Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-06-24 / 1636. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1950. junius 24. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Egy évre ...........................$2.00 Félévre ............................... 1.00 Egyes szám ára ............ 5c Csomagos rendelésnél 3c Subscription Rates: One Year ..........................$2.00 Six Months ...................... 1.00 Single Copy ...................... 5c Bundle Orders ................. 3c Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50 ‘Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE 42 Különös ágyastársak Még a háború előtt vetődött felszínre, de azóta is igen gyakran használják a “strange bedfellows” angol kifejezést, amivel olyan emberekre céloznak, akik most egy táborba kerültek, noha a múltban egymásnak ellenkező politikai vagy gazdasági irányt képviseltek. Nézzük csak például a David E. Lilienthal esetét. Ez a kiváló ügyvéd s gazdaságtani tudós, aki nemrégiben hagyta ott az Atom- enegria Bizottság elnöki tisztségét, ma olyasmiért agitál, ami ellenkezik egész élete eddigi működésével. Lilienthal első ízben akkor lett országos hírűvé, amikor mint a Tennessee Valley Authority elnöke azért harcolt, hogy a Tennessee és mellékfolyói felduzzasztásával fejlesztett villamos áramot az állam közvetlenül árulja a fogyasztóknak. Közel három évtizede folyik már ez a küzdelem és még távol áll a befejezéstől. A lényege ez: a szövetségi kormány az adófizetők pénzéből több mint két billió dollárt költött a Tennessee völgy folyóinak felduzzasztására, 16 nagy gátat építettek, 26 millió acre erdőséget vettek gondozás alá és évente hat billió kilowatt villamosságot fejlesztenek, amely olcsó árammal láthatná el a környező hat állam fogyasztóit. Amint ezen órási erőmüvek elkészültek, az amerikai privát tőke érdekeltség megindította a harcát, hogy a közpénzen épített erőforrások nem közvetlenül, hanem a privát közszolgálati vállalatokon keresztül árulják a villamosságot. Felvetették a “veszedelmes” fenyegetést, hogy az áramnak közvetlenüli eladása “szocializmus”, amely tehát tönkreteszi az amerikai demokráciát, a szabadságot, stb. stb. Az állam, — mondották, — nem versenyezhetik a privát kompániákkal, mert akkor tönkreteszi azokat. Egyszóval azt követelték, hogy a közpénzeken épített telepeken fejlesztett villanyáramot az állam olcsón adja el a privát társaságoknak, akik aztán továbbítják, — persze jókora profittal megtoldva, — a fogyasztóknak. David E. Lilienthal sikeresen vezette az ellenállási küzdelmet ezen nyilvánvaló rablótámadás ellen, éppen azért a Lilienthal név azonossá lett azzal az elvvel, hogy igenis az állam közvetlenül árulja a fogyasztóknak a közpénzeken termelt javakat. Az amerikai tőkének azonban volt elég hatalma arra, hogy Lilienthalt kitúrják az állásából és ugyancsak ezen oknál fogva a tőkés érdekeltség nagy ellenszenvvel fogadta amikor Truman őt nevezte ki az Atomenergia Bizottság elnökévé. Ezt a kinevezést mindenki úgy vette — valószínűleg maga Lilienthal is, — hogy a két billió dollár közpénzből létrehozott atomenergia titkot ne hagyják monopolizálni a privát tőkének, hanem használják ki a közösség javát szolgáló iparok fejlesztésére. És ime, Lilienthal most, alig pár héttel, hogy elnöki tisztségét otthagyta, azért agitál a kongresszusi bizottság előtt, hogy az atomenergia titkot a privát érdekeltség rendelkezésére kell bo- csájtani. Természetesen ha csak ennyit mondanánk, — noha ez színtiszta igázság, — mégis félrevezetnénk olvasóinkat, mert csak a fél-igazságot mondanánk és a fél-igazság gyakran veszedelmesen nagy hazugsággá lesz. A teljes igazság az, hogy LUienthal alaposan megindokolta ezt a látszólagos pálfordulását. Elmondotta, hogy az atomenergia ma állami tulajdon, ami azonban egyben KATONAI MONOPÓLIUMOT is jelent. Mint katonai monopóliumot csakis hadi célokra, tehát a. rombolás céljára használják az atomenergiát. Sőt minden további eshetőségét is csak katonai szempontból vizsgálják, arra a célra költenek óriási összegeket és foglalkoztatják a tudósokat. , Pedig az atomenergiának rendkívüli eshetőségei vannak, — mondotta Lilienthal. Ma még el sem tudjuk képzelni az atomtudomány potenciálitását, amivel az emberiség életszínvonalát eddig soha nem álmodott magas színvonalra lehetne emelni. Hiszen már is tudunk annyit, hogy lehetővé teszi az elemek transmu- tációját, vagyis egyik elemet át lehet alakítani másféle elemmé, megnyitotta a rádiókisugárzás újabb nagy mezejét, ami uj utakat nyit az orvosi tudománynak, meg van a lehetőség olyan magas- fokú és mennyiségű hő fejlesztésére, amivel csodákat lehet elérni. És végre már az is nyUvánvaló, hogy az atomenergiából ‘‘kazánok és turbinák nélkül is” lehet majd villamosságot előállítani. De mindezen lehetőségekkel a militaristák irányítása alatt álló atomtudósok most nein törődnek. Minden energiájukat az újabb és újabb öldöklő fegyverek kitalálása, továbbfejlesztése és gyártása foglalja le. Közben múlik az idő és az atomenergiának a békés célokra való fejlesztésében elmaradunk. És miután Lilien thal nem lát eshetőséget arra, hogy az atomtitkot a militaristák másképpen is használhatnák, ugylátszik, belement abba a kompromisszumba, hogy inkább adják át a titkot a privát tőkének, amely a profit kedvéért mégis csak fejleszteni fogja az atomenergia békés, nem pusztán csak militarista célokat szolgáló eshetőségeit is. íme igy került Lilienthal egy ágyba azon “utility” mágnásokkal, akikkel egész életén át ellentétben állott. * ^ * Lesznek olyanok, akik ezt a vezércikket befejezetlennek tekintik, mert felfogásuk szerint most ki kellene hangsúlyozni, hogy ez a Lilienthal helyesen vagy helytelenül cselekszik-e és annak megfelelőleg meg kellene dicsérni, illetőleg lerántani és rárakni a fasiszta, titóista, reakciós és egyéb hasonló jelzőket. Mi nem követjük az újságírásnak ezt a régidivatu módját, bízunk a Bérmunkás olvasóinak intelligenciájában, tudjuk, hogy amikor valamely vitás kérdésnek mindkét oldalról! adatait megismerik, elég értelmesek a helyes konklúzió levonására és semmi szükség sincs arra, hogy mi mondjuk meg nekik, kinek tapsoljanak, kit gyűlöljenek, mikor és hogyan változtassák meg érzelmeiket. Mi tiszteletben tartjuk olvasóink lelküsmereti szabadságát! EZ IS MEGTÖRTÉNHETIK A jelen politikai helyzet megértésére, az olvasó jól teszi, ha Sinclair Lewis 1935-ben kiadott könyvét: “It can’t happen here” újra átolvassa, mert az a jelen politikai haladásunk irányát igen jellemzően ecseteli. Legújabban Sen. McCarthy- féle agygörs szerint, Dean Ache- sont azonnal meneszteni kell a külügyek éléről, mert ő is a kommunista szellemtől van átitatva, más 172-vel együtt. íme a hidegháború egyik kézzelfogható eredménye. A hisztériát oly végletekig fokozzák, hogy legelőször a hisztéria megteremtői válnak annak áldozatává. Képzeljünk el egy ambiciózus hadseregparancsnokot, aki felsőbb megbízatást kap egy stratégiai pont elfoglalására. Kik üld egy csoport katonát felderítő szolgálatra. Miután vissza jövet jelentik a támadás lehetetlenségét, a parancsnok hadbíróság elé állitja a felderítő csoport embereit, mert nem hoztak olyan jelentést, mely a hadsereg zömét egy célnélküli vérvesztességbe fullasztotta volna. Ezek a Lattmorok, Phillip Je- supok, mint utazó követeknek, az volt a feladatuk, hogy diplomáciai felderítő szolgálatot végezzenek, melynek esetleges eredményét a Marshallok, Ache- sonok hivatalosan megerősítsék. Ezek meg is tették a legjobbat a körülmények között. Azonban az őket dróton rángató ármány- kodó csoportnak, elért eredményük nem kielégítő. Ezért a vádaskodás, évek előtti munkájuk kivizsgálása, végül menesztésük. Ez a folyamat már öt éve tart, a UN megalakulása óta az ötödik külügyminiszterünk van immár távozóban, mig Molotov és Vishinsky még mindég a helyükön vannak. Az igazság Gibraltárján minden ármánykodás pozdorjává zúzódik. A McCarthyk végül is önmagukat zúzzák össze. Az embernek majdnem nevetni volna kedve eme politikai farsangi felvonulás láttára, ha nem volna oly tragikusan szomorú következménye . . . Quo Vadis . . . ? bu. ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, arnig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. ügy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató os/.tály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport eUen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régfi társadalom keretein belül.
