Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)
1950-11-18 / 1656. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1950. november 11. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Egy évre .....................$2.00 Félévre ............................... 1.00 Egyes szám ára ............ 5c Csomagos rendelésnél 3c Subscription Rates: One Year ..........................$2.00 Six Months ...................... 1.00 Single Copy ...................... 5c Bundle Orders ................. 3c Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50 ‘Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE 42 Profitnak nincs vallása Izráel állam első nagy kormányválságát hirüladta ugyan a világsajtó és hallottuk, hogy az Ben Gurion győzelmével végződött, az az ismét ő alakított minisztériumot, de a válság igazi okait még csak most tudtuk meg. Ezen okokat legjobban kifejezik Ben Gurion eme szavai: “A gazdasági harc sokkal nehezebb a katonai harcnál”. Ez a lakonikus kis mondat azt jelenti, hogy Izrael állam nagy gazdasági nehézségekkel küzködik. Ez nem volt titok eddig sem, hiszen közismert dolog, hogy a világ zsidósága óriási összegeket küldött oda évenként. Különösen nagy összegeket kaptak Amerikából, ahol évenként nagy gyűjtéseket rendeztek erre a célra. A United Jewish Appeal sok száz millió dollárt szedett már össze. Az 1948-as gyűjtés elérte a 250 milliót és igy az 1949-es gyűjtés kvótáját 250 millióra szabták. Ekkor azonban nagy meglepetés érte az uj államot, az eredmény messze-messze alatta maradt a várakozásnak. A nagy összegeket a gazdag amerikai zsidók adták. Megkérdezték tehát őket, hogy egyszerre miért hidegültek el Izráellel szemben. A válasz ez volt: azért mert az uj állam a “szocializmus útjára lépett”, sok ipart és szolgálatot államosít. De ami ennél is fontosabb, nem enged elég teret a külföldi tőke gazdaságos befektetésére. Sok gazdag zsidó kapitalista igyekezett összeegyeztetni a hasznosat a vallással. Hajlandó volt hozzájárulni Izráel felépítéséhez, de ellenértékűi várta, hogy ott valami gyári vagy kereskedelmi üzletet csinál majd, ami természetesen jó hasznot is hoz. így amig a jótéteményt felírják majd javára a képzeletbeli égi- könyvbe, addig ő is bejegyezhet egy kis profitot a saját üzleti könyvébe. Az izráel-arab háború befejezte után a szakszervezetek nyomására több vállalatot államosítottak és nem valami jó szemmel nézték a külföldi tőke elhelyezkedését. A külföldről csak ajándék összegeket vártak. A háború, az azt követő fegyveres állapot, mert az arab támadás veszélye még mindig fenáll, továbbá a nagy bevándorlás óriási összegeket emésztenek fel. Erre az évre legalább félbillió ilyen ajándék-összeget vártak, de aligha eléri a százmilliót. Ez okozta a nagy gazdasági válságot s azért Ben-Gu- rion és még néhányan utat akarnak nyitni a külföldi tőkének, — másszóval koncessziókat akarnak adni a gazdag amerikai zsidóknak. Ez viszont a politikai válsághoz vezetett. Vérrokonság ide, hitsorsosok oda, a profit nem ismer se nemzetiséget, se vallást! Egy amerikai hangja Az amerikai kormány több mint százmillió dollárt költ évente arra, hogy a Szovjet Union és a népiköztársaságok népeit “felvilágosítsa”, hogy milyen nagy elnyomásban van részük. Az “Amerika Hangja” név alatt ismert rádióleadások legalább is két tucat nyelven állandóan röpítik a “vasfüggöny mögé” azon állítólagos “igazságokat”, amelyek ismerete, — az amerikai hatóságok véleménye szerint, — lázadásra fogja késztetni “a kommunizmus rabláncaiba fogott népeket”. Miután Amerika Hangja ötéves harsogása még eddig egyetlen ország népét sem lázitotta fel, amerikai részről azzal védekeznek, hogy azon országokban nem szabad az Amerika Hangját hallgatni. Ha az amerikai sajtónak hinni lehetne, akkor a “vasfüggöny mögötti országoknak az esthomályban és az éj sötétjében a titkos kémek ezrei lepik el az utcákat, odalopóznak az ablakok alá figyelve, nem-e hallják Amerika Hangját És akiket raj- tacsipnek, hogy rádiókészülékeiken az amerikai leadást fogják, másnap már rabláncokra fűzve utaztak Szibéri végtelen hósivatagai felé. A “New York Times” Harrison E. Salisbury nevű moszkvai tudósítója, aki pár havi vakációja után mostanában tért vissza a Szovjet Unionba s akinek egyik figyelemreméltó tudósítását múlt heti számunkban közöltük, igen érdekes adatokat küldött arravo- natkozólag, hogy miként fogadja a szovjet nép az amerikai rádió| leadásokat. Talán nem kell külön megjegyeznünk, hogy a “New ! York Times” nem kommunista újság és bizonyára nem hozná Salisbury írásait, ha azok a szovjet kormány részére az igazság rovására túl szimpatikusok volnának. * * * Azon nagy kontroverziára vonatkozólag, amely most a Szovjet Union és az Egyesült Államok között folyik, a szovjet polgár föltétien hiszi, hogy a Szovjet Unionnak van igaza s nem az Egyesült Államoknak. Ebben a kérdésben nincs eltérés, nincs semmi bizonytalanság, föltételezés. Ezen sorok írója meggyőződött arról a szovjet polgárokkal folytatott beszélgetései folyamán. Az a feltevés, hogy ezen a téren a szovjet kormány és a szovjet polgárok közé csak a legkisebb éket is lehet verni, merő “wishful thinking” még a legjobb esetben is. 4 A szovjet polgárokat nem tiltja törvény az Amerika Hangja hallgatásától. Az orosz rádiók legtöbbje fel van szerelve rövid hullámok vételére, hallgathatnák Amerika Hangját, de azért nagyon ritkán akadunk olyanra, aki hallgatja. Miért? Azért mert nem érdekli őket, nem szimpatizálnak az amerikai nézőponttal. Az Amerika Hangjára vonatkozólag lekicsinylő legyintéssel mondják: “Az csak amerikai propaganda!” Az átlagos orosz polgár szemében Koreában ma ugyanaz történik, mint történt Spanyolországban, amikor Mussolini és Hitler segítették Francot, hogy a spanyol polgárháborúban győzzön. Az amerikaiak természetesen azt hiszik, hogy az ily gondolkodású oroszok végtelen gyűlölettel gondolnak az Egyesült Államokra s ezt kimutatják a jelenleg itt (a Szovjet Unióban) időző amerikaiaknak. Általánosságban véve ez sem igaz, amerre járunk mindenütt korrektül és udvariasan bánnak velünk. Az amerikai diplomaták éppen úgy utazhatnak a Szovjet Unionban mindenfelé, mint azelőtt. A jelenlegi nemzetközi feszültség csak a legritkább esetekben befolyásolja az oroszok ismert vendégszeretetét. Az idegenek utazására vonatkozó rendeletekben az utóbbi három évben semmi változás sem történt. Ezen regulációk elég messzemenő szabadságokat nyújtanak az utazásra. A nyár folyamán Alan G. Kirk amerikai nagykövet elment a trans- szibériai vonalon egész Irkutsk és a Dajkál tóig. Más amerikaiak a Volgán tettek hosszú utakat, le egész a Káspi tengerig. A szovjet nép kimondhatatlanul vágyik a béke után, egyetlen népcsoport sem beszél lelkesedve a háborúról. Elképzelhetetlen, hogy itt bárki nyilvánosan, avagy csak privát beszélgetés közben is a “megelőző” háborút ajánlaná, vagyis azt, hogy meg kell indítani a United States ellen a háborút, mielőtt onnan jönne a támadás; avagy hogy valaki itt azt tanácsolná, hogy az amerikai népet akár fegyverrel, akár propagandával rá kell venni, hogy lázadjon fel az Egyesült Államok kormánya ellen, avagy csak a nyugat-európai országok kormányai ellen is. És miután az ilyesmit eég gyakran hallani az Egyesült Államokban, a szovjet nép elhiszi a kormányának azt a vádját, hogy Amerika a háborús uszítok hatása alatt áll és ugyanakkor bízik abban, hogy a szovjet kormány meg fogja tudni akadályozni ezt a végzetes nagy háborút. * * * Amerika Hangja nagy szolgálatot tenne a béke ügyének, ha Salisbury ezen cikkeit terjesztené itt, Amerikában s akkor még a százmillió dollárt is valami jobb célra lehetne felhasználni. Sátán-űzők St. Paul, Minn, város szenzációja, hogy ottan olyan vallásos csoport alakult és működik, melynek hite szerint az embert megszállja a Sátán s nehogy vétekre kényszerítse, korbáccsal és botokkal kell kiverni a gonosz istent az illetőkből. Ez a középkorra mutató kultusz úgy jutott nyUvánosságra, hogy a 47 éves Mrs. Alice Christensent alaposan összevert állapotban a kórházba kellett szállítani, ahol elmondotta, hogy a férje és a vallási csoport tagjai botokkal igyekeztek kiverni belőle a Sátánt. A csoportnak több mint 20 felnőtt tagja van, akik az emberek rosszaságáért a Sátánt okolják, mintahogyan az meg van Írva a Bibliában. És az egyszerű, de nagyon tudatlan emberek észjárása szerint ha a bűnöző egyént alaposan elverik, az a Sátánnak is fáj és elhordja az irháját. Ezen emberek annyira bigottak, hogy Mrs. Christensen el- páholását Ralph nevű 24 éves fia is végignézte és nem avatkozott bele. Amikor kérdezték, hogyan állhatta szónélkül, hogy az anyját úgy verik, ezt felelte: “Fájt nekem nagyon, hogy az anyámat úgy verték”, — mondotta a fiatalember, — “de ki jön először, az isten, vagy az anyánk?” A vallásos bigottság ily alacsonyfoku megnyilvánulásán a legtöbb ember fölényesen mosolyog, önmagát ezen a téren aránytalanul magasabbrendünek tartja, mert látja, hogy a Sátán kiűzése nem egyéb, mint büntetése azoknak, akik nem engedelmeskednek vakon a szekta által elfogadott, avagy a szekta vezetője által kiadott nézeteknek és rendeleteknek. Pedig a sátánüzés nem szorítkozik Mrs. Christensen kis csoportjára, hanem gyakorolják az egész világon évezredek óta. Hány millió embert irtottak már ki vallásos nézeteik miatt? Csak maga a katolikus egyház hány százezer emberből igyekezett kiűzni Sátánt testi sanyargatással, vagy a test elégetésével? “Oh, ez nagyon régen volt”, — lehetne mondán, de hány embert irtottak ki csak nemrégiben is ugyanilyen okokból Spanyolországban? A nagyobb egyházak csak a sátánüzést gyakorolják, amikor az “isten nevében”, noha gazdasági vagy politikai okokból, hábo-
