Bérmunkás, 1949. január-június (36. évfolyam, 1560-1585. szám)
1949-06-25 / 1585. szám
1949. junius 25. BÉRMUNKÁS 7 oldal Uj védelmi állás Kínában (Az UP jelentése) — Persze ez a terv titkos nyugat Kínára vonatkozólag. Azonban a terv be lett mutatva a State Depart- mentben a Koumintang elnökének a megbízottja által és ott jónak vélik. Aztán közölve lett Marshall volt külügyminiszter1 rel és ő is szimpátiával és elragadtatással nyüatkozott mellette. President Truman elé fogják terjeszteni és onnan várják még a helyeslését. Azonban van egy kis gyengesége a tervnek, bár segítség nélkül is sikeresnek vélik, de amerikai segítséggel (nem mondják hány billió értékű felszerelésre és készpénzre volna szükség) úgy biztosabb volna a védelmi terv. Sikertelenség esetén van más terv. Szóval terv van bőven, szülik a tervtelenek, akik az aranyakkal megrakott zsákokkal mindig messzebb és messzebb futnak a volt tervektől és rabló területeikről a minta demokraták. Chiang fő futó generálisa és az összes futó rablótársaság, Formosa szigetét fogják átalakítani az utolsó védelmi vonallá és ha a “szedett-vedett csőcselék, ostoba kommunista hadak” ereje ott megtört, aztán Formosa szigetét minta demokráciává és laboratóriummá, a 7 millió lakossával alakítják át. Ez a blueprint Shanghai szökött polgármesterének az agyában fogamzott meg és a sok futástól fáradt rablók szeretnének valahol letelepedni s megpihenni és igy természetesen elfogadták a tervet. Ez utóbbi terv nem titkos. Formosa lesz az a minta demokrácia. melytől a későbbi terveket várják. Példamutató lesz a szedett-vedett kommunistáknak, olyan, hogy visszaállnak a jelenlegi rabló vezérektől. Ugyan egy lapszámban ez a jelentés az (AP)-től egy amerikai szakértő tengerész tisztnek a véleményét közli az újságíró. A kínai kommunista seregek nevelésben, gyakorlatban és taktikában, valamint a fegyve- kel való bánásmódban az elfog- kl való bánásmódban az elfoglalt területeken, messze felülmúlja a koumintang seregeket. Egy divíziót a vörösekből volt alkalmam látni, miként kénysze- tett egy teljes koumintang hadosztályt a megadásra, más helyeken egy-egy maroknyi csoport, egész koumintang divíziókat. Az intellignciája a néphadseregnek abban rejlik, mielőtt katonai kiképzés alá kerülnek, először politikai oktatásban részesülnek, szorosan megmagyarázzák nekik a célt és rámutatnak előttük az addigi kuli életmódjukra. Ez van rájuk nagy hatással és a katonai képzést ez által örömmel fogadják és annak a tudományát az előbbi hatás folytán gyorsan fogják fel és a kiképzőjük is úgy egyik téren, mint a másikon prcizen kiképzett és minden tiszt barátja a katonáknak, nincsenek szigorú parancs alatt, mert mindegyikük ismeri a kötelességét. A vörös katona soha nem használja a fegyverét cél nélkül, célba lő, jól öltözöttek, galántak. Városokban és falvakban, ahol utat nyitnak maguknak, a nép üdvrivalgással fogadja őket. A nők virághalmazokat dobálnak az útjukra. Természetesen ezek a népszerű fogadások jó hatással vannak a katonák lelkületé- re. Én azt hiszem, — mondja a tiszt, — hogy bátran elfogadhatjuk nyugati értelemben a katonák intelligenciáját. Ezekről nekem valami eszembe jut. A napokban láttam egy magyar hearst lapban vezércikk formába öntve bölcsen magyarázva, az Atlanti Szerződés, a Marshall tervnek jó hatását a nyugati államokra. Persze a terv az uraknak tetszetős, azonban egy nem fasiszta újságíró ottan megmagyarázza egy nem fasiszta újságban az értelmét egy másik jóhiszemű amerikai szakértőn keresztül, hogy a nép miként szenved tőle. Nagyobb társadalomtudósok mint az említett lapnak a vezércikk Írója Amerika szempontjából károsnak és veszélyesnek Ítélik a tervet, melytől a hazájukat féltik. Pár hónap előtt egy Shelton nevű külföldre küldött újságíró mikor még az Atlanti Szövetségről kevés szó esett, ezt irta visz- sza a lapjának: Én a nép között járok és sehol nem tapasztalom a Marshall tervnek a jó hatását és ez okból kényszerülve vagyok, ennek a népnek a véleményét a Marshall tervei kapcsolatban elfogadni. Nem tapasztalom sehol a jó hatását, az ellenkezőjét igen. Az igaz, még nem beszéltem miniszterekkel és az. ország elnökével és az eddigi tapasztalatom folytán nincs is hozzá kedvem Én szeretem a hazám, de nem szeretem a Mr. Marshall tervét és sajnálom ezt a népet itten, ezeknek a csalódása az én hazám rossz lépése folytán már is gyűlöletté fajult irányunkban és a követkeménye ennek hátrányokkal járhat az én hazámra. És megvallom én nagyobb súly helyezek a nép véleményére, mint a minszterekére. Beszéltem már kommunisták és szocialistákkal, ezeknek a véleménye lesújtó irányunkban, beszéltem nagyobb mértékben a nem kommunistákkal egy száz- százalékos gyűlöletet tapasztaltam . Ebből a gyűlöletből az oroszokra 1, mig ránk 99 százalék esett. Félő, hogy ezek nem bíznak a mi atombombánkban. Éz Európa. De nem a hearst lapoknak. , Siket Gyula TÁRCA A mérnök hallgató Irta: GYÁRFÁS MIKLÓS A Gellérthegy oldalán állunk. Kora reggel van. Kék pára úszik odalent a városon. A sziklák élét sárga csikkal újra kirajzolja a napfény. A várost nézzük. Mellettem áll Tímár Gyula műegyetemi hallgató. Már csak az utolsó szigorlata hiányzik és aztán építészmérnök lesz. Az árnyékát nézem, mozgásának ve- tületét a sziklán. Arról is látni lehet, hogy milyen fiatal. A reggel nagyon szép és olyan izgalmas innen a magasból a város. Ki is mondom a fiatal mérnöknek a gondolatomat. “Olyan a lebegő kék pára alatt a város, mintha sok elsülyedt hajót látnék imbolyogni a tenger mélyében.” Az árnyék ellendül a szikláról. Tímár Gyula előbbrelép. Nyurga termete nagy fénycsóvába kerül. Nevetve néz rám: “Hát nem egészen olyan. Inkább egy nagy modell-asztalra hasonlít, amelyről nem törölték le a port.” Élesen villan előttem a mondat Igaza van. Hasonlatom nagyon ostoba a tengerfenékkel. Nézem a mélyben sugarakkal futó házsorokat és a látásom fordul egyet: Hirtelen világosabb, érthetőbb oldalát mutatja felém a város. Elgondolkozva nézem ennek a fiatal mérnöknek az arcát. Meglepőnek találom, hogy a várost innen a hegyről abból a mérnöki távlatból egy nagy modellasz- talnak látja. Szemét összehúzza, úgy beszél tovább: “Látja, ott vannak még a háború idomai” — mutat le a pesti Dunapartra, ahol a Hungaria-szálló telke melletti rompalota utolsó falait szállítják el a teherautó-oszlopok. “Már alig van romépület” — folytatja —, nézze csak, a Margithid mellett, a pesti oldalon azt a sok apró kockát egymás fölött. Uj lakóház. Milyen vidám a téglák pirossága!” Arca lelkesen csillog a reggeli fényben. Érdekes milyen melegséggel beszél a házakról. Ennek a fiatalembernek van egy olyan érzéke, amelyet én egyáltalán nem ismerek és amely alkalmassá teszi őt arra, hogy a tégla vagy a beton anyaga mögött valami szép tartalmat érezzen. Nem merek erről beszélni s ezért érdeklődve csak ennyit kérdezek: “Jó lesz már, ugye, ha leteszi a szigorlatot és állásba mehet?” “Állásba vagyok” — mondja mosolyogva — “negyedéves hallgató korom óta dolgozom.” “Szerencséje van, hogy ilyen hamar elhelyezkedett.” “Ugyan” — lélegzik nagyot a vasárnapi reggelbe —, “ez természetes. Nemcsak én helyezkedtem el a hároméves terv második évében, hanem az egész évfolyam. Akik pedig most hagyják el a Műegyetemet, azokért valóságos versengés folyik. Nézze csak a várost . . . Szinte megszólal a mérnökök után. Év- tizedk óta kiáltoznak az uccák és házsorok. Most van, aki meghallja a város szavát! Nézze csak a kék por alatt meghúzódó külvárosokat. Egészségi e 1 e n, komor házak meredeznek ott. Ezeket a sötét falakat adták a munkásoknak a múltban. Hány munkás életét falták fel ezek a penészestorku épületek! Fordítsa csak a fejét a budai Dunapartra, látja, már nemsokára készen lesz az uj pontház. A lakások mind az uccára nyílnak, a Duna friss levegője áramlik a ház körül. Munkásoknak készül! Vagy nézze csak a karom irányában ezt a domború csillogást. Az a Ganz-gyár vagónszereldé- jének tetőzete. Hatalmas, egészséges műhely. Ezek az uj épületek az építőművészet nyelvén hirdetik a szabad emberek világát. Persze, ma még a kapitalizmus vén uzsorás házainak is van szavuk. Úgy beszél, mint egy költő. Ezt meg is mondom neki. Ijedten néz rám. Most már bánja, hogy elárulta lelkesedését. Szárazon, higgadtan folytatja: “A mérnöki pálya jellege megváltozott. Mi már tudjuk, hogy semmi sem hideg és élettelen, ami az ember életéhez tartozik. Erről van csak szó. Nem kérem, nem vagyok költő. De automata rajzeszköz sem. Egyszerűen máskép nézzük mi fiatal mérnökök az építés kérdését, mint az öregek. Azt is megmondom, hogy nem magunktól jöttünk rá”. Most nem néz rám. A várost figyeli. “Bizonyára Le Corbusier tanítvány ...” — mondtam bizonytalanul, hogy folytassam a megszakadt beszélgetést. Néhány pülanatig gondolkozik. Aztán felel: “Ez nem olyan egyszerű. Jártam kint az egészségtelen munkáslakásokban, az elavult műhelyekben. Inkább ott tanultam azt, amit ezekről a dolgokról tudok. Nem elég az egyetem tantermeiben elvégezni a hivatalos tananyagot. Kint kell élni az épületen, végig kell csinálni minden munkát. Higyje el, a jó mérnöknek jó kőművesnek, sőt jó segédmunkásnak is kell lennie. Meg kell ismernie a valóságos munkát, mielőtt leül a rajzasztalhoz a körzőjével.” “Az egyetemen sok szó esik ezekről a kérdésekről?” — nézek rá zavartan, mert bevallom ez a fiatalember egyre jobban megváltoztatja a város képét az én szememben is. “Hát bizony még sok minden megvan a régi tanítási rendszerből. Én eleinte nem is tudtam, hogy az rossz. Akkor jöttem rá, amikor az egyetem kapui megnyíltak a munkás és paraszt fiatalok előtt, ők tanítottak meg bennünket . . . öregeket . . . arra, hogy mindig a teljes életet kell látni:” Jegyzettömböt vesz elő. “Itt van a szigorlati tervem vázlata. Nézze meg, egy uj ta- noncotthon”. A fehér rajzlapon vidám épület homlokzata látszik. Az ablakok kitárják a karjukat a napfény után. Érdekes, egészen máskép nézem most ezen köny- nyed vonalakkal megrajzolt vázlatot. Kezdem érezni, hogy a házak is együtt élnek az emberekkel. Most azonban óvatos vagyok. Bólintok. “Jó rajz” — mondom hűvösen, nehogy zavarba hozzam a nyurga fiút. Újra lenézek a mélybe, egészen a Gellérhegyről a múlt és jövő városát, amelyről eltűnt a pára kék függönye, mintha csak Tímár Gyula építészmérnök hallgató félrehúzta volna, hogy egy pillanatra megmutassa az eleven Budapestet,
