Bérmunkás, 1949. január-június (36. évfolyam, 1560-1585. szám)
1949-05-14 / 1579. szám
1949. május 14. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI ELŐSZÓ Úgy kellene leközölni az alábbi kis “visszaemlékezést”, hogy azt kitörölhetetlenül véssük be minden «ember gondolkodásába. Állandóan az emberek elé kellene tárni, a közel múlt évek borzalmait, hogy az soha többé meg ne történhessen. Egy kis, talán 100 font súlyú fiatal asszony Írja az alanti sorokat, ki azok közül a kevesek közül való, akik élve menekültek meg a poklok poklából. Az ő és ezer fiatal lány sorsát írja meg az átélés hatása alatt, kiket kopaszra nyírtak, ütöttek, vertek, koplaltattak, mint az állatokat dolgoztattak. De ez volt a sorsa millió és millió társainak, kiknek túlnyomó része ott pusztult el a haláltáborokban. Nem csak zsidók, hanem oroszok, lengyelek, franciák, belgák tiz és százezrei, mert nem hódoltak be a hitleri rendszernek, egy jobb, szabad és boldog emberi rendszerért küzdöttek. Ez a borzalom a múlté, de akik átélték, azok lelkében, idegeiben kitörülhetetlenül tovább él. De élni kell minden gondolkodó ember tudatában is, hogy soha többé meg ne ismétlődhessen, hogy eljöjjön egy olyan társadalmi rendszer, amelyben embert álattá nem sülyesztenek le. ÉVFORDULÓ AUSWITZ—PETERSWALDON 1945 május 9. — örökké emlékezetes napja a borzalmas náci rabságból való felszabadulásnak. Aki nem volt az állati nivó alá sülyedett náci-nyilas bitangok rabja, az nem tudja, mit jelent az — felszabadulni. Szabadnak lenni! Megrohannak a soha el nem felejthető emlékek. Hogyan is kezdődött? Mi is történt? A Horthy-nyilas embertelen üldözésnek, a getho borzalmainak a betetőzése volt 1944 március 18, amikor Magyarországot megszállták a németek. Alig ocsúdtunk fel, már az átok földjén Auschwitz felé vitt a vonat. Negyvenöt gyermek, ugyanannyi felnőtt lett az állatiasan brutális magyar csendőrök által egy-egy vagonba begyömöszölve. Három nap, három éjjel voltunk ebben a vagonban bezárva élelem, viz és toilet nélkül. A bűz szinte kibírhatatlan volt, szinte örökkévalóságnak tűnt fel ez a három nap, csak egy kívánságunk volt, ha a pokolba is, csak innét szabaduljunk. De még itt együtt voltunk a szeretteinkkel. Arra nem is gondoltunk, hogy szét is választhatnak bennünket. A magas villamossággal telitett kerítés, meg a bozalmasan lesoványodott embertársaink, nem sok jóval biztattak bennünket, de reményt adott az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz és addig egymást segítve, védve, mindent kibírunk. Nem igy lett! Hihetetlen gyorsan dolgozták fel a már nagy gyakorlattal biró náci hóhérok ezt a háromezer főből álló szállítmányt. Már baktattunk is vagy kétszázan munkára alkalmasak, az S.S. katonák és azok kutyái között. Akkor még reméltük, hogy ígéreteiket betartják és hetenként láthassuk szüleinket, testvéreinket. Azt már tudtuk, hogy nem “munkások” vagyunk, hanem akarat nélküli rabszolgák. De vájjon mi van a szüléinkkel, kis gyermekeinkkel, testvéreinkkel, kiktől elszakítottak bennünket? Nem kellett sokáig várni, megkaptuk mindenre a feleletet. Megtudtuk, hogy egy megsemmisítő lágerben vagyunk, hogy onnét még senkisem került ki élve. Megtudtuk, hogy a rettenetes égett szag a velünk jött hozzátartozóink elégetett testeinek a szaga, a magasba törő füst, a szeretteink füstje. Öt év telt el azóta, de Aus- witz még ma is kisért. A füst, a láng még ma is előttem van, a szag még ma is fojtogatja a torkom. Egy életre szóló, soha el nem múló fájdalmat jelent nekem Auswitz. Rövid idő után transzporta osztottak be bennünket. Németországnak munkásokra volt szüksége. A “benfentesek” megmondották, hogy ez a “munka” a halál! Innét csak egy ut van, a gázkamra. Ezer fiatal nő egy zokszó nélkül fogadta a hirt, hogy gázba visznek bennünket. Senki sem sirt, senki sem küzdött életéért, igy annál nagyobb volt a meglepetés, hogy az összezsúfolt szobákba mosdóvizet kaptunk, majd élelmet. Újra vagonirozás, két nap, két éjjel és megérkeztünk az uj állomáshelyünkre Peterswaldba. A ti emléketeknek szentelem ezt az írást peterswaldi rabtársaim. — Emlékeztek! Egy év után, hogy néztünk ki, kik még életben maradtunk. Fiatal nők egy szál rabruhába, kopaszra nyírt fejjel, kidülledt szemekkel, az ijedt, rémült arcok, mezítláb, csoszogó lábak. De nem csoda, munka, hajsza, éhezés. Tizenhat órai napi munka, folytonos verés és kétszázan aludtunk egy kis szobába összezsúfolva, mint a heringek. Kínzóink nem mulasztották el hansulyozni, hogy csak addig hagynak élve bennünket, amig dolgozni tudunk. Négy éve annak, sok lágertársammal hozott azóta össze a sors, de mindnek ott látom a szája szögletébe a keserű vonást, amelyet Auswitz-Peterw- aldon vésett oda. Mi már nem tudunk kacagni, mi nem tudunk boldogak lenni, nem tudunk örülni a szabadságnak. Pedig mennyit álmodoztunk arról, hogy csak még egyszer jólakni, még egyszer tiszta ágyba aludni, még egyszer őr nélkül járhatni tudnánk. Ma minden meg van, a testünk visszakapta a szabadságot, a kényelmet, de a lelkünk örökké fogoly maradt. Nehezen jön annak kacagás az ajkaira aki belélegezte szülei, testvérei, gyermekei elégetett testénék a füstjét. De ti volt rabtársaim, kik úgy tudtatok örülni apró szórakozásunknak. A fütyülő Etának, az énekes Ilonának, a kulézó Olgának és nekem, ki utánozta a társainkat és kínzóinkat, milyen hálásak tudtatok lenni. Próbáljatok meg most az életnek, a szabadságnak örülni. Szeretettel köszöntelek benneteket, volt rabtársaim. Kívánom, hogy még egyszer tudjatok örülni az életnek és küzdje- tek azért, hogy ne legyen többet Aushwitz-Peterwald és hogy szabad, egyenlő és boldog legyen az emberi társadalom. Május 9-ikén, felszabadulásun napján szeretettel köszönt benneteket B. Olga” NEM SIETNEK A kínai események programszerűen haladnak előre. A Néphadsereg folytatja a jól bevált taktikáját, a frontális támadás helyett, nagyvonalú felvonulással bekeríti a nemzeti csapatokat, amelyek bekerülve a jól bezárt egérfogóba, nem tehetnek mást, mint megadják magukat a túlerőnek. Ezzel a Néphadsereg nem csak a minimumra csökkenti az ember veszteséget, nem csak megkíméli a lakosságot a szenvedéstől, a nemzeti va- gyonpusztulástól, amely velejárója egy ostromnak, hanem ingyen jut hozzá az elfogott hadsereg kitűnő amerikai felszereléséhez is, amelyre a folyton növekedő Néphadseregnek nagy szügsége van, tekintve, hogy a kínai ipar fejletlensége nehezen tudja az uj alakulatokat felszereléssel ellátni. Bizonyos az és ebben minden katonai szakértő egyetért, hogy a Néphadsereg képes volna ostrommal elfoglalni a világ hatodik legnagyobb városát Shang- hait, de ott nem csak a fenti okok játszanak közre, hogy a bekerítő taktikát használja, hanem az is, hogy megakarja akadályozni azt is, hogy a nemzeti hadsereg menekülő katonái kifosszák a várost. Másrészt, idő kell ahoz, hogy a Népkormány megszervezze azt a tekintélyes gárdát ,amely egy hatmillió város közigazgatásához szükséges. Nemkülönben gondoskodni kell arról is, hogy a város lakosságának az élelmezését biztosítsa. A város eleste csak idő kérdése, ezen nem változtat az sem, hogy most Shanghai védelmezé- sére az amerikai tisztek által kiképzett és amerikaiak által felszerelt katonaságot vezényeltek oda, ennek a “kitűnő” felszerelésnek, jó hasznát veszik annak idején a vörösök. Különben Chiang előjött a visszavonulásából, amely csak látszat volt. Azt hitte, hogy a Népkormányt újra lépre tudja csalni és hogy ha megerősödik amerikai segítséggel, felrúgva minden megegyezést, újra megindíthatja a polgárháborút. De ez egyszer elszámitotta magát, mert a Népkormány biztosítani akarja a kínai népet egy uj meg-1 próbáltatástól és pedig úgy, I hogy Chiang és társai fejét követelte és azt, hogy a polgárháború intézőinek és a nemzetiek finanszírozóinak a vagyonát is elkobozzák, a földet felosszák, az ipart államosítsák. Természetes, hogy Chiangék tolvaj, korrupt bandája, ezt nem fogadta el és igy a Népkormány kénytelen a feltételeit fegyveres erővel kikényszeríteni. Chiang nagy hangon kijelentette, hogy a végső leheletéig harcolni fog a Néphadsereg ellen és meg van győződve arról, hogy 3-4 év alatt vissza is szorítsák a vörös hadsereget. De ugylátszik Madame Chiang nem nagyon bízik a férje nyilatkozatába és nem siet haza, hanem szépen meghúzódik itt és vígan él a kínai néptől lopott milliókból, olyan úri módon, hogy még az amerikai vagyonok úrnői is belesápadnak az irigységbe. De Chiang sem nagyon siet, hogy az “utolsó leheletig” harcoljon, azt őkelme, mint a háborús uszítok általában, elbolon- ditott és bekényszeritett katonákra bízzák, de ezek is inkább élni akarnak, amit igazol az, hogy a legelső kedvező alkalommal megszöknek a frontról, vagy pedig megadják magukat a felszabadulást hozó vörös hadseregnek. Az amerikai-angol tőkések Ki-, nát már beírhatják a veszteség rovatba, az imperialista nagytőkének Kínában nem csak babér nem terem, hannem profit sem. De a többi gyarmati kizsákmányolok is tisztában vannak azzal, hogy erőszakkal csak ide- ig-óráig tarthatják már fel a lázadó gyarmati népek felett az uralmukat és mennél előbbre haladnak a kínai Néphadsereg csapatai, annál erősebb lesz a körülötte levő angol, francia, holland gyarmatok népeinek a felszabadulási törekvései, amelyek előbb-utóbb sikerrel fognak járni. A gyarmatok elvesztésének a hatásai mutatkozni fognak az imperialista hatalmak népeinél is, erre legjobb példa Anglia, amely ma nem a győzelmes háborúnak a költségeit nyögi, hiszen a gyarmatok elvesztését. Az igy elmaradt profitból juttattak a múltban morzsákat a munkásosztálynak, amelyet ezzel megvesztegetve, nem csak tűrték, de helyeselték is a gyarmati népek kirablását. Az elvesztett profitból nem a morzsákat vonták el az angol munkásoktól, de a profit pótlására fokozták az angol munkások kizsákmányolását, amelynek az életnívója messze mögötte van a népi demokráciák életnívója mögött. így a gyarmati népek felszabadulása közvetve hozzáfog járulni az angol és más gyarmati országok népének a forradalmositásához is, már ebből a szempontból is a legnagyobb szimpátiával figyeljük a kínai nép győzelmes, felszabadító hadseregének sikereit. . • AMERIKAI FEGYVEREK Ugylátszik, hogy feleslegessé válik az, hogy mi tiltakozzunk az ellen, hogy a mi kormányunk, a Truman elmélet alapján beleavatkozzon más országok belü-
