Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)

1950-02-04 / 1616. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1950. február 4 Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. MRS. ROOSEVELT VÉLE­MÉNYE A BÁNYÁSZOK HELYZETÉRŐL NAPJAINKBAN, amikor a bányászok harca oly élénken foglalkoztatja az ország közvé­leményét; a munkás sajtó rész­ben minden feltétel nélkül, rész­ben némi fentartással a bányá­szok és a munkásság szemszőgé- géből, mig a kitartott kapitalis­ta sajtó, rádió és egyéb hirszol- gáltató eszközök, a munkálta­tók érdekeinek védelmével — ami természetesen homlokegye­nest ellenkezik a munkásság ér­dekeivel — foglalkoztatják az ország lakosságát, nem lesz ér­dektelen Mrs. Roosevelt “This I Remember” cimü könyvének egyik részletét idézni, amely a bányászok életviszonyaival fog­lalkozik. Nem mintha ő volna az egye­düli, aki ezen tényeket nyilvá­nosságra hozza, mert a munkás sajtó — közöttük a Bérmunkás is — számtalanszor rámutatott ezen emberhez nem méltó élet­módra, amelyben a bányászok jelentős százaléka kénytelen volt és még ma is kénytelen élni a bányatulajdonosok határtalan profitéhsége folytán, hanem in­kább annak megerősitésére, hogy állításaink nem légből ka­pott a bányatelepeken uralkodó gyalázatos életviszonyokról. Mrs. Rooseveltet senkisem vá­dolhatja “elfogultsággal” a bá­nyatulajdonosok iránt és igy még olyanoknak sincs okuk ké­telkedni szavaiban, akik egyéb­ként nem ismerik a bányatelepe­ken uralkodó barbár viszonyo-1 kát. Többek között a következő­ket mondja Mrs. Roosevelt: “ . . . Igen közelről ismerked­tem meg egy sávval Morgen- towíf, W. Va. közelében, mely Scott’s Run, vagy Bloody Run néven ismeretes, amely egy idő­ben nagyon erőszakos sztrájk­nak volt a szinhelye. A kompá­nia házak a Run két oldalán le­vő hegy tetején vannak összetá­kolva és alig nevezhetők embe­rek által lakhatóknak. Később sokakat vittem oda megtekinte­ni ezt a Jere, W. Va. falut, amely a Scott’s Run mentén fek­szik. Legtöbbje a Run mentén lakóknak, amely lejebb szélese­dik nem dolgozott több, mint 2- 3 napot hetenként. A legtöbb gyerek rosszul táplált és fizikai­lag a normálison alul voltak és gyakran tűnődtem azon, hogy egyáltalán, hogy nőinek fel. “Az ember úgy érezte, hogy a szénpor behatol a viskók min­den hasadékába és lehetetlen azokat, vagy a bennük lakó em­bereket megtisztítani. Amikor az ember belépett a konyhába, meghökkent a főzőedények hiá­nyoságán. A családok legtöbb esetben nagyok voltak, de csak ritka esetben látott az ember több mint két-három csészét vagy tányért a polcokon és azok is csorbultak, vagy töröttek vol­tak. “Ahol volt kompánia üzlet, a családok mindig adósak voltak. Mivel állandóan adósságba vol­tak, szabadulni onnan lehetetlen volt.” A FENTI idézet csak egy na­gyon kis részét vázolja azon vi­szonyoknak, amelyben a bányá­szok élnek és csak egy bánya- plézzel foglalkozik, de a való­ságban az megtalálható a leg­több bányavidéken. Ezen állati sorból való kiemelkedni akarás a mozgatója annak az elszánt harcnak, melynek szemtanúi va­gyunk a bányászok bérharcával kapcsolatban a jelen napokban. Mivel a bányászok jelentős százaléka ily viszonyok között él, csak természetes, hogy be­tegség, munkaképtelenség és az aggkor elérkeztével még annál is borzalmasabb napoknak néz­nek elébe, mint amikor még ké­pesek az igát huzni. Ennek or­voslását kivánja szolgálni az a nyugdíj tervezet, amelynek alap­jára a bányászok jelen harcuk­ban minden kibányászott tonna szén után a jelen 20 cent he­lyett 35 centet követelnek, mert mint a nyugdíj tervezet életbe lépte óta letelt egy év bizonyít­ja a tonnánkénti 20 cent nem fedezi a szükséges kiadásokat. A bányászok ily követelését kor, amikor Formosa szigetének bevételére készülődik a kínai néphadsereg, néhány mérföld körzetben minden füstté változ­tató atombombáról már úgy be­szélnek, mintha egy kis kézi grá­nátról volna szó. Ami aztán még tragikusad­ban tükrözi elénk a nagy politi­kusok ravaszságát és a nép ér­telmének abszolút lekicsinylé­sét, hogy ugyanakkor amikor Chiang ilyetén való segítése, még a mozifilmen is a nép sze­me elé van tárva, azt mondják a népnek, hogy az oroszok avat­koznak bele Kina belügyeibe. A világ politika útja mely eddig is vérrel volt öntözve, nagyon könnyen eddig soha nem látott vértengerré változhat át, ha a raktátron levő atombombákat, mint az idejét múlt tankokat kezdik el kiszállítani. Az, hogy helyükbe meg lesz az ezerszer borzalmasabb H bomba, hát ez bizony az emberi civilizációra nagyon szomorú vigasztalás. Az emberiséget nem érhette nagyobb csapás a huszadik szá­zad második felének a kezdetén, mint az H bomba gyártásának bejelentése. S ez a csapás aztán még súlyosabb azáltal, hogy a munkásnép legnagyobb többsé­ge az egész világon, az uralkodó osztályok újabb gyilkos készülő­désével szemben, tehetetlenül és szervezetlenül áll. Nincs egysé­ges, hatalmas erőt képviselő osz­tályharcos ipari szervezett szá­mottevően fölépítve és igy az H bombának akárcsak az atom­bombának szabad útja van. Csak a világ munkásosztályá­nak a jól megszervezett epe je, mentheti majd meg az emberisé­get a végpusztulástól. támadja oly vad gyűlölettel a kizsákmányoló osztály szolgála­tában álló kitartott sajtó. És ebben a harcban nem csak a bá­nyatulajdonosok, hanem az or­szág összes kizsákmány oloival állnak szembe a bányászok, mert ha a bányászok győznek, az Út­mutatóul fog szolgálni a többi iparok munkásainak és ennek elkerülésére mozgatnak meg minden követ, hogy a bányászok harca ne győzedelmeskedjen. Ebben a harcban a bányá­szok külömböző taktikát alkal­maznak, melyek egyike három napos munkahét, mely a bánya- tulajdonosok szerint nem elegen­dő a szénszükséglet kielégítésé­re. Ezzel szemben a tény az, hogy ha a bányászok heti öt na­pot dolgoznának, ez csak a na­gyobb bányákban volna lehetsé­ges és a többiben vagy egyálta­lán nem, vagy csak két, három napot dolgozhatnának,1 mint Mrs. Roosevelt is állítja, hogy a Scott’s Run mentén a bányászok abban az időben is csak “két- három napot dolgoztak“, mely idő alatt csak éppen annyit ke­reshettek, hogy az éhhaláltól mentette meg őket, de emberi élethez nagyon kevés volt. Nyilvánvaló tehát, hogy a há­rom napos munkahét ellen nem azért tiltakoznak oly tajtékozó dühvei a bányatulajdonosok, mert ezen idő alatt nem lehet a szénszükségletet kielégíteni, ha­nem mert azt a bányász szerve­zet rendelte el és nem a bánya- tulajdonosok. AZ ATOMENERGIA “TITKA” NE IJEDJENEK meg e rovat olvasói, nem az atomenergia tit­kait kívánom az alábbiakban fejtegetni, mert ahoz nem értek, de ha értenék sem tenném, mert manapság annyit bömböljek ezen “titokkal” kapcsolatos kém­kedésről, hogy az ember már ir­tózik újságot kezébe venni, vagy a rádiót bekapcsolni. Ezek a fogadatlan prókáto­rok úgy állítják be a dolgot, mintha az atomrobbantás titkát az oroszok tőlünk lopták volna el és csak igy sikerült az atom­bombát elkészíteni. Hogy ez a vak lárma nem egyéb gyűlölet hisztéria szitás­nál, misem bizonyítja jobban, mint az “Atomic Energy Com­mission” nem valami “eszelős társutazókból” álló bizottsága, hanem az atomenergiával kap­csolatos munkálatok irányításá­nak legfőbb fóruma a kormány közvetlen ellenőrzése alatt. Ezen AEG egyik most nyilvánosságra hozott jelentése szerint az “orosz atom tudósok már 1940- óen nyilvánosan tárgyalták az TJ-235 — mely alapanyaga az atombombának — robbantható természetét és úgy vélekedtek, hogy az felrobbantható eddig is­mert minden más robbantható erőt felülmúló egyedekre és az U-238 nagyobb mennyiségben felépítve plutóniummá transfor- málható.” Az AEC tehát elismeri, hogy az orosz atom tudósok már 1940-ben ismerték és tárgyal­ták az atomrobbantás titkát és jedig nyilvánosan, itt pedig mindenkiben bűnbakot keres­nek, ahogy ezt a “titkot” kiszol­gáltatták az oroszoknak. Ezzel kapcsolatosan nagyon talpraeső a Time kommentárja, mely szerint: “Az utóbbi hetek­ig az oroszok felfedezését na­gyon kevesen ismerték. Ha az ezen tényeket tartalmazó Íráso­kat megfelelő módon publikál­ták volna, sok kémvadászatnak és oktalan szónoklatoknak ele­jét lehetett volna venni. Az AEC ugyancsak meggyőzhetett volna sok millió amerikait, hogy ne tá­maszkodjanak oly “titokra”, amelyet az egész tudós világ is­mert.” AMIKOR “SZOLGÁINK” PARANCSOLNAK VÁLASZTÁSOK előtt politi­kusaink mindig azzal kérkednek, hogy ők “a nép szolgái” és min­den törekvésük oda fog irányul­ni megválasztásuk esetén, hogy a “nép érdekeit szolgálják”. Az természetes, hogy az osz­tály társadalomban, amely két különböző gazdasági érdekű osz­tályokhoz tartozókból áll, mind­kettőt nem lehet kielégíteni, de ha a politikusok hűek akarnak lenni Ígéreteikhez, megvizsgál­nák, hogy tulajdonképpen me­lyik osztály alkotná a “népet” amelyet “szolgálni” óhajtanak. Ennek megállapításához nem kell nagy matematikai tehetség. De ha mégis úgy volna, hogy po­litikusaink ezt az egyszerű prob­lémát nem tudják megfejteni, segítségükre leszünk és megsúg­juk, hogy a “nép” alatt az egy gazdasági érdekű többséget kell érteni, amely kétségtelenül a nincstelenek osztálya. Mert azt még politikusaink sem vonhat­ják kétségbe, hogy minden egyes a kizsákmányoló osztályhoz tar­tozó személyre, legalább száz esik a nincstelenek osztályából és igy nagyon könnyen megálla­pítható, hogy melyik osztály al­kotja a “népet”. Ezt az egyszerű számtani mű­veletet azonban a politikusaink, csak a választások előtt ismerik el, megválasztásuk után egészen másként beszélnek és főkép, másként cselekednek. Illinois állam politikusai két­ségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy meny­nyire szolgálják a “nép” érdeke­it és ezt azokon bizonyítják be, akik legkevésbé képesek véde­kezni ezen alávaló támadás el­len: az árvák, özvegyek, beteg­ség által munkaképtelenné vál­tak, akik közsegélyre szorulnak. Ezek a bölcs politikusok, hogy az állam pénzzavarát enyhítsék, ezeknek a nyomorultaknak já­randó havi segélyt vágták le 15- 20 százalékkal, nem törődve az­zal, hogy hogyan fogják tenget­ni nyomorúságos életüket. Nem kérdezték meg a “nép” azon rétegét, akiket ez a havi 10-15 dollár veszteség oly súlyo­san érint, hogy beleegyeznek-e? Egyszerűen elhatározták és vég­rehajtják, mert ezúton közel 1 millió dollárt takarítanak meg az állam pénztárának. És ez nem csak Illinois állam­ban van igy, hanem az egész or­szágban, sőt az egész világon, hogy a politikusok csak addig a “nép szolgái”, amig szükségük van a szavazatokra és aztán pa­rancsotokká, sőt a legkegyetle­nebb kényurakká válnak. Ezt számtalan gyakorlati példa bi-

Next

/
Oldalképek
Tartalom