Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-06-10 / 1634. szám
1950. junius 3. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI gyilkolást, Horthyék még bicskával, bikacsekkel verték agyon a prolit, amúgy kis ipari módon, Hitlerék már nagy üzemeket rendeztek be. Horthy tanulékony, átveszi ő Hitler metódusát, csak adjanak neki rá alkalmat. Nagyon mulatságosak ezek a figurák, az ő “jogfolytonosságukkal”. Horthy ezen az alapon “kormányzó”, Varga Béla, elnök, Fábián Béla, képviselő, Nagy Ferenc, miniszterelnök, Peyer Károly meg munkásvezér és igy tovább játszanak, mint a gyerekek, csak azt felejtik el, hogy ezekhez a szép tervekhez egy kis szava van a magyar népnek is. Már pedig a magyar nép elég nyomatékosan kijelentette, hogy megszűnt a “jogfolytonosság” és Horthy és az egész bandáját egyszer és mindenkorra kitelepítette a magyar földről, ott nekik nem terem babér többé. Tudják ezt Peyerék is, nem nagyon hiszik ők sem, hogy az atombomba szárnyain eljutnak a hatalom polcára, ők ma már azon rettegnek, hogy ha valami megegyezés történik és a hidegháború megszűnik mi lesz velük, mert az kétségctelen, hogy azután már Uncle Sam nem fogja nekik folyósítani a havi 300 dollárokat, hanem szélnek ereszti az egész csürhét, mint haszontalan, értéktelen parazitákat, akik ma sem “érik meg a pénzüket”. Amerika kormánya nagyon rossz üzletet csinált a különböző nemzetiségű szökevények felvásárlás á v a 1, amely itt fog maradni, mint egy kivénhedt élősdi banda Amerika dolgozóinak a terhére. Ösztön és öntudat EMLÉKEZZÜNK! Memorial Day, az Elékezés Napját tartották szerte Amerikában. Katonai parádék, nagy szónoklatok keretébe emlékeztek meg azokról, akik a múlt háborúk idején áldozták fel ifjú életüket. A szónokok mindenütt azok voltak, akik “overtime”-ot dolgoznak azért, hogy egy olyan háború szakadjon az emberiségre, amely után esetleg nem marad senki, aki az utána következő Memorial Dayen emlékezzen, szónokoljon. Bizonyos, hogy itt volna az ideje annak, hogy az emberiségnek az a része, amely nem haszonélvezője a háborúnak, hanem csak az áldozatokat hozza magukba szánjanak és ne csak az elpusztultakról emlékezzenek meg, hanem a jövő áldozatairól is, akik már kivannak jelölve a pusztulásra. Emlékezzünk mi, akik itt ebben az országban ezideig elkerültük azt, hogy a városaink a hadak útjába essék, hogy a repülőgépek százai szórják reánk a halált, a pusztulást. A legnagyobb felkészültség sem menti meg a városainkat, ahol a nagy, fejlett ipartelepeink vannak, a kikötőink, ahol hajóink százai rakodnak, ne kerüljenek romokba. Emlékezzünk arra, hogy a hatalmas városainkban élő emberi lények milliói vannak, magunk, szüléink, gyermekeink és 'mindazok, akiket szeretünk, ott élnek eme városokban és milliók fognak ezek romjai alatt elpusztulni, akik olyan “szerencsések” lesznek, hogy élve kerülnek ki a katasztrófából, azok örök életre nyomorékká válnak. Emlékezzünk, hogy katonai szakértőink pontosan kiszámi- tották, hogy a nagy ipari városaink elpusztításához milyen erős atombomba szükséges, mintha csak arról volna szó, hogy milyen energia szükséges egy gép elhajtásához. Kérdezzük csak meg Hiroshima, Varsó, Budapest, Berlin, Hamburg, London, stb. stb. városok lakosságát, hogy mit jelentett nekik a háború, pedig az elmúlt háború minden borzalmával együtt csak majális volt ahoz a borzalmakhoz képest, amely a atomháborúban reánk vár. Hogy ez a “piknik” mibe került az emberiségnek, az alábbi kimutatás a diplomáciai és politikai tudomány Nemzetközi Szemléjében jelent meg Géniben. A hadviselő felek hadseregének 21 millió halott vesztesége volt. Majdnem 30 millió a száma a súlyosan sebesülteknek, akik rokkantá, munkaképtelenné váltak. A civil lakosság vesztesége 15-20 millió volt, akik erőszakos halállal pusztulnak el a háború következtében. Több mint 35 millió otthon pusztult el, 150 millió ember maradt hajlék nélkül. 45 millió ember lett kiűzve, deportálva, vagy internálva. Nem kevésbé esedékes az a kimutatás, hogy a második világháború költségeiből mi mindent lehetett volna az emberiség javára fordítani. Amerikába, Austráliába, Kanadába, Anglia, Frania és Német valamint Oroszországban, minden egyes családnak 75 ezer dollár értékű lakóház, berendezés, ruházat, élelmiszer jutott volna, ezen kívül minden nagy város kaphatott volna 185 millió dollárt iskolákra, könyvtárakra és kórházakra. Az emberiség százmillióit lehetett volna boldoggá tenni, ehelyett pusztulást, halált és nyomorúságot zúdított rájuk a háború. Emlékezzünk erre és minden erőnkkel küzdjünk az ellen, hogy egy uj háború, egy mindennél borzalmasabb háború szakadjon ránk csak azért, hogy egy magát túlélt társadalmi rendszer továbbra is uralmon maradhasson. Emlékezzünk arra, hogy ez a rendszer az, amely magában hordja a háború csiráját és ha ezt elakarjuk kerülni, úgy szervezkedni, harcolni kell ez ellen a rendszer ellen egy oly társadalmi rendszerért, amelyben nem lesz kizsákmányolás, nyomorúság és nem lesz ok, mert megszűnt az okozat a háborúra. Ezekre emlékezzünk nem csak Memorial Day alkalmával, de minden nap, minden órában és eszerint cselekedjünk. HÁT EZ MÉG ÉL? Egy a “hontalanok” álta kiadott újság került a kezembe, amelyben meglepetéssel fedeztem fel, hogy Horthy Miklós, a magyar nép véreskezü hóhéra, az egyike azoknak, akiknek minden emberi és isteni törvények szerint már régen akasztófán kellett volna végeznie, még mindig él. Mi az, hogy él? A lap szerint ez a kivénhedt lovas tengerész, még mindig Magyarország kormányzójának tartja magát és mint ilyen, élénk “külpolitikai” tevékenységet fejt ki. A londoni külügyminiszteri konferenciához irt egy beadványt, amelyben azt a kívánságát fejezte ki, hogy mielőtt a nyugati hatalmak leülnének esetleg békéről tárgyalni, előzőleg kérjék ki az ő becses véleményét, mert úgy néz ki a dolog, hogy ez az agyalágyult mészáros, csak úgy járul hozzá akármilyen megegyezéshez, ha ő és pereputya visszakerül a hatalomra, a kenderesi kastélyból kitelepítik a paraszt gyerekekeket, a föld és gyár vissza megy a “jogos” tulajdonosaikhoz, ami pedig a “rendcsinálást“ illeti, azt csak bízzák őreá. Ö azt igazán érti, nagy gyakorlata van neki a rendcsinálásban, mint azt 1919-20-ben gyakorlatilag bemutatta. Hitler és Mussolini tőle tanulták a népgyilkolást. Horthy volt a mester, ha a tanítványok modernizálták is a tömegÉvezeredek nehéz munkája kellett ahoz, mig az emberek átlagos értelmisége a mai fokra fejlődött, melyet “Civilizáció” szóval jelölünk. A civilizáció fejlesztésének műveletéhez nagyrésszel járultak hozzá az irók, szónokok. Emberek akik eme munkára hivatottsággal, képzettséggel rendelkeztek. Eme műveletből, különösen azon irók, szónokok vették; ki az oroszlánrészt, akik a nép, tehát a munkásság érdekeit szolgálták legjobban. Kötelességszerüen állandóan kritizáltak, analizáltak minden olyan politikai, gazdasági vagy vallási törekvést, megmozdulást, mely a termelő munkásság anyagi, vagy szellemi megkárosítását célozta. így a munkásság figyelmét állandóan felhívták, tudását tágították, saját érdekének védelmére csoportosították. Eme folyamatban a legnehezebb feladat az ösztön helyettesítése az öntudattal. A tapasztalat tanítás szerint, azon egyén, aki az ösztön hevétől elragadtatja magát, az ösztönös fellob- banást, kitörést nem képes a tudatnak alárendelni, az csak kárt okozhat önmagának és környezetének. Szolgáljon például a következő eset: Egy magyar földesur a 90-es években az aratókkal való tárgyalás folytán olyan dühbe gurult, hogy semhogy néhány fillér fizetésjavi- tást adjon az aratóknak, inkább felgyújtotta a lábon álló búzát, így nem csak az ő többszázholdas búzája égett oda, hanem az egész vidék többezerholdas búzája is, mely cselekedettel az illető földesur nem csak magát tette koldus szegénnyé, hanem egyben az egész vidéket. íme az ösztönös fellobanás káros hatása úgy az egyénre, mint a társadalomra. Valószínű, hogy hasonló esetekre valamennyien emlékszünk, mely tény élénken kell, hogy bizonyítsa, hogy az ösztön és Öntudat közötti küzdelem, haladásunk legfontosabb előfeltétele. Eme folyamattól a munkás- mozgalom tagjai sem mentesek. Csoportjainkban sokszor előfordul alkalom, midőn egyesek sokszor — olvasottságuk dacára — ösztöneiktől elragadtatják magukat és úgy járnak, mint az az “egyszeri” ember, aki összeveszett a feleségével és mérgében felgyújtotta a házát. A vita hevében olyanokat mondanak vagy cselekszenek, melyért végül a csoport, azon keresztül önmaguk megszenvednek. Hogy a munkásérdekek — bármilyen téren — a kívánt haladást elérjék, legelső feladat ösztöneink finomítása, csiszolása. Önmegtartóztatás, felindulásunk fékezése, az ész szavával való helyettesítés. Másszóval az öndisciplin gyakorlása. Valószínű, hogy ehez hosszú évek gyakorlása szükséges, mert talán senkit sem ér annyi igazságtalan támadás, mint éppen a munkást, egyénenként valamint csoportokként, de, és az a DE a fontos. Minden fellobanás alkalmat ad ellenségeinknek az erőszakos beavatkozásra, mely minden esetben a legvégsőkig kerülendő. Amily mértékben sikerül- ösztönös érzéseinket az öntudatnak alárendelni, olyan mértékben emelkedik saját és társadalmi helyzetünk javulása. Bk. Egy kis óhazai levél A Saint Louisville, Ohioban lakó Németh István munkástársunk kapta az alábbi levelet a Szatmár megyei Polgár-ról egy a második elemi osztályba járó unokaöccsétől. Kedves Nagybácsi: Örömmel vettem tudomásul, hogy már én is számításba jöhetek és irhatok a Nagybácsinak. Mi vagyunk az országnak a reménye, mint a jövő generáció. Mint levelemből látja, mi az uj típus szerint Írunk nyomtatott betűk formájában. De minden egyébb is máskép van, mint ré- gente. Mi építünk magunknak uj világot és hisszük, hogy ez valóban a mienk is lesz, nem az uraké, mint régen volt. Nekünk, úttörőknek igen sokat kell tanulni. Én még most járok a második osztályba. A Nagybácsinak kívánva hosszú életet és jóegészséget, választ vár öccse Gábor
