Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-02-04 / 1616. szám
1950. február 4. BÉRMUNKÁS 7 oldal Karteis über alles uer kormányzat visszavezeti a német népet az 1890-es viszonyokhoz, amikor minden terhet ÚJRA ÉLETREKELTETTÉK A NÉMET KARTELOKAT. HITLER VOLT TÁMOGATÓI KERÜLTEK A NYEREGBE. A GAZDASÁGI DEMOKRÁCIA ELTEMETÉSE. Az amerikai “Nation” nevű folyóirat németországi levelezője, aki érthető okokból álnév alatt ir, de akiről a Nation azt állítja, hogy ismert liberális német újságíró, az uj, Nyugat-Németor- szág fővárosából, Bonnból küldte az itt következő, adatokkal telitett tudósítást. Bonnt, Nyugat-Németországnak a Rhina folyó partján fekvő fővárosát nem nagyon érintet-»---------------------------------------ték az utóbbi idők korszakos eseményei. Ma is csak olyan “egyfogatu” város, mint azelőtt. De azért a világsajtó onnan kapja az egymásnak legjobban ellentmondó híreket. Ami ott tegnap fehér volt, ma már feketének mondják, de holnap már megint fehér lesz; amire tegnap igennel feleltek, ma már tagadó választ adnak rá és el is ismerik, meg tagadják is. A hivatalos nyilatkozatokat rögtön követik a még hivatalosabb cáfolatok, ha nem Bonnból, akkor Washingtonból, esetleg London vagy Párisból. Végre is sem az újságírók, sem a közönség nem tudják, hogy mit higyjenek el. Dr Adenauer kancellár ünnepélyes nyilatkozatokat tesz, melyeket még ünnepélyesebben von vissza, de rövidesen kijelenti, hogy mindkettőt félreértették, vagy félremagyarázták. Pár héttel ezelőtt a kancellár azt a kijelentést tette a Baltimore Sun levelezőjének, hogy a német kormány szivesen venné, ha a külföldi tőke 40 százalékos befektetést eszközölne a Ruhr vidék iparaiba. Másnap már kijavította, hogy csak a “Vereinigte Stahlwerke” (a vidék iparát kontroláló szén-, és acéliparok szövetsége) szeretné ezt s igy került az erre vonatkozó memorandum az Egyesült Hatalmak Bizottsága elé, amelynek eredménye lesz, hogy a Ruhr-vidék iparaiba fektetett amerikai tőkét emelni fogják. HADSEREGET AKAR nisztertől, továbbá McCloy és Poncet kormánybiztosoktól is megkapta a beleegyező fejbólin- tást. KITÖR A VIHAR A cikk megjelenése után kitört a vihar. A német nép óriási többsége tiltakozik az újbóli felfegyverzés ellen. Még a legádázabb nacionalista (hitlerista) sem hajlandó a szövetségesek ágyutöltelékévé felcsapni. Adenauernak meg kellett hátrálni, kijelentette az amerikai újságíróknak, hogy félreértették a szavait, ő csak akkor szeretne német hadsereget, ha már minden idegen katona elhagyja Németországot. “Ez a német hadsereg csak a mai feszültséget élesbitené,” — irta a szociáldemokraták lapja. A Manchester Guardian pedig ezt irta: “A szövetségeseknek élvezetet nyújt, hogy a németek felfegyverzésével ijesztgetik az oroszokat. Ha ez egyidőre abba is marad, más formában megint csak életre keltik Washingtonban, Pá- risban vagy Londonban. A háború alatt nagyhirre szert tett Niemöller, az evangélikus egyház feje, a parlamenti vita után ezt a nyilatkozatot tette: “Mintsem a Nyugat németéi halomra- lőjjék a Kelet németéit, inkább az egész Németország kommunistává lesz.” Ugylátszik, hogy a Szövetségesek mit sem tanultak Kína példájából. A Szövetségesek pártfogása alatt működő Bonn kormány gazdasági politikáját látva az a koldus-szegény tömegek vál- laira helyeztek s a gazdagok egyre gazdagabbak lettek. És teszi ezt ezen gazdasági jelszó nevében: “Szabadítsuk fel a magánvállalkozást, szabadítsuk fel az erőket!” Ennek a gazdasági elvnek az eredménye az lett, hogy a gyárosok 200-300 százalékos haszonra dolgoznak. Aki olcsóbban hoz árut a piacra, azt boj- kottálják. A magánkölcsönökre 9-10 százalékos kamatot fizetnek. Az uj milliomosok gomba módra szaporodnak. Az uj adótörvény az évi 2.400 márkát kereső munkásnak elenged 8 márkát; a 24,000 márkát kereső már 2,323 márkát takarít meg, de akinek jövedelme eléri a 60,- 000 márkát, az 10,600 márkával fizet kevesebb adót, mint a múlt évben. A régi kartelok újra életre- keltek, vagy újakat formálnak. Nyugat-Németország iparának 90 százalékát 32 gazdasági csoport bírja “Gazdasági demokráciánkat eltemették”, — jajdult fel a Rhine-Neckar Zeitung. De az ilyenek ellensúlyozására az iparbárók legalább egy tucat uj lapot indítottak, amelyek teljesen az ő érdeküket szolgálják. Ezek között újra életrekeltek egyes régi náci újságok, mint például a “Stürmer” is. Most még nyíltan egyik sem antiszemita, de egy ujfajtáju demokráciát, pacifizmust vagy internacionalizmust hirdetnek.. BANKÁROK VILÁGA A háború előtt a Vereinigte Stahlwerke tőkéje 462 millió márkát tett ki. Ma, dacára annak, hogy a háború alatt a kartel gyárainak 80 százaléka elpusztult s az inflációt is tekintetbe véve 575 millió márkát tesz ki. És vájjon ki is ennek a vállalatnak a feje? Nem más, mint Dr. Pferdemenges, a hires német bankár, Dr. Adenauer kebelbarátja, képviselő, akit az Acheson tiszteletére adott disz- ebéden a külügyminiszter mellé ültettek s aki, mellékesen mondva, az Adenauer kormány pénzügyi támogatója. A Vereinigte Stahlwerke részvényeinek árfolyama a múlt szeptemberben 16 és háromnegyed volt, november 14-én már 44 és fél és amikor a Szövetségesek aláírták a Petersberg egyezményt, felszökött 71-re. A Klöckner Kompany (egy másik Ruhrvidéki cég) december 11- én ezt hirdette: “Dacára a háborús és a háború utáni veszteségeknek meg tudtuk őrizni alaptőkénket.” Manne s m a n, Rheinstahl, Hösch, Klökner, — hihetetlen rövid idő alatt megint helyreálltak. A londoni Daily Herald december vége felé figyelmeztette a Labor Party kormányt, hogy “francia-német-amerikai tőke ki akarja szorítani az angol tőkét Németországból,” — majd hozzátette: “Az angol iparbárók ellenzik az államosítást, a német iparbárók meg akarják akadályozni a kartelok feloszlatását, a franciák mindkettővel együtt dolgoznak”. És ugyanez elmondható az amerikai tőkéről is. Ez a mai helyzet. Akár kapnak részesedést az angol tőkések, akár nem, a németek már megvetették a lábukat s csak a profitjuk emelkedik, amint a kartelok újból erősbödnek. Az amerikai szénbányászok 1937- ben átlagosan 189 napot dolgoztak, 1938-ban 171 napot, 1939-ben 183 napot, 1940-ben 186 napot. Ezekben az években nem őrjöngtek a bányabárók szócsövei, hogy lezárják a gyárakat, nem féltek attól, hogy az istenadta nép fagyoskodik, azon sem sírtak, hogy a bányászok átlagos keresete 1937-ben egyezer és hatvanhét dollár volt, 1938- ban 962 dollár, 1939-ben 1086 dollár, 1940-ben 1039 dollár. De már erre nem emlékeznek a bányabárók és azok szervezetrombolói hiénái. Nagyon támogatja ezt a tervet a francia kormánybiztos, Francois Poncet, aki Hitler idejében a franciák berlini nagykövete volt és azért nagyon jól tudja, hogy kik zsebeltek be óriási profitot Németország felfegyverkezéséből, McCloy, az amerikai kormánybiztos házasság utján rokonságba került Adenauer kancellárral, amit már szóvá is tettek a külügyi hivatalban. Dr Adenauer a clevelandi “Plain Dealer” nevű újságban fejtette ki a németek újbóli felfegyverzésére vonatkozó véleményét. Hogy miért éppen abban a vidéki újságban? Valaki bizonyára mondotta neki, hogy Truman elnök reggeli közben mindig azt az újságot olvassa. “Németország”, — irta a kancellár, — “hozzá akar járulni a saját védelméhez és azért az Egyesült Államokban Nyugat- Németországot is bele kellene venni a katonai programba”. Adenauert ezen cikk megírására bizonyára Clay tábornok és Montgomery marshall beszédei bátorították fel, de valószínű, hogy Johnson honvédelmi miA “Régi Jó Világ” oroszok kezeiket dörzsölhetik. Dr. Adenauer a nép akarata ellenére választotta fővárosnak ezt a jelentéktelen városkát Frankfurt helyett, mert úgy gondolta, hogy itt mentes lesz a szervezett munkásság befolyásától. így elkerüli, hogy a munkások társadalmi reformokat, vagy az iparok államosítását követelnék. Mert ha a munkások a nehéziparok felett kontrolt szereznek, akkor jobban elejét veszik az újbóli fegyverkezésnek, mint ahogyan hátráltatja azt egyes gyárak lerombolása. 300 SZÁZALÉKOS PROFIT Amikor Walter Reuther, az autómunkások unionjának az elnöke a Ruhrvidéken járt megütközve látta, hogy az amerikai és angol hatóságok miként ültetik újból nyeregbe “ugyanazt a bandát” (same old gang), amely Hitlert hatalomra juttatta. “Ez a német demokrácia legnagyobb veszedelme”, — mondotta. Pedig Walter Reuther nem is látott mindent, másképpen je-1 lentette volna, hogy az Adena- j A tizenkilencedik század elején, vagyis 1900-ik esztendőben a dollár vásárló képessége a maihoz arányitva 1.94 cent volt, vagyis annyi értékű árut vásárolt. Az 1900. évben az ország pénzállománya kevesebb mint 10 billió dollárt tett ki. Ugyan azon évben az Egyesült Államok háztartási költségei 520 millió dollárt emésztettek fel, a nemzeti védelemre 191 millió dollárt irányoztak elő. Ez volt a “régi jó világba, amikor még nyugdíjról nem is álmodoztak, amikor munkások 12, 14 és 16 órákat dolgoztak, az órabérük, napszámos munka 15 cent, szakmunka 30 cent volt. Ennek ellenében az élelem mint például a disznóhus 10-12 cent, egy öltözet ruha 10 dollár, egy pár cipő 2-3 dollár volt. Húsz évvel később a dollár vásárló képessége leesett 70 centre, a munkások keresete megduplázódott, már akik dolgozhattak. Az élelem: a disznóhus 42 cent fontja, a kenyér 11 cent, a tej 17 cent, a tojás 68 cent. Ugyanezen áru 1940-ben, amikor az államnak már 30 billió dollár pénze volt forgalomban. Az 1900-as években épített munkásházak átlagosan 4.200 dollárba kerültek, mig 1940-ben már olyan épület előállítása több mint 10.000 dollárba került. A második világháború után a szakképzett ipari munkások évi bevétele meghaladta a 4.000 dollárt, heti 48 órát dolgozott és az 1940-ben épített 10.000 dolláros ház 1949-ben már 21 ezer dollárba került, a kenyér fontonként 16 cent, a tej 21 cent, egy öltözet ruha 50-60 dollár, egy. pár cipő 10-15 dollár. Ma az ipari munkás keresete hat- szorta magasabb mint 1900-ban volt, de ugyanakkor a dollár vásárló ereje hatszorta kisebb. Ha a következő ötven esztendőben ugyan ily arányban esik a dollár vásárló képessége, akkor az 1900-as dollár vásárló ereje 18 centet fog képviselni az ur 2000 esztendejében.
