előtt, felbáto­rította a magyar katolikus töme­geket és az alsó papság egy ré­szét és mindhangosabban köve­telték, hogy a főpapok hagyja­nak fel a haszontalan ellenállá­sukkal, egyezzenek meg a kor­mányzattal. Az alsó papság min­den főpapi terror dacára is, si­keres szervezkedéshez fogott, amely azután észretéritette a püspököket is és a kormánnyal folytatott tárgyalásaik meg­egyezéssel értek véget. A lengyel megegyezéssel hasonló megálla­podás jött létre, minden esetre ma már csak egy részét érték el annak, amit még egy-két évvel ezelőtt elérhettek volna. Az Egyház eme megalkuvásá­nak az őszinteségében mi nem hiszünk, hisz még ma is a Vati­kán áll a háborús uszítás élén, de örülünk neki, mert, ez élénken dokumentálja a Népi Demokrá­ciának megerősödését és a töme­geknek a felszabadulását a bi- gotizmus alól. Akárhogy átkozódik is a Va­tikán, az idő kerekét nem tudja visszafordítani, az Egyház vüág- hatalma örökre leáldozott. NINCS SZÖVETSÉGES A papszakácsnők lapja, a Ma­gyarok Vasárnapja, kétségbe­esetten nézi a hadi helyzetet. Nagyon nehezményezi először is, hogy a kormány Ázsiáért ment harcba és nem a “kereszténység bölcsőjéért” Európáért. Azután megállapítja, hogy minden Atlanti Paktum dacára is, Amerika egyedül áll, mert a szövetségeseire el nem mondott, de rejtett okokból, a népek há­ború ellenes és Szovjet barát okokból, nem számíthat. Azután megállapítja, hogy az atom és hidrogénbomba haszná­lata is problematikus, mert valószínű, hogy “Amerika Kore­áért, vagy Európáért nem haj­landó orosz ellentámadástól el­pusztítani New Yorkot, Wash­ingtont, Chicagót, Detroitot”. Még szomorúbban állapítja meg, hogy még kevésbé várható a szovjetekbe és a szövetsége­seknél belső forradalom. Nem remélt, értelmes felismerés után, már azt vártam, hogy a tisztelendő-plébános urak követ­ni akarják a francia, lengyel és most már a magyar püspökök, papok példáját és sietve aláír­ják és a híveiket arra szólítsák fel, hogy ők is írják alá a stock­holmi véke iveket, amely békét és az atombomba használatának az eltütását követeli. Nem, a ki^yából nem lesz sza­lonna. Az amerikai magyar pa­pok sem nyugosznak bele, hogy az Egyház és az ezerholdasok, tőkések uralmának befellegzett. Ők nem békét, hanem háborút óhajtanak, természetesen nem ők akarják a szépen kerekre f ömbölyödött pocakjukat kilyu- asztatni, hanem szépen rábíz­zák Amerika népére ezt a dicső­séget. Amerika népe “huzza ki Kremlin urai alól az utolsó orosz föld gyékényét is”. Jól tudják ők, hogy amig ezt a bizonyos gyékényt kihúzzák az oroszok alól, ha egyáltalán ki­tudják huzni, mert a gyékény másik végét is kemény, elszánt emberek fogják, sok miihó ame­rikai, orosz, magyar, lengyel, stb. életébe kerülne, persze őket a papi ruha kell, hogy men­tesítse a harctér alól, ők csak hősi elszántsággal imádkozná­nak a győzelemért hogy az uralmuk zavartalan legyen. Er­re a rettenetes tömeggyilkosság­ra szövetségül felajánlják Ame­rikának a “keresztényi világfel­fogás erkölcsi erejét”. A naiv hívők eddig úgy tud­ták, hogy a keresztényi világfel­fogás, amely Jézus tanításán alapszik, a szereteten és nem a tömeggyilkosságon alapszik, de most a papok megmagyarázzák, miként az inkvizíció idején, úgy ma is, istennek tetsző cselekedet azoknak a kiirtása, akik nem is­merik el a Vatikán világuralmi törekvéseit. Mi, akik azt hisszük, hogy az amerikai fiuk élete sokkal drá­gább, mintsem azért áldozzuk fel őket, hogy visszavegyék a hatalmat a papoknak és henye parazitáknak. Mi istentagadók vagyunk, de ők a tömeggyilkos­ság hirdetői, istennek jámbor szolgái, a keresztény felebaráti szeletet lovagjai. NEM AZONOS Valamikor régen, egy szerep­lési viszketegségben szenvedő atyafi, bizonyos Hűvös Töhö­töm, mindenképpen nyomtatás­ban akarta látni a nevét. Más módja nem volt, mint egy adott esetben, amikor Szabó János meghalt', nyilatkozott, hogy ő, Hűvös Töhötöm nem azonos a megboldogult Szabó Jánossal és igy ő továbbra is folytatja a mesterségét a toronygomb ara­nyozást. Ez a kis történet jut eszembe, amikor újságolták, hogy az álta­lam leközölt Tudja Pál levelével kapcsolatosan, a detroiti kis ma­gyar újságba egy hasonló nyi­latkozat jelent meg Kulcslyuk Uhuitól, amennyiben nyilatko­zik, hogy ő nem azonos a Bér­munkás Tudja Páljával, már mint ez a Kulcslyuk Ubul, az el­len tiltakozik, hogy a mi Tudja Pálunk ezt a nevet használja, mert ezt ő is szokta használni. Hát nem hiszem, hogy akad­jon valaki, aki a két ember Írá­sait olvassa, hogy összetévessze őket. Először is a Bérmunkás Tudja Pálja mindig értelmes, in­telligens ember, aki komoly dol­gokat ir, ezt még a legjobb aka­rója se mondhatja a detroiti Kulcslyuk úrról. A Bérmunkás Tudja Pálja, mindig tudja, hogy mit ir, viszont az Ubul által el­követett iráspróbáknak se füle, se farka nincs, csak arra jók, hogy a tiszta papirt bepiszkít­sák. Igazán nagyzási mánia kell ahoz, hogy egy ilyen Ubul azt a jogot veszi magának, hogy til­takozzon az ellen, hogy valaki egy olyan irói nevet használjon, amelyet ő hosszú éveken át hasz­nált és ez az ur egyszerűen elo­rozta magának és még hozzá ő féljen attól, hogy összetévesz­tik őket. Ez azután a szemtelen­ség netovábbja, úgy pestiesen, azt mondanák, hogy ehez aztán pofa kell (de van is hála isten­nek — szedő), de mi nem go- rombáskodunk, hanem azt mond­juk Ubulnak, hogy ezen nagyon könnyen segíthet. Ahogy eddig cserélgette a neveit, igy cserélje ki a rá amúgy sem illő Tudja nevet, a Pált megtarthassa, hisz annyi sok jobban illő név áll a rendelkezésére, sőt arra is vál­lalkozunk, hogy egy párat itt felsorolunk, hogy könnyebb le­gyen a választás: Senki, Üres, Széltoló, Tudatlan, Butafalvi, stb. Sőt jóakaratulag ajánljuk, hogy a Kulcs nevet is változtas­sa meg, a lyukat megtarthassa, csak ahoz keressen magának megfelelő, rá jobban illő előne­vet. Ha egy kissé felülvizsgálja önmagát, hát könnyen megtalál­ja a lyukhoz az első ragot. SZEMTELEN VAGY BUTA? Azt hiszem, hogy mind a ket­tő, bután szemtelen az az alak, aki Elsinore Californjából irt egy levelet, amelyben a szemte- ségénél csak butasága nagyobb. A levél bekezdése a követ­kező, szószerint ahogy írva van: Tisztelt Uram. Pénz kérő levelét megkaptam. Értettem belőle, hogy egy mun­kástársuk érdemeire való tekin­tette vacsorálni akarnak és az Én hozzájárulásomat is akar­ják a vacsora költségeihez, hogy azután jó átvággyal fogyasszák el a vacsorájukat. No Uraim!! Az én pénzemből nem fognak vacsorálni!! Azután azt Írja, hogy ő öntu­datos marxista, mi meg a kapi­talista rendszer támogatói va­gyunk. “Csaholunk” és a kapi­talisták első számú védői va­gyunk és a munkásosztály ellen­ségei és még egy csomó ostoba­ság. Nagy megtiszteltetés ennek a szerencsétlen, zavartfejü ember­nek, hogy vele foglalkozunk, de tesszük ezt azért, hogy bemu­tassuk, hogy a sok-sok üdvözlő levél között, amellyel az olvasók elhalmozták Lefkovits munkás­társat, amelyek egy díszes albu­mot töltöttek meg, egy ily nem fehér holló, hanem egy önmagát bepiszkító is akadt. Ha ez az “öntudatos” tényleg olvasója volna a Bérmunkásnak, vagy legalább elolvasta volna azt a körlevelet, amelynek a há­tulját a förmedvényével bepisz­kította, tudná, hogy a Bérmun­kásnál nem szoknak “koldulni” és főleg az olvasók által össze­adott pénzből vacsorálni. Tudnia kellene azt, hogy ott nem csak mindenki ingyen, fize­tés nélkül dolgozik, hanem lát­hatná azt is, hogy akik írják, adminisztrálják, postázzák a Bérmunkást amellett, hogy ezt meggyőződésből teszik, még mindig a zsebbe is belenyúlnak, előljárnak a lap anyagi támoga­tásában is. Vegye tudomásul, hogy mind­azok, akik ott dolgoztak, főztek, kiszolgáltak, rendezték, maguk is mind megfizették a jegyeiket,

Next

/
Oldalképek
Tartalom