Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)

1950-01-01 / 1612. szám

1950 január 7. BÉRMUNKÁS 7 oldaJ 1 JAMES P. THOMPSON | Szomorú, de nem meglepő hirt hozott az Industrial Worker de­cember 16-iki száma, James P. Thompson munkástársunk halá­láról számol be. Thompson egyike volt azon rendíthetetlen harcos oknak, akik az IWW megalakulásától bányász szervezetnek, hogy fo­lyósítani tudja a beteg, a bá­nyákban szerencsétlenül járt bérrabszolgák orvosi és kórházi kezeléseinek költségeit. Szüksé­gük van, hogy a bányákból kiö­regedett s egy emberéleten ke­resztül a bányák belsejében ro­botoló rabszolgákat havi száz dolláros nyugdíjban részesíthes­sék. Szükségük van, hogy a bá­nyabárók két ellenőrének, akik a bányászok segélyalapja felett itéleznek, hogy azok egyenkénti 35 ezer dolláros évi fizetéseiket folyósítani tudják. Ezeknek az uraknak akiknek egyikét a kor­mány, a másikat pedig a bánya­bárók neveznek ki, szükségük van évi harmincötezer dolláros fizetésre, hogy megéljenek, de a szenvedj bányászoknak, akik előteremtik a társadalom kere­keinek mozgásban tartására a szükséges szenet, azoknak évi 2.500 dollárt is sokalják. Ebben az évben a bányászok átlagos keresete a hosszú sztrájkok és a rövidített munkaidők folytán, jóval alul. marad még a kétezer dolláron is. Az előfordult halál­esetek száma 1949-ben, dacára a rövid munkaheteknek, decem­ber 1-ig felülmúlta a 700-at. 1948 évben 1225 bányász fize­tett életével, hogy a bányabá­rók és azok bérencei bőségben élvezzék az élet gyönyöreit. Ugyanezek a bestiák, akik mindent megtagadnak, hogy a bányászok helyzetén javítsanak, kihasználják az úgynevezett szénhiányt, hogy saját helyze­tüket még kényelmesebbé tehes­sék, minden ok nélkül fele­melték a szén árat 50-75 centel tonnánként. Ezt a hazárd eljá­rásaikat is a lapok, a rádiók, a szénbányászok rovására Írja fel és ígérik, hogy ha a bányászok követelését megadják, akkor új­ból emelkedni fog a szén ára. A bányászok követelése napi 95 cent, vagyis 14 dollár és 5 cent helyett napi 15 dollár 8 órai munka végzéséért. A segély ala­pot, amelyre ma 20 centet fizet­nek minden tonna kibányászott szén után, hogy az arra szoru­lókat minden akadály nélkül tá­mogathassák, 35 centre kíván­ják emelni, ez ellen az egész tár­sadalmi rendszerünket ^ intéző közegek felsorakoznak és min­den eszközzel rágalmazzák a bá­nyászokat. A kizsákmányoló osztály szó­csövei éveken át tiltakoztak, el­ítélték azon szervezeteket, köz­tük a bányászok szervezetét is, melyek egyöntetű szerződést kí­vántak folyósítani egy és ugyan azon iparban az egész ország­ban, most aztán, hogy a bányá­szok sztrájkbizottsága felhívta a bányászok szervezeteit, hogy minden bányatelep, telepek vagy államok szerint kössenek szer­ződést vagy megállapodást, most ez ellen folytatják a legocsmá- nyabb harcot. A szénkereskedők, a bánya­bárók és a kitartott sajtó vala­mint a rádió, akik mindig a “nép” érdekeit védelmezik szá­zával küldik a tiltakozó távira­tokat a bányaügyi minisztérium hivatalának, az Egyesült Álla­mok elnökének, hogy azonnal léptesse életbe a Taft-Hartley rabszolga törvénybe foglalt til­tóparancsot a bányászok három napos heti munkaideje ellen és kényszerítsék a bányászokat öt­napos munkahétre. Előbb-utóbb kényszerítve lesz az Egyesült Államok elnöke, hogy a tiltópa­rancsot használja a bányászok ellen. Azt a tütóparancsot, amelynek eltörlését megválasz­tása érdekében tartott kortes­beszédeiben az ókor elavult tör­vényeinek lomtárába sorolt és megválasztása esetén, mint Amerika törvényeinek szégyen­foltját, törölni fogja. De az elnök az ipari mágná­sok cseléde és azt kell neki ten­ni, amit azok érdekei diktálnak, hogy ezideig nem használta, azt annak tudhatjuk be, hogy van szén bőven azoknak, akik meg­tudják azt vásárolni. Szénhiány­ban ma is azok vannak, akik hi­ányában voltak akkor is, ami­kor száz és száz millió tonna hevert a szénraktárakban. A szegény, a kizsákmányolt, a munkalehetőségtől megfosztott nincstelen bérrabszolgák azok, akiknek nincsen szenük. Chica­góban a gáz és villanyfejlesztő telepek raktáraiban — az igaz­gatóság elismerése alapján — ha egy lapát szenet nem kapnak a következő hat hónapban, sem­mi akadályt nem fognak szen­vedni termékeik előállításában, kezdve élete utolsó napjáig hir­dette, tanította a forradalmi unionizmust mint a munkásosz­tály egyetlen hatalmas eszközét a kizsákmányoló osztály elleni harcban. Az IWW magyar tagjai, a Bérmunkás olvasói számtalan­szor élvezték Thompson mun­kástárs előadását az ipari union- izmus csalhatatlan eszméjéről. Thompson résztvett az IWW minden számottevő harcaiban. A lawrencei szövőmunkások sztrájkjánál ahol 22 különböző nemzetiségű munkás sztrájkolt, akiknek túlnyomó része egy szót sem tudott angolul, Thomp­son volt a legkedveltebb angol szónok. Hatalmas táblán képle­tekkel, számokkal magyarázta az ipari unionizmust azok szá­mára, akik nem bírták az angol nyelvet. Nagy része volt az erdei mun­kások úttörő harcaiban. Részt­vett a bisbeei rézbányászok sztrájkjában, amely sztrájk el­leni eljárás Amerika történeté­ben egyik legszégyenletesebb megcsúfolása volt az emberi jo­gok, az emberi szabadság tip- rásának. A sztrájk negyedik he­tében az American Legion, Vi­gilantes Committee gépfegyve­rekkel körülzárták a sztrájkoló bányászokat és a városon kívül várakozó teherszállító vasúti kocsikba zsúfolva Arizona siva­tagjába vitték, ahol élelem és viz nélkül, drótsövénnyel be­kerítve tartottak fogva több mint 4 ezer rézbányászt. Thomp­son is az elhurcoltak között volt. Amint megérkeztek, Thompson egy hatalmas kőszikla tetejére mászott és -onnan lelkesítette, buzdította a sztrájkolókat. Az IWW elleni hadjárat az első világháború idején őt sem kímélte meg, Chicagóba hurcol­ták és hosszú, szemfényvesztő tárgyalás után 20 évi börtönbün­tetésre ítélték és 93 társával egyetemben a szövetségi kor­mány Leavenworth-i börtönébe zárták. Kiszabadulása alkalmá­val visszament Seattlebe, né­hány napi pihenő után országos szervezői útra indult és a szö­vetségi kormány börtönében szerzett tapasztalataival fűsze­rezve, hirdette a forradalmi ipari unionizmus szükségessé­gét. Thompsont a természet, mely alkotta, életének 76-ik évében Hetek, hónapok óta a kizsák­mányoló osztály szócsövei, saj­tó, rádió, szószátyárkodó politi­kusok, a kutyaszövetség gyüle- vész bandája, napról-napra a legaljasabb híreket terjesztik a szénbányászok jogos követelé­seinek megnyirbálására. A saj­tó oldalakon siránkozik, hogy a bányászok három napos munká­jának következtében a népek millió fáznak, dideregnek ottho­nukban szén hiányában. Ezért az úgynevezett szénhi­ányért kizárólagosan a bányász munkásokat teszik felelősé. Fel- jajdulnak, hogy a bányászok most karácsony és újévet köve­tő hetekben csak két napokat dolgoznak. Egy pillanatig sem teszik a bányatulajdonosokat felelőssé, azon nyomor és szen­vedésért, amelyen az amerikai bányásznak is keresztül kell mennie. A bányabárók megta­gadták, szívtelenül visszautasí­tották a bányászok azon köve­telését, hogy a betegsegély, rok­kant, haláleseti és aggkori ala­pot az eddigi 20 centről minden kibányászott tonna szén után 35 centre emeljék. Erre az ösz- szegre feltétlen szüksége van a Chicagóban karácsony és újév között az iskolák szünidőt tar­tanak minden esztendőben, az idén is és ezt a szünidőt a polgá­ri sajtó ma a szénhiányra, a bá­nyászok stagnálására hivatkoz­va tárja olvasói elé. A U.S. News igazgatósága ki­küldte tudósítóját a bányavidé­kekre, hogy vizsgálja felül a há­rom napos széntermelés eredmé­nyeit és a szénkészletet. Ezen tudósitó összejárta Virginia, Wes Virginiai, Kentucky, Ohio, Indiana, Illinois puhaszén tele­peit és jelentése szerint ma a bá­nyászok három nap alatt több szenet bányásznak, mint előző­leg négy nap alatt. A bányá­szok megfeszített erővel dolgoz­nak, hogy nagyobb keresethez jussanak. A rentemlitett álla­mok bányászainak 90 százaléka a biztosított napibéren felül ton­na számra dolgoznak és igy meg­feszített munkával 3 nap alatt 4 napi munkát végeznek el. A szo­kásos 6 tonna helyett 8 és 10 tonnát adnak ki naponta. semmisítette meg. Temetésén, amely Seattle városában folyt le, Arthur Boose, akivel Leaven­worth börtönében éveken át egy cellában élvezték Amerika szó­lás, gyülekezés és szervezkedési szabadságának gyönyöreit, bú­csúztatta el nagyszámú mun­kástársai előtt. Holtestét elham­vasztották. A Seattle és környékbeli ki­tartott sajtó, híven a polgári tradícióhoz, hogy a halottakról jót vagy semmit sem írjanak. Thompson halála alkalmával le­közölték, hogy egész életén át az elnyomottak, a kizsákmányol­tak szervezője, tanítója volt. Thompson munkástárs meg­szűnt, de még megmaradt szá­munkra és a világ osztálytuda­tos forradalmárainak számára az a tanítás, nevelés, melyet ko­ra ifjúságától kezdve haláláig végzett. K-r. Az acéltelepek igazgatóságá­nak jelentése szerint, ha a bá­nyászok heti három napot dol­goznak, nem fognak szénhiányt szenvedni. Ugyan ez áll minden más iparra, kereskedelemre. Ma a' bányák túlnyomó több­ségének technikai fejlődése oly magas fokon áll, hogy szükség­telen a szén midennapi szükség­letének kitermelésére több mint heti három nap. Eme munkanap mellett nem lesznek roskadozó raktárak és a bányászoknak nem lesz szükségük, hetekig, hó­napokig sztrájkolni, hogy a szénkészlet fogyása kényszerít­se a bányabárókat a bányászok jogos követelésének megadásá­ra. A másik oldalról tekintve az ügyet, a három napos munkahét mellett a bányászok 90 százalé­ka munkához jut, mig ellenben az 5 napos munkahétnél csak 70 százaléka van állandóan alkal­mazva. A bányászok három napos munkaideje, még sztrájk esetén is kétes, hogy rövid időn belül kényszerítsék a bányabárókat a megadásra. Amire elkerülhetet­len szükségük van a bányászok­nak, az hogy egy és ugyana­zon szervezetbe tömöritsék az olaj, a gázfejlesztő, termelő munkásokat, hogy ezáltal telje­sen kontrolálhassák a terme­lésre, fűtésre szükséges anya­gok felett az ellenőrzést. De még ez sem eléséges, szükséges az, hogy a bányászok saját helyze­tük javítása érdekében olyan társadalmi rendszert teremtse­nek, melyben nem lesz szükség bérjavitásra, betegsegély, agg­kari biztosításra, abban a tár­sadalmi rendszerben nem pro­fitra, hanem szükségletre fog a munkás termelni. Ez a szerve­zeti forma egy fényes dokumen­tumként áll fen az IWW elvinyi­latkozatában. Köhler A Munkaügyi minisztérium jelentése szerint, a munkanélkü­liek száma 1949 november hó vé­gén 3 millió 409 ezer volt. Nem foglaltatnak bele azon egyének, akik heti két-három napokat dolgoznak, sem pedig a szezon munkások. A szénbányászok harca

Next

/
Oldalképek
Tartalom