Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-02-11 / 1617. szám
BÉRMUNKÁS 1950. február 11. Szén, autó, telefon A szénbányászok héthónapos huza-vona után, forduló ponthoz értek. A Labor Relation Board ügyésze a szövetségi kormány washingtoni bírája elé járult azzal a kérelemmel, hogy a szénbányászokat kényszerítsék vissza munkába, heti ötnapos vagyis 40 órás munkahét mellett, de mivel az elnökünk a bányabárók tapsviharának kíséretében egy másik ukázt küldött a bányászok sztrájkbizottságának, elhalasztotta a döntést, amig eme ukáz a bányászok részéről való elfogadása vagy elvetése nyilvánvalóvá válik. A bányász szervezetet képviselő ügyvédek felvoltak szerelve, hogy a szövetségi birónak a bányász szervezet és az Egyesült Államok bányászati hivatalának hivatalos statisztikai kimutatása alapján bebizonyítják, hogy az elmusz HÚSZ esztendőben — beleértve a háború alatti éveket is — a bányászok átlagos heti munkaideje nem haladta meg a három és fél napot. Hét hóríap óta húzódik a bányászok elkeseredett harca a bányabárók ellen. Hét hónap után a munkáltatók által hozott törvények két tüze közé szorítják a végtelenségig kizsákmányolt és elnyomott bányászokat. Az egyik oldalon a NLRB ügyésze járul a törvényszék elé, hogy a bányászokat meg nem határozott időre vissza kényszerítse a bányába. Ha a szövetségi biró február hatodikán a bányászok ellen dönt, akkor a bányászoknak a törvény értelmében mindaddig munkán kell ma- radniok, amig a NLRB nem dönt jobbra vagy balra a bányászok ügyében. De ennek a törvénynek is van egy kibúvója, ha a bányászok elejtenek minden más követelést, csak a bér javítást hagyják meg, akkor nem kötelezhetők felvenni a munkát, tovább kintmaradhatnak, mint ahogyan a chicagói napilapok nyomdászai sztrájkoltak, csaknem másfél esztendeig. A törvény második tüze a Taft-Hartley törvényben foglalt általános nemzeti veszedelem, amely a szénhiányban áll elő, az Egyesült Államok elnöke a bányászok szervezetéhez valamint a báriyabárókhoz intézett felszóllitásában, egy három tagú vizsgáló bizottságot kíván kinevezni, hogy a hét hónap óta folyó elkeseredett harcban melyik félnek van igaza. Ugyan akkor ezen felszólítás azt is tartalmazza, hogy a vizsgáló bizottság határozatát sem az egyik, sem a másik fél nem köteles jóváhagyni. A bányabárók, akik ebben az órában, amikor az elnök felhívása megjelent, tárgyalásokat folytattak a bányászok sztrájkbizottságával, félbeszakították a tárgyalást és hozsannát zengedezve a kitartott sajtón keresztül, ujongva elfogadták az elnök ama ajánlatát, amely szerint a bányászok megszüntetik a sztrájkot, a három napos munkahetet és a következő hetven napon át — vagyis | amig kitavaszodik — amig a vizsgáló bizottság megállapodásra jut, heti öt napot, vagyis 40 órát dolgoznak. A bányabárók, a kitartott sajtó, a rádió, és a kizsákmányoló osztály minden szócsöve, már hónapok óta ugyan ezt követelik, vagyis azt, hogy a Taft-Hartley törvény alapján kényszerítsék a bányászokat munkába. A mi liberális elnökünk csák hetven napra kéri a bányászokat, hogy folytassák a termelést. Több mint 380 ezer bányász az ország bányatelepein heti három napot dolgozott, több mint százezer pedig sztrájkolt. Hogy mi lesz a bányászok válasza eme két tüzbeszoritás ellen, azt február hatodikán meglátjuk. A bányászok sztrájkbizottságának válasza az elnök felhívására a következő volt: “A kijáró tisztelettel elnök ur, a bányász munkások nem kívánják, hogy három idegen egyén, akik lehetnek jóakaratuak, de lehetnek tévesen tájékozva a tényeket ü- letőleg, hogy ezek szabják meg fizetéseiket és életviszonyaikat, vagy intézzék gyermekeiknek nevelését. Ezek az egyének nem látnak be a bányászok hajlékaiba s azok szeretteinek szivébe. A bányász munkások hiszik, mint szabad polgárai egy szabad országnak, hogy az azzal születet jogaik alapján meghatározzák vitás ügyeiket anélkül, hogy életük intézésébe másoknak legyen joga beleszólni”. Egyetlen forradalmi szervezet sem adhatott volna érdemlegesebb választ. Erre a válaszra aztán megindult minden oldalról a találgatás. A kitartott sajtó Peglerjei néhány rongyos ezüstért, a bányászok ellen legförtelmesebb uszítást végzik. Azt állítják, hogy a Taft-Hartley törvény megszegésére a bányamunkásokat a kommunisták uszítják országszerte. A bányászok és a balszárnyi munkás- osztály a bűnös, mert azt a törvényt, amelyet a bérrabszolgák millióinak rabszolga sorsba tartására hoztak, szervezett erejükkel kívánják megtörni. Az amerikai szakszervezetek nyomorult bérenc vezetői az okai annak, hogy Amerika bérrab- szolgáinak gúzsbakötését Taft- Hartley és egyéb törvények alapján a kizsákmányoló osztály ma intézheti. Ha a szakszervezetek basái nem a saját önző érdekeiket, hanem a munkásosztály érdekeit néznék vagy nézték volna, amikor a Taft-Hartley törvényt napfényre hozták, soha sem lett volna belőle törvény. Nem is szólva arról, hogy ha Amerika bérrabszolgái a saját érdekeik megvédésére ipari szervezetbe tömörülnének, nem is merték volna megkísérelni a Taft-Hartley törvényt a kongresszus elé tárni. De mert a munkásosztály tunya, közömbös és a Reuther, Carey, Murray, Green, stb.-ek aljas megalkuvó vezérekre bízza sorsának intézését, ennélfogva a bányászok* kai egyetemben Amerika bérrabszolgái kivannak szolgáltatva a kizsákmányoló osztály ké- nye-kedvének. Az autóiparban január 27-ike óta a Chrysler gyár munkásai szintén elkeseredett harcot vívnak. Az iparmágnások nem hajlandók a munkások követelését teljesíteni, sem órabér javítást, sem aggkori vagy betegsegély alap bevezetését. Az az hajlandók volnának a beteg és nyugdíj alap megadására, de ahoz olyan feltételeket kíván a társaság kötni, hogy még az eddigi, már megkötött szerződéseket az acél vagy az autó iparban is megszégyenítené. A társaság semmi jogot-nem hajlandó adni arra, hogy a szervezetnek, vagy a munkásoknak is legyen beleszólása a beteg- és nyugdíj alap elosztásába. A Chrysler társaság, mint minden más vállalat, 1949-ben létezésük óta minden eddigi profitot felülmúlt és még sem hajlandók munkásaik részére 10 cent órabér javítást adni. A társaság által javasolt nyugdíj alap kevesebb mint három centet irányoz elő, amelynek alapján nem garantálják a nyugdíj alap teremtését vagy annak fizetését. A társaság öt év elteltével a saját belátása szerint intézheti, vagy fentartja vagy eltörli a nyugdíj alapot, ugyanakkor amig ez a nyugdíj rendszer érvényben lesz, a társaság által javasolt módon intéződne. Az ilyen szerződés szerint a munkások túlnyomó része, dacára annak, hogy hosszú éveket töltöttek el a társaság szolgálatában, elesnének minden segélytől. A társaság kötelezheti a munkást nyugdíjba vonulásra. A munkások és családaik orvosi kezeléssére csak egy centet kívánna fordítani, amely kizárja a rendszeres kezelést. Amikor eme ajánlatot az autó mágnások a szervezet tudtára adták, a vezetőség illetve Reutherék megváltoztatták követeléseiket tiz cent óránkénti béremelésre. Erre sem hajlandó a társaság, igy a telep munkásai, ami megközelíti a százezer létszámot elkeseredett harcban állnak.' Reutherék kikérhetik a katolikus legényegylet, a pápa és a szabad szakszervezetek nemzetközi szövetségének véleményét, hogy mitévők legyenek, mert ők nem ismerik el az osztályharcot, ők a munka és a tőke közös megállapodásán kívánják vezetni, szervezni az amerikai és a világ munkásságát. Ha ők nem, de a munkásosztály előbb-utóbb befogja látni vezetőinek két balkezes munkáját és a szemétdombra tereli őket. A telefonhálózat hatszáz ezer szervezett munkásai közül február 15-én több mint valószínű, hogy 100-125 ezer alkalmazott sztrájkba lép. A munkások a CIO-ban vannak szervezve és mint minden szakszervezet a munkások szerződéseit úgy köti meg, hogy azok az év különböző idejében járnak le, ennélfogva csak egy hatoda léphet harcba, hogy a társaságot kényszerítsék a nyomorúságos bérek, munkaviszonyok emelésére, javítására. A telefon összekötő alkalmazottakkal harcbaszáll ugyan ezen időben a Western Electric kötelékébe tartozó 15 ezernyi villanyszerelő munkás, akik szintén a CIO kötelékébe tartoznak. A CIO éppen úgy, mint az AFL ha nem is tagolja teljesen széjjel tagságát iparilag, de széjjel tagolja őket egy és ugyanazon iparban azáltal, hogy telepek, területek szerint köt különböző időszakban lejáró szerződéseket és mert eme szerződések a szervezet tisztviselőinek szemében szent és sérthetetlen, ennélfogva a munkások nagy tömegeinek sztrájktörőkké kell válnia egy és ugyan azon ipar egy és ugyan azon társaság alkalmazottaival szemben. Köhler. Ne mondja — Képzeld csak, az éjjel azt álmodtam, hogy meghaltam és azonnal a pokolba kerültem. De ez volt a nagy szerencsém . . . — Ugyan, már hogyan nevezheted azt szerencsének, hogy a pokolba kerültél? — Hát úgy, hogy a nagy hőség azonnal felébresztett s amikor újból elaludtam, már kipihenhettem magamat. — Látod ott azt a szürkeruhá- ju embert? — Látom, nos mi van vele? — Az olyan ember, hogy ha üzleti dolgod van vele, hát le kell venned előtte a kalapodat. — Azt már nem, én ugyan senki előtt le nem veszem a kalapomat. — Már pedig ez előtt le kell venned, ha üzleti ügyben fordulsz hozzá. — De miért? — Azért, mert borbély az U- lető. — Tegnap igazán rossz napom volt, leestem egy 30 láb magas létráról. — Ne mond! És hogy lehet az, hogy nem ütötted meg magadat? — Úgy, hogy csak a legalsó fokáról estem le. Az egyik magyar egyházközségben a vallásos, de máskülönben szegénysorsu Mr. Fehér összeszólalkozott az egyház egyik vagyonos tagjával. A vezetőség, hogy elejét vegye a torzsalkodásnak, Mr. Fehért kizárta az egyházból, amit a pap nagyon himezve-hámozva adott tudtára. — Hát miért éppen engem zárnak ki? — követelte Fehér a magyarázatot. — Hát nézze kedves Mr. Fehér, — mondta a tiszteletes kenetteljesen, — forduljon az istenhez, imádkozzon és kérdezze meg tőle. — Nohát tisztelendő uram, megkérdeztem az Úristent, hogy miért zártak ki engemet a templomból. — Igazán, no annak örülök s mit mondott az Ur? — kérdezte a pap kíváncsian. — Hát csak éppen ennyit: “Fiam, so’se törődj azzal, hogy kizártak abból a templomból, hiszen onnan már a te kizárásodat megelőzőleg engem is kizártak!”
