Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-04-29 / 1628. szám
1950. április 29. BÉRMUNKÁS HETI KRÓNIKA ÖSSZEGYŰJTI . . . (f.) . . . Amennyire megdöbbentően hatott reánk a régi nácizmus bizonyos intézkedései, a gyilkosságokon kívül, annyira kezdünk hozzászokni a náci mellék intézkedésekhez, melyeket most a “demokrácia” örve alatt ismételnek meg. Minden emberi érzést és értelmet letipró intézkedés volt az, amikor a zsidó val- lásu egyéneknek sárga csillaggal a karjukon, volt szabad az utcára lépni, majd később a ghettókba való elkülönítés, úgyszólván a biztos folytatása volt a gázkamrák felé vezető útnak. Ami napjainkban történik az úgynevezett “szabad Amerikában” pontosan a megismétlése a megbélyegző régi náci taktikának s ha nem is tesz rá a megbélyegzett egyénre sárga csillagot, ugyanazt a hatást jelenti mintha megkülönböztetett kategóriába tartozna akár sárga, akár vörös csillaggal a karján. Mennyi sok vád ért bennünket azért, mert mint osztályharcos munkások a vallási, faji és politikai elnyomó megkülönböztetések ellen törtünk lándzsát és ezt még akkor sem engedtük ki kezeinkből, amikor maga az elnyomó kapitalista osztály háborúba keveredett a náci-fasizmussal, melynek látszata az volt, mintha a háború mellett foglaltunk volna állást. Pedig csak kizárólag az elvi meggyőződésünk irányán maradtunk meg, amidőn fölismertük azt a nagy veszélyt, amit a nácizmus világi terjeszkedése jelentett volna a világ munkásosztályára. Nem egyszer hangsúlyoztuk azon véleményünket, amit ma már gyakorlatilag is tapasztalhatunk, hogy “nem mindegy, hogy a náci-fasizmus avagy t már az amúgy is uralmon levő kapitalizmus kezében van a hatalmi fegyver”. A kapitalizmus alatt megvoltak a kikivott jogaink alapján azok az eshetőségek, melyekkel szembeszállhattunk, a kapitalista túlkapások ellen, kiépíthettük harői szervezeteinket a szólás és szervezkedési jog alapján, amiről a náci-fasizmus alatt szó sem lehet. Egyszóval bárhogyan is van a helyzet a munkásosztályra nézve, sokkal több nyomort és még több elnyomatást jelentett volna, ha tegyük föl az amerikai kapitalizmus helyére a náci-fasizmus vonult volna be. Ennek megakadályozása határozottan osztályharcos föladat volt, a munkásosztály jelen helyzetét bírálva és alapul véve. De azért ez mégsem jelentette azt, amit ellenségeink és volt barátaink kiabáltak felénk, hogy behódoltunk volna a kapitalizmusnak. Senki sem tudná ránkbizonyi- tani, mintha a háború óta és a háború alatt a kapitalizmust kevésbé ostoroztuk volna, mint bármikor azelőtt. Minden sor és minden betű amit leirtunk és leírunk, tántorithatatlanul azt a meggyőződésünket tükrözi visz- sza, hogy a mai kapitalista társadalmi rendszer rég betöltötte hivatását, el kell pusztulnia az útból, hogy utat engedjen a fejlett ipari termeléshez mérten, annak az ipari társadalomnak, ahol nem lehet kizsákmányoló és kizsákmányolt s a magánprofit helyét, a közhasználatra való termelési rendszer veszi át. Mindazok a volt “barátaink”, akik eleinte csak halkan csevegték, hogy mindegy náci-fasizták vagy kapitalisták, most már leghangosabb szószólói az idemenekült magyar nyilasoknak és az amerikai kapitalizmust szolgáló hüségmarsban mint darutollas vitézek marsolnak azokkal, akik minden munkásügynek és munkáscélnak a leggyülöltebb ellenségei voltak mindenkor. De nézzük csak meg a mi álláspontunkat az uj viszonylatban. A náci-fasizmus ellen voltunk s álláspontunk egyáltalán nem változott, ugyanazzal az érzéssel és energiával állunk a gáton a munkásosztály iránt érzett hűséggel, harcban a nácifasizmus ellen. S történetesen, ha most az itteni kapitalista uralkodó osztálynak éppen megfordítva az az érdeke, hogy a nácizmust újból felélessze, mi nem szegődünk melléjük, hanem ellenkezőleg azon az oldalon állunk, mely ezt a felélesztő munkát meggátolni igyekszik. Itt aztán ugyanazok a renegátok, akik azt kiabálták felénk a náci-fasizmus elleni állásfoglalásunknál, hogy a kapitalista osztály mellé álltunk és annak háborúját segítjük, most azt ordítozzák még sokkal teltebb torokkal, hogy a kommunisták mellé álltunk s ezzel letértünk az IWW útvonaláról. A valóság ezzel szemben az, hogy mi soha nem tértünk le, az ipari unionis- ta osztályharcos útvonalról, csak inkább megmaradtunk azon s nem nézzük azt, hogy ki áll akár a jobb vagy baloldalon, haladunk az osztályharcos irány felé. S bennünket egyáltalán nem zavar az a látszat, mintha a kommunisták oldalán állnánk, mintahogyan nem zavart bennünket a kapitalista oldalon való látszat sem. A renegátok ügyében más a helyzet, ők mint a jobb IWW-is- ták álltak elibénk a náci fasizmus védelmében s most ugyanúgy ott állnak csak az IWW elméletéről teljesen letérve, az uj nácizmust építő kapitalizmus melletti hűségben. Érdekes bizonyítékot nyerni arra, hogy a “lejtőn nincs megállás” az egyik legnagyobb szájú renegát hívük, aki annak idején még az Ember cimü újságon keresztül is támadta a Bérmunkást, megvádolva, hogy a nácizmus elleni háború mellé állva, letért az IWW harcos vonaláról, most mint zsidó egyesületi ügyvezető titkár, a zsidó rabbik társaságában rontja a levegőt, elrettentő példát mutatva arról, hogy milyen mélyre sülyedhet egy renegát. Látva kritikusainkat az egyik oldalon a nyilas táborban, a másik oldalon a vallási dogmákat hirdetők között, csak örvendhetünk annak, hogy tisztes távlatban vannak tőlünk. 3 oldal nak a tőkésekkel, úgy a nemzetközi téren sem segíthetünk a tőkés osztálynak, szétszaggatni a munkásosztályt, egymás ellen uszítani, egyiket a másikkal leveretni. így láttuk mi irógárdisták, igy látják azt a Bérmunkás lelkes támogatói, az öreg harcosok, akik évtizedeken keresztül szenvedtek, áldoztak, hogy azt a nemzetközi összetartást, szolidaritást tanítsuk, gyakoroljuk. Mi még most is úgy érzünk, mint 1919-ben az IWW össztagsága érzett, hogy a philadelphiai rakparti munkásoknak nem szabad lett volna a fegyvereket berakni a hajókra, melyeket az orosz munkásság ellen küldtek. Ezért akkor kizárták az ottani rakparti munkásokat. Most mi nagy örömmel látjuk, hogy Olaszországban, Franciaországban a munkásság megtagadja a gyilkolásra odaküldött fegyverek kirakását. EZ A NEMZETKÖZI SZOLIDARITÁS. Ezt akarjuk, ezt hirdetjük, mert csakis ez mentheti meg a munkásságot egy újabb háború őrülettől. Ezen sokatmondó levelek némelyike betegágyból lett Írva. Nem kerestek kifogást a nem írásra. Hiszen szivükhöz legközelebb álló lap, csoport, munkás- tásaik voltak veszélyben. Az utolsó csep erejükkel siettek Írni, biztatni, lelkesíteni azokat, akikkel együtt dolgoztak, fáradoztak a lapunkért, a mozgalomért, a VILÁG IPARI MUNKÁSSÁGÁÉRT. Ezek az emberek megtanulták Joe Hill örökemlé- kü szavait: “Ne gyászoljatok . . szervezkedjetek”. Nem akarták, hogy őket sajnáljuk, betegségeik miatt, azt akarták, hogy a lapot, kedves gyermeküket adjuk ki, tartsuk fen minden támadás, minden nehézség dacára, mert csak azón keresztül él az a szellem, melyben együtt éltünk, együtt küzdöttünk és együtt akarunk meghalni. CSALÁDI TITOK MARAD WASHINGTON — A kongresszusi iroda hivatalos jelentése szerint a múlt évben 115 szenátor és 90 kongressmen helyezte saját családjának valamelyik tagját a szövetségi kormány fizetési listájára úgy, hogy titkár, irodavezető, vagy valamilyen más címen alkalmazták őket. A szenátorok és képviselők kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) havi összegeket kapnak irodai segítség alkalmazására. Ez változik aszerint, hogy a törvényhozó milyen bizottságokban foglal helyet s milyen szerepet tölt be. Nagyon sok törvényhozó az igy kiutalt összeget, ami gyakran eléri az évi tízezer dollárt is, családja valamelyik tagja részére tartja fenn. Egyes szenátorok a feleségeiket, mások a gyermekeik valamelyikét nevezi ki titkárnak és veszik fel az igy kiutalt nagy fizetéseket. Hogy az igy bejelentett családtagok milyen munkát végeznek legtöbbször családi titok marad. Parnell Thomas New Jersey államba való képviselőt rajtacsip- ték a csaláson és elitélték azért, mert zsebrevágta az ilyen összegeket. Sokatmondó levelek (Vi.) A Bérmunkás lelkes támogatóit soha nem győztük eléggé dicsérni. Nem volt olyan veszély, melyet azok segítségé-, vei elég könnyen le ne győztünk volna. A Bérmunkás megszületésétől kezdve az üldöztetéseken keresztül, a nagy munkanélküliség láncolatain végig, a külsőbelső ellenségek támadásai nem bírták ezt a lelkes, eggyéforrt csoportot megsemmisíteni. A Bérmunkás mostani támogatóinak 80 százaléka mind olyan tűzkeresztségen keresztül ment forradalmár, harcos, akik a szó-szoros értelmében magukénak, legkedvesebb gyermeküknek vallják a Bérmunkást. Ezt bizonyította az az 56 levél és számos helyen tartott cso- portgyülés, melyeket a clevelandi értekezletre küldtek a lap sorsát illetőleg. Majdnem minden levélírót személyesen ismerünk, évtizedeken keresztül velük együtt dolgozunk, fáradozunk a lapunk érdekében, igy a legnagyobb örömmel hallgattuk végig azokat a leveleket, melynek minden egyes része, sora, a lapunk iránti megértést, azzal teljes megegyezést, annak érdekében további fáradhatatlan munkálkodást, támogatást nyilvánít meg. Nem tagadhatjuk, elöregedtünk. Az a lelkes csoport, amely az életének virágzó napjaiban, a fiatalságot jelképező lelkesedéssel hívta életre a Bérmunkást, védte meg minden támadással, üldöztetéssel szemben, csak években öregedett, de a fiatalos lelkesedése, önfeláldozása, harciassága még mindig a régi. Legnagyobb bizonyíték erre, hogy a Bérmunkás még soha nem volt olyan erős, anyagilag és szellemileg, mint ma. Ezt bizonyították ezek a lelkes levelek, a Bérmunkás “részvényesei” fentartói részéről. Az írógárdának végtelen jólesett, hogy ilyen megértésre, támogatásra találtunk az öreg harcosoktól. Ez volt a legnagyobb ellenérték a munkálkodásainkért. Ez ad erőt a további fáradozásra, törekvésre. így minden aggodalom nélkül Írhatunk, a munkástársak velünk vannak, örömmel állapíthatjuk meg, hogy ha a munkásosztály győz, akár Kínában, akár Francia, Olasz, Magyar országokban, vagy a világnak bármely területén. Ezer köszönet munkástársak, öreg harcosok. Azon lelkesítő sorok, sokkal közelebb hoztak bennünket egymáshoz. A megértést, összetartás követi. Összetartásban van az erő. így mi sokkal erősebbek lettünk, mindannyian -— a lapunk, a nemzetközi szolidaritásurík, az osztályharc, mely egyedüli irányvonalunk lehet és lesz, amig tollat ragadhatunk azt nyilvánítani. Amint sztrájk esetén, nem nézzük, hogy kik vívják azt, munkás kötelességünk azt segíteni, úgy az osztályharc mezején is. Bármilyen csoport szembeszáll a tőkés osztállyal, mi velük vagyunk, segítjük őket, amint az AFL vagy a CIO-val való nézeteltéréseket sem élezzük ki, amikor azok harcban áll
