Bérmunkás, 1949. július-december (36. évfolyam, 1586-1611. szám)
1949-11-26 / 1606. szám
jiuai ß É K M l) N K A S 1949. november 26. TÁRCA A néhai bárány Irta: MIKSZÁTH KÁLMÁN Piszkosan hömpölygött alá az ár s a partok tömött füzfabok- rairól nemcsak a leveleket tép- delte le alul, de a kérgét is lehámozta, itt-ott kirepedt az olvadékony földből egy darab s el- mált a vízben. Hajnalra szélesebb csipke szeli majd a határt s a cikk-cakkjai is újak lesznek ? Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon, szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a viz valahol!) Aztán jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok . . . A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány. Az ám, most, hogy im a partnak hozza a szél, Tóth-Pemye Jánoséktől egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az első lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerincén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki! x Olyan türelmesen ül az ide- oda billegő jószágon, mintha jó szántából hajókáznék, s ha mek- ken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondj ában utoléri a pet- rencét. Nincs valami messze . . amott fordul ni a Périék pajtájánál! Nosza szaladj hát, utána öreg láda! Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarodónál, de meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával .... amint az majd kiviláglik reggel. Hanem hát azt mondja ő ki- gyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja, ki már az idén is keveselte a me- zőbirói hivatalt, mert öregbiró lesz, ha élünk, esztendő ilyenkorra. Ámbátor,- ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy mig a felső végén mindenki tud róla, Sót Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, az alsóvégiek közül már nem látta senki. Amennyi itt a rossz nyelv, még mindjárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek, mig az imádságos könyvek leveleit nválazták, ahol pedig az Ur kímélő kegyelmét kellett volna inkább megköszönni, amiért nem sújtotta a falut ... de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta. Nyomban neki estek a gyanúsítással Sós Pálnak: csak ő húzhatta ki, senki más, a ládát! Hanem ’iszen, az Isten nem alszik, rossz tűz el nem alszik, nem marad ez annyiban. Kerül annak gazdája kárhonnan! Súgtak, búgtak (hogy ugvan ki szopja az ilyent az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek régi ezüst tallér volt a ládában. Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a “nagyitalu” Mócsik György, a gózoni szűcs olyasfélét mondott, a minap itt jártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ő száján ... Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüst tallérokról. Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkál szoknya, négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakba való kettő, ezüst- csattos mellény, tiz patyolating- váll s azonfelül a mente, meg egy rámás csizma, újdonatúj, még a patkó se volt rátéve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene! Hogy az ár elmosta a csőházat, elmosta a házasságot is. Gúnya nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, pedig beh keservesen, mint cseléd, szerezte, minden ruhadarabot egyenként. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton maga a vőlegény, — de most már vagy lesz valamikor, vagy sem. Bezzeg a bubánat venné fel a Baló Mihály házát; ha a ház megvolna, s ha nem éppen a miatt venné fel, mert a viz felvette. Ágnes majd kisírja két ragyogó szemét, pedig legalább ő vigasztalná azt a szegény Bor- csa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka Cuk- ri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált ... Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is; ... úgy sincs már, aki selymes füvét megegye, mert a kedves, édes Cukri bárány oda lett. Milyen szépen rázogatta farkát, még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a verőfényen, Borcsak picike tenyerét, hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja! De hátha megkerül, hátha visszahozzák ? Jött is hetek mulvh valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó. No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló lányok kincse! El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeriti ő a leányai igaz jószágát, ha térdig kopog is a lába. S igy esett meg az a csúfság 'Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták. Istenem, de csak nagy is a törvény! Maga volt ott a biró meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva a hatalomhoz fordult. De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig elébe jöttek, ha vásárba lett vón, se várhatnák jobban. — Megvan-e a bárány? — kérdezi Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogy is merné a ládát kérdezni előbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan. — Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a biró annál az embernél, akire gyanakszom. % Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a . szép fejét rosszalóan csóválta. — Kend, az erős, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge, — szólt dacosan, — és a furfang lesz a fegyverem. • Csak a gyermek nem ízólt. Pedig még ő is ott volt: a leggyengébb. Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, füt-fát kikérdezett, Gózonban is megfordult, egy szalmaszálat is keresztül Pálnak, hátha ott lesz a ruha? De nem ment semmire, sőt még tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra. Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segítette sem a hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél. Le kellett most már mondani a reményről is. Kár volt akár hol egy leánya van férjnél Sós tenni ebben a dologban: mert csak rosszabbra fordul. Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnak, hanem most már az egészsége is. Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis vüá- got ő is. Nyolc éves innen-onnan s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás . . . vagy mit is beszélek, hiszen régen nincsen már anyja szegénynek! Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utcán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony isten, kár volt a kocsiért! Hát amint a Csorba Gerge- lyéktől befordulnak, a Pocsipá- lék csűre mögül egyszerre csak szembejött az egész elöljáróság, meg a főemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, újdonatúj ködmönben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz’ a — az uj templomot szentelték itt föl a mai napon. — Nézd Boriskám! Nézd meg jól azt a hosszuhaju magas embert, — súgta kis húgának Ágnes, — az vitte el a Cukrit. Éppen a községházához értek ő kegyelmeik, s minthogy Sánta Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy uj zsúp kellene rá, megállották a falu hatalmasai s müértőleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is. Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy kék szemei tele lettek könnyel.-— Ne rángass hát! — för- medt rá Ágnes s eleresztette a kezét. — Nem én, csak megrezzentem . . . Mintha a Cukrit láttam volna felém szaladni a levegőben. Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott és tovább ment, Ágnes nem különben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony oda megy egész közel s még meg is szólítja azt a hatalmas embert, Ejnye no, mire való az! — Bácsi! — szólt csengő szelíd hangon. — Adja vissza a bárányomat! A tanácsbeliek összenéztek. Kié vájjon ez a szép, szomorú arcú lányka? — Adja vissza a bárányomat — ismétlé s a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegőben, mint egy parittyakő. Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul pa- lócosan fésűre fogott haját s nyájasan kérdé: — Miféle bárányodat fiacskám! ? — Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól. Nem láttam én a te bárányodat soha, — szól szemlátomást kedvetlenkedve. — Takarodj innen, azt mondom . . . Aztán odafordult a tanácsbeliekhez : — Biz ez már régi fedél, biró uram, becsurog biz ezen ... — Be ám, — de a kelmed fedelén is becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram. Fülig vörösödött ő kigyelme a biró gúnyos vádjára. — Esküszöm, biró uram, ebben a báránydologban . . . A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább tasiztá ködmönét s kezét elvonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre. — Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő istenre . . . A gallér-zsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldó- zott s a nehéz uj ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípőktől egyszerre lecsapódott a földre. Boriska sikoltva egy szökkenéssel termett a leesett ruhadarabnál. Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt. — Cukri! Kis báránykám! — kiáltott fel a leányka fájdalmasan. Lehajolt. Fejecskéjét odaszo- ritotta, ahol a bélésen két barna folt látszott . . . Ügyesszücsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb. A kis Baló Boriska könnyhul- latásával még tisztábbra mosta. A Niagara Falls városban levő Bell repülőgép társaság elleni sztrájkból kifolyólag 25 munkást 30 naptól 60 napi börtönre és 500 dollár pénzbírságra ítélte New York állam felsőbb bíróságának “pártatlan bírája”, mert a bírói rendelet ellenére is piketeltek. Ez az igazságszolgáltatás. Annak a bírónak igaza van, ő gazdáinak, valamint saját magának érdekeit védi. Ha a munkásosztály volna ura a termelés és szétosztás eszközeinek a biró urnák és hasonszőrű csatlósainak is hozzá kellene járulni a szükségletek előállításához és ez az ő részükről kényszermunka lenne. Ők arra születtek, hogy’ a munkásosztály bátor, elszánt harcosait, hónapokra, évekre börtönbe zárják.
