Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)

1950-07-15 / 1639. szám

1950. julius 15.

BÉRMUNKÁS

5 oldal

TOLLHEGYRŐL

mondja: F. MEZŐSÉGI

BÉRES VOLT

Olvasom az egyik amerikai

ADATOK A KOREAI HÁBORÚHOZ

magyar szemét lapba Szobek Andrásról, kit az elmúlt hetekben neveztek ki a Magyar Nép- köztársaság külkereskedelmi miniszterévé. Valószinü a többi lapok is — amelyeket egy forrásból informálnak — elfognak szörnyüködni ezen szégyenén a magyar nemzetnek, hogy azokba a székekbe, amelyekben azelőtt csak grófok, bárók, de legalább is nemesek ültek, most egy béres gyerek üljön be.

Ezeknek a lapoknak az olvasói még ha ma ezt esetleg szégyenük is, nagyrészt bizony béresek, juhászok és földnélküli szegény parasztok családjaiból származtak és maguk is béresek, résztaratók, napszámosok voltak és ha a papi és úri maszlag nem ölte meg a gondolkodási képességgüket, úgy elgondolkozhatnak azon, hogy milyen óriási változás történt az óhazában, ahol ma már nem csak embernek tekintik és megbecsülik a bérest és parasztot, de ha a képessége és megbizhatósága erre alkalmassá teszi, mint Szobek András esete mutatja, még miniszter is lehet.

Szobek András ugyan nem volt béres, de tény az, hogy a szülei béresek voltak Apponyi gróf birtokán. Egyetemet se végzett, csak hat elemi iskolát, de hat éves kora óta dolgozott és a mestersége ács volt. Az 56 éves Szobek 41 éve vesz részt a munkásmozgalomban. A felszabadulás óta több hivatalt töltött be, legutóbb moszkvai nagykövet volt.

Csak dühöngjön a reakció, mi úgy látjuk, hogy megérte a küzdelmet az, hogy ma Apponyiak helyett a béresük fia ül a miniszteri székbe, amelyet nem protekcióval, hanem rátermettséggel, a dolgozók osztályához való hűséggel ért el.

Igazuk van ezeknek a sajttakaróknak, ez szimbolizálja a két rendszer közötti külömbséget, csak amig ők szégyennek tartják, mi büszkék vagyunk arra, hogy nem a “nagy” Apponyi grófnak a fia, hanem a 10 gyermekes béresének, ácslegény fia ma a miniszter Magyarországon.

Lapunk múlt számában ismertetve lett Korea, gazdasági, földrajzi, stb. helyzete, amelynek a kiegészítését és a most folyó háború előzményeit ismertetve rájövünk arra, hogy ezért a háborúért, melyből könnyen az egész világra kiterjedő háború fejlődhet ki, a történelem itélőszéke előtt azok lesznek felelősek, akik minden eszközt jónak találnak arra, hogy a gyarmati népeket továbbra is rabszolga sorsba tartsák és minden áron, még egy világkatasztrófa árán is, fentartsák a kapitalista gazdasági rendszert és megdöntsék azt az uj rendszert, amelyben az emberiség 45 százaléka él ma és letörjék azt a sok milliós tömeget, amely hisz abban, hogy ezt az uj rendszert, a fejlődés vas-törvénye szerint, ki kell terjeszteni az egész világra.

Hogy ez a lokális háború hová fog fejlődni, ma még beláthatatlan, de az őszinte történelem irók, ha a háború után még egyáltalán lesznek történelem irók és általában emberek akik azt elolvassák, a kézenfekvő adatok alapján, könnyen megállapíthassák a monopol tőkés uralom bűnösségét, a koreai háború és az esetleges világháború bekövetkeztében.

KÉT KOREA

Még a második világháború idején történt megállapodás alapján a japán imperializmus által megszállt Koreát két részre osztva, az amerikai és az orosz hadsereg tartotta megszállva mindaddig amig olyan helyzet nem alakult ki, hogy Korea független, önálló ország lehet.

A 30 millió koreaiból 21 millió amerikai, 9 millió orosz megszállás alá került.

Churchill hírhedt fultoni beszéde által elindított atombomba monopóliumra támaszkodó hidegháború, lehetetlenné tette a két hatalom közötti megegyezést az egységes Korea kialakítására. Ennek következtében először Amerika megalakította South-Korea Köztársa ságot, utána a szovjetek által megszállt terület alakult át a Koreai Szovjet Köztáraságá.

North-Korea azonnal nagyszabású reformokat hajtott végre. Elrendelte a nagybirtokok felosztását, amely az eddig földnélküli, bérlő parasztok birtokába került.

Államosította az ipari üzemeket, amelyek a japán imperializmus alatt North-Koreába meglehetős fejlettségre tettek szert.

A volt földbirtokosok, a gyárak, bankok levitézlett urai, a japán uralom alatti bürokraták, átmentek South-Koreába, ahol a régi rendszer, amely barom sorsban tartotta a szegény népet teljes egészében fenmaradt. A kizsákmányolás, a hatalmasan felduzzadt hivatalnoki, katonatiszti uralom alatt felülmúlta a japánok gyarmati kizsákmányolását.

Tény az, hogy a south-koreai nép állandó forrongásba volt, szeme előtt látva a northi testvérei helyzetének a teljes megváltozását. szabadulni akart az elnyomóitól, akik a legkíméletlenebb terrorral nyomtak el minden mogmozdulást.

%

A MEGSZÁLLÁS VÉGE

Mind a két hatalom kivonta a megszálló csapatait és a két országrész önállóan intézte az ügyeit. A megszállás megszűnte után a felszabadulási törekvés fokozódott southon, állandó guerilla harcok folytak, amelyeket folytonos határ incidenesek tarkítottak.

Amint a Cleveland Press június 27-iki számában írja, a south- koreai katonaság csapatosan szökött át northra és több száz fiatal tisztet kellett letartóztatni a szovjet rendszerrel való szimpátia miatt.

Az időközben megtartott választásokon, minden terror dacára a kormány csúfosan megbukott. A szavazatoknak csak 20 százalékát kapta úgy, hogy kézenfekvő volt, ha a törvényes folyamat érvényesülhet a választások után, úgy teljes rendszerváltozás következett volna be, amely után semmi akadálya sem lett volna a két országrész egyesítésének.

Ha a kormány nem adta volna át a helyét az uj többségnek — és erre semmi hajlandóságot sem mutatott — egy egy elsöprő forradalom következett volna be, amelyet csak egy módon lehetett volna meggátolni, ha az amerikai csapatok visszajönnek, ennek az előfeltétele egy háborús incidens lett volna alkalmas.

A north-koreai híradások szerint a polgárháborút a korrupt, a választásokon elbukott south- koreai kormány katonaságának támadása váltotta ki, amelybe mint tudjuk, Amerika azonnal beleavatkozott, elrendelve a tengeri és légi támadást a northi hadsereg ellen.

KI A TÁMADÓ?

*

A polgárháborút megelőző napokban, ha moziba mentünk, úgy a híradóban láthattuk, hogy a két országrész általi határon, a south-koreai lövészárokban, térkép fölé hajolva, ott van John Dulles, a hírhedt reakciós politikülügyi államtitkárunk tanácsadójává.

Joggal kérdezheti az amerikai polgár, hogy mi keresnivalója van egy amerikai diplomatának a south-koreai lövészárokban, mi tanácskozni valója van ennek a diplomatának south-koreai tábornokokkal. A választ megkapjuk, ha tudjuk, hogy utána Tokióban tanácskoztak MacAr- thur tábornokkal az Ázsiába való katonai beavatkozás propagálójával. Dulles, a hadügyminiszter és a vezérkar főnöke tanácskozott.

A polgárháború kitörése előtt 12 nappal, a szenátus Appropriations Committee-ja tárgyalta a South Koreának nyújtandó 35 millió dolláros segélyt. Ez alkalommal kihallgatta W. C. Fos- tert, a külföldi segélyhivatal helyettes főnökét. Foster kijelentette, hogy “nagyon boldog, hogy kijelentheti, hogy a south- koreai helyzet teljesen kielégítő. Hogy a tavaly adott száz milliós segély nem veszett kárba, mert teljesen kifüstölték a kommunistákat.

A nagyszerűen képzett 100 ezer főnyi hadsereg, elvégezte az első munkáját a guerillák kiirtását és képes arra, hogy a north-koreai hadsereggel összemérje az erejét.”

Jelentette, hogy a Cheryu-Do szigeten levő guerillák közül az elmúlt 12 hónapban 12 ezret öltek meg és a sziget 30 ezer háza közül 10 ezret romboltak szét és most a “sziget teljesen békés”.

Még jelentette azt is, hogy az amerikai hadsereg kivonulása után 100 miihó dollár értékű katonai felszerelést hagyott hátra a korai hadsereg részére.

Ezt a jelentést megerősítette A. J. Johnson, a koreai segély igazgatója is.

A washingtoni jelentés szemrehányást tesz a két tisztviselőnek, hogy félrevezették a szenátorokat, mert kitűnt, hogy a southi katonaság csak a fegyvertelen szigetlakok ellen harcolt, de egyáltalán nem volt hajlandó harolni a tényleg jól felszerelt, jól képzett northi hadsereg ellen és az egész katonai felszerelés a koreai vörös hadsereg zsákmánya lett.

Truman elnök először elrendelte a beavatkozást és csak azután kérte ki a Nemzetek Szövetsége jóváhagyását.

Vájjon mindig üyen készséges volt-e Truman elnök és a Nemzetek Szövetsége két hét után felszóllitotta az arab államokat a támadás beszüntetésére, ezek még csak nem is válaszoltak a felhívásra. Azután bizottságot küldtek ki az ügy kivizsgálására és a harcoló felek fegyverszünetre való rábírására, hónapokig folyt a harc; közben Anglia folyton szállította támadó araboknak a fegyvert, csak akkor lett fegyverszünet, amikor Izrael hadserege elverte a támadókat, de hogy Amerika, vagy a Nemzetek Szövetsége beleavatkozzon, arról soha szó sem volt.

Ugyan ez a helyzet volt, amikor Hollandia megtámadta Indonéziát. Hetek, hónapok teltek el, amig a holland hadsereg megállt a támadásával, sem katonai, sem gazdasági beavatkozás nem történt itt se.

Ezek figyelembe vételével,

fejezés alatt? Ezen nem változtat az az érv, hogy ezzel a beavatkozással csak “védik” a szóbanforgó országokat a Szovjet Union támadása ellen. Mert ez az érv valahogyan ezt mondja: Nehogy a Szovjet Union felfalja ezen országokat, inkább felfaljuk mi már jó előre.

Hogy jogos, vagy nem ez az amerikai érvelés, nincs módunkban megállapítani, de annyi tény, hogy akármilyen ürügy alatt is avatkozunk be más országok belügyeibe, az a ‘‘védelembe vett” néptömegek ellenszenvét vívja ki. Az ily ellenszenvet csak növeli az a tény, hogy minden ilyen országban csak a legkorruptabb, csaló, hitelétvesztett egyénekből álló kormányokat erőszakol Amerika a “védelem” alá fogott országok népeire. Nem csoda tehát, hogy az ily népek nem kérnek az ilyen védelemből.

A történelem tanúsága szerint egyetlen nép sem nyugszik bele függetlenségének elvesztésébe, akár fegyverrel veszik el függetlenségüket, akár pedig korrupt kormányok megvásárlásával. Amerika is a jelenlegi külpolitikai irányával, a hidegháborúval, az “undeclared \var”-ral arathat ugyan ideig-óráig tartó sikereket, de végeredményben maga ellen ingerli a világ népét.

kus, kit nem régen neveztek ki nem kétséges, hogy a polgárhá-