Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)

1950-02-04 / 1616. szám

1950. február 4. BÉRMUNKÁS 7 oldal Karteis über alles uer kormányzat visszavezeti a német népet az 1890-es viszo­nyokhoz, amikor minden terhet ÚJRA ÉLETREKELTETTÉK A NÉMET KARTELOKAT. HITLER VOLT TÁMOGATÓI KERÜLTEK A NYEREGBE. A GAZDASÁGI DEMOKRÁCIA ELTEMETÉSE. Az amerikai “Nation” nevű folyóirat németországi levelező­je, aki érthető okokból álnév alatt ir, de akiről a Nation azt állít­ja, hogy ismert liberális német újságíró, az uj, Nyugat-Németor- szág fővárosából, Bonnból küldte az itt következő, adatokkal te­litett tudósítást. Bonnt, Nyugat-Németországnak a Rhina folyó partján fekvő fővárosát nem nagyon érintet-»---------------------------------------­ték az utóbbi idők korszakos eseményei. Ma is csak olyan “egyfogatu” város, mint azelőtt. De azért a világsajtó onnan kapja az egymásnak legjobban ellentmondó híreket. Ami ott tegnap fehér volt, ma már feketének mondják, de holnap már megint fehér lesz; amire tegnap igennel feleltek, ma már tagadó választ adnak rá és el is ismerik, meg tagadják is. A hivatalos nyilatkozatokat rögtön követik a még hivatalo­sabb cáfolatok, ha nem Bonn­ból, akkor Washingtonból, eset­leg London vagy Párisból. Vég­re is sem az újságírók, sem a közönség nem tudják, hogy mit higyjenek el. Dr Adenauer kancellár ünne­pélyes nyilatkozatokat tesz, me­lyeket még ünnepélyesebben von vissza, de rövidesen kijelenti, hogy mindkettőt félreértették, vagy félremagyarázták. Pár héttel ezelőtt a kancellár azt a kijelentést tette a Balti­more Sun levelezőjének, hogy a német kormány szivesen venné, ha a külföldi tőke 40 százalékos befektetést eszközölne a Ruhr vidék iparaiba. Másnap már ki­javította, hogy csak a “Verein­igte Stahlwerke” (a vidék ipa­rát kontroláló szén-, és acélipa­rok szövetsége) szeretné ezt s igy került az erre vonatkozó memorandum az Egyesült Ha­talmak Bizottsága elé, amely­nek eredménye lesz, hogy a Ruhr-vidék iparaiba fektetett amerikai tőkét emelni fogják. HADSEREGET AKAR nisztertől, továbbá McCloy és Poncet kormánybiztosoktól is megkapta a beleegyező fejbólin- tást. KITÖR A VIHAR A cikk megjelenése után ki­tört a vihar. A német nép óriá­si többsége tiltakozik az újbóli felfegyverzés ellen. Még a leg­ádázabb nacionalista (hitleris­ta) sem hajlandó a szövetsége­sek ágyutöltelékévé felcsapni. Adenauernak meg kellett hát­rálni, kijelentette az amerikai újságíróknak, hogy félreértet­ték a szavait, ő csak akkor sze­retne német hadsereget, ha már minden idegen katona elhagyja Németországot. “Ez a német hadsereg csak a mai feszültsé­get élesbitené,” — irta a szoci­áldemokraták lapja. A Man­chester Guardian pedig ezt irta: “A szövetségeseknek élvezetet nyújt, hogy a németek felfegy­verzésével ijesztgetik az oroszo­kat. Ha ez egyidőre abba is ma­rad, más formában megint csak életre keltik Washingtonban, Pá- risban vagy Londonban. A há­ború alatt nagyhirre szert tett Niemöller, az evangélikus egy­ház feje, a parlamenti vita után ezt a nyilatkozatot tette: “Mint­sem a Nyugat németéi halomra- lőjjék a Kelet németéit, inkább az egész Németország kommu­nistává lesz.” Ugylátszik, hogy a Szövetségesek mit sem tanul­tak Kína példájából. A Szövetségesek pártfogása alatt működő Bonn kormány gazdasági politikáját látva az a koldus-szegény tömegek vál- laira helyeztek s a gazdagok egyre gazdagabbak lettek. És teszi ezt ezen gazdasági jelszó nevében: “Szabadítsuk fel a ma­gánvállalkozást, szabadítsuk fel az erőket!” Ennek a gazdasági elvnek az eredménye az lett, hogy a gyá­rosok 200-300 százalékos ha­szonra dolgoznak. Aki olcsób­ban hoz árut a piacra, azt boj- kottálják. A magánkölcsönökre 9-10 százalékos kamatot fizet­nek. Az uj milliomosok gomba módra szaporodnak. Az uj adó­törvény az évi 2.400 márkát ke­reső munkásnak elenged 8 már­kát; a 24,000 márkát kereső már 2,323 márkát takarít meg, de akinek jövedelme eléri a 60,- 000 márkát, az 10,600 márkával fizet kevesebb adót, mint a múlt évben. A régi kartelok újra életre- keltek, vagy újakat formálnak. Nyugat-Németország iparának 90 százalékát 32 gazdasági cso­port bírja “Gazdasági demokrá­ciánkat eltemették”, — jajdult fel a Rhine-Neckar Zeitung. De az ilyenek ellensúlyozására az iparbárók legalább egy tucat uj lapot indítottak, amelyek telje­sen az ő érdeküket szolgálják. Ezek között újra életrekeltek egyes régi náci újságok, mint például a “Stürmer” is. Most még nyíltan egyik sem antisze­mita, de egy ujfajtáju demokrá­ciát, pacifizmust vagy internaci­onalizmust hirdetnek.. BANKÁROK VILÁGA A háború előtt a Vereinigte Stahlwerke tőkéje 462 millió márkát tett ki. Ma, dacára an­nak, hogy a háború alatt a kar­tel gyárainak 80 százaléka el­pusztult s az inflációt is tekin­tetbe véve 575 millió márkát tesz ki. És vájjon ki is ennek a vállalatnak a feje? Nem más, mint Dr. Pferdemenges, a hires német bankár, Dr. Adenauer ke­belbarátja, képviselő, akit az Acheson tiszteletére adott disz- ebéden a külügyminiszter mellé ültettek s aki, mellékesen mond­va, az Adenauer kormány pénz­ügyi támogatója. A Vereinigte Stahlwerke rész­vényeinek árfolyama a múlt szeptemberben 16 és háromne­gyed volt, november 14-én már 44 és fél és amikor a Szövetsé­gesek aláírták a Petersberg egyezményt, felszökött 71-re. A Klöckner Kompany (egy másik Ruhrvidéki cég) december 11- én ezt hirdette: “Dacára a há­borús és a háború utáni veszte­ségeknek meg tudtuk őrizni alaptőkénket.” Manne s m a n, Rheinstahl, Hösch, Klökner, — hihetetlen rövid idő alatt me­gint helyreálltak. A londoni Daily Herald de­cember vége felé figyelmeztette a Labor Party kormányt, hogy “francia-német-amerikai tőke ki akarja szorítani az angol tőkét Németországból,” — majd hoz­zátette: “Az angol iparbárók el­lenzik az államosítást, a német iparbárók meg akarják akadá­lyozni a kartelok feloszlatását, a franciák mindkettővel együtt dolgoznak”. És ugyanez elmond­ható az amerikai tőkéről is. Ez a mai helyzet. Akár kap­nak részesedést az angol tőké­sek, akár nem, a németek már megvetették a lábukat s csak a profitjuk emelkedik, amint a kartelok újból erősbödnek. Az amerikai szénbányászok 1937- ben átlagosan 189 napot dolgoztak, 1938-ban 171 napot, 1939-ben 183 napot, 1940-ben 186 napot. Ezekben az években nem őrjöngtek a bányabárók szócsövei, hogy lezárják a gyá­rakat, nem féltek attól, hogy az istenadta nép fagyoskodik, azon sem sírtak, hogy a bányá­szok átlagos keresete 1937-ben egyezer és hatvanhét dollár volt, 1938- ban 962 dollár, 1939-ben 1086 dollár, 1940-ben 1039 dol­lár. De már erre nem emlékez­nek a bányabárók és azok szer­vezetrombolói hiénái. Nagyon támogatja ezt a ter­vet a francia kormánybiztos, Francois Poncet, aki Hitler ide­jében a franciák berlini nagykö­vete volt és azért nagyon jól tudja, hogy kik zsebeltek be óri­ási profitot Németország fel­fegyverkezéséből, McCloy, az amerikai kormánybiztos házas­ság utján rokonságba került Adenauer kancellárral, amit már szóvá is tettek a külügyi hivatalban. Dr Adenauer a clevelandi “Plain Dealer” nevű újságban fejtette ki a németek újbóli fel­fegyverzésére vonatkozó véle­ményét. Hogy miért éppen ab­ban a vidéki újságban? Valaki bizonyára mondotta neki, hogy Truman elnök reggeli közben mindig azt az újságot olvassa. “Németország”, — irta a kan­cellár, — “hozzá akar járulni a saját védelméhez és azért az Egyesült Államokban Nyugat- Németországot is bele kellene venni a katonai programba”. Adenauert ezen cikk megírásá­ra bizonyára Clay tábornok és Montgomery marshall beszédei bátorították fel, de valószínű, hogy Johnson honvédelmi mi­A “Régi Jó Világ” oroszok kezeiket dörzsölhetik. Dr. Adenauer a nép akarata el­lenére választotta fővárosnak ezt a jelentéktelen városkát Frankfurt helyett, mert úgy gondolta, hogy itt mentes lesz a szervezett munkásság befolyá­sától. így elkerüli, hogy a mun­kások társadalmi reformokat, vagy az iparok államosítását kö­vetelnék. Mert ha a munkások a nehéziparok felett kontrolt szereznek, akkor jobban elejét veszik az újbóli fegyverkezés­nek, mint ahogyan hátráltatja azt egyes gyárak lerombolása. 300 SZÁZALÉKOS PROFIT Amikor Walter Reuther, az autómunkások unionjának az elnöke a Ruhrvidéken járt meg­ütközve látta, hogy az amerikai és angol hatóságok miként ülte­tik újból nyeregbe “ugyanazt a bandát” (same old gang), amely Hitlert hatalomra juttatta. “Ez a német demokrácia legnagyobb veszedelme”, — mondotta. Pedig Walter Reuther nem is látott mindent, másképpen je-1 lentette volna, hogy az Adena- j A tizenkilencedik század ele­jén, vagyis 1900-ik esztendőben a dollár vásárló képessége a ma­ihoz arányitva 1.94 cent volt, vagyis annyi értékű árut vásá­rolt. Az 1900. évben az ország pénzállománya kevesebb mint 10 billió dollárt tett ki. Ugyan azon évben az Egyesült Államok háztartási költségei 520 millió dollárt emésztettek fel, a nem­zeti védelemre 191 millió dollárt irányoztak elő. Ez volt a “régi jó világba, amikor még nyugdíjról nem is álmodoztak, amikor munkások 12, 14 és 16 órákat dolgoztak, az órabérük, napszámos munka 15 cent, szakmunka 30 cent volt. Ennek ellenében az élelem mint például a disznóhus 10-12 cent, egy öltözet ruha 10 dollár, egy pár cipő 2-3 dollár volt. Húsz évvel később a dollár vá­sárló képessége leesett 70 cent­re, a munkások keresete meg­duplázódott, már akik dolgoz­hattak. Az élelem: a disznóhus 42 cent fontja, a kenyér 11 cent, a tej 17 cent, a tojás 68 cent. Ugyanezen áru 1940-ben, ami­kor az államnak már 30 billió dollár pénze volt forgalomban. Az 1900-as években épített mun­kásházak átlagosan 4.200 dollár­ba kerültek, mig 1940-ben már olyan épület előállítása több mint 10.000 dollárba került. A második világháború után a szakképzett ipari munkások évi bevétele meghaladta a 4.000 dol­lárt, heti 48 órát dolgozott és az 1940-ben épített 10.000 dol­láros ház 1949-ben már 21 ezer dollárba került, a kenyér fon­tonként 16 cent, a tej 21 cent, egy öltözet ruha 50-60 dollár, egy. pár cipő 10-15 dollár. Ma az ipari munkás keresete hat- szorta magasabb mint 1900-ban volt, de ugyanakkor a dollár vá­sárló ereje hatszorta kisebb. Ha a következő ötven esztendőben ugyan ily arányban esik a dol­lár vásárló képessége, akkor az 1900-as dollár vásárló ereje 18 centet fog képviselni az ur 2000 esztendejében.

Next

/
Oldalképek
Tartalom