Bérmunkás, 1949. január-június (36. évfolyam, 1560-1585. szám)
1949-04-09 / 1574. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1949. április 9. Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. KERÜLETI ÉRTEKEZLET CLEVELANDON A Bérmunkás olvasói Cleveland körzetben ÁPRILIS 24- én, vasárnap reggel 9 órai kezdettel KERÜLETI ÉRTEKEZLETET tartanak a Bérmunkás, 8618 Buckeye Roadi iroda helyiségében. A Bérmunkás olvasóit ezúttal is meghívjuk erre a konferenciára. Ugyancsak kérjük azokat, akik munkájuk miatt nem tudnának személyesen eljönni, hogy a lapra és annak terjesztésére vonatkozó javaslataikat postán küldjék el az értekezleten való megbeszélésre, Tisztelettel, a BÉRMUNKÁS LAPBIZOTTSÁGA. ÁTTEKINTÉS A HARCMEZŐN MINT ISMERETES a Mississippi folyótól keletre eső szénbányákban az elmúlt két hétben a munka szünetelt és ezt a munkaszünetet a szó szoros értelmében kell venni. Mert azt meg kell adni, hogy amikor a szénbányákban, bármi okból — kizárás, sztrájk, vakáció, vagy mint a mostani “gyászolásból” szünetel a munka, akkor ott MUNKASZÜNET van és egyetlen kéz és egyetlen kerék nem mozdul. Még a legfélreesőbb helyeken sem kell ily alkalmakkor a sztrájkőrvonalon tölteni az idejüket, mert minden egyes bányász tudja, hogy amikor a bányákban szünetel a munka, akkor onnan távol kell tartsák magukat. Az utóbbi években csaknem évente megismétlődött az ilyen munkaszünet a szébányákban hosszabb-rövidebb időre és az amerikai szakszervezeti cárok ahelyett, hogy levett kalappal tisztelegnének a bányászok előtt a példás szolidaritásért, amelyet tanúsítanak ily alkalmakkor, a legvadabb támadásban részesítik őket és a bányászokat teszik meg bűnbaknak azért a hisztérikus munkás és szervezet ellenes hadjáratért, amely az utóbbi években megnyilvánult a munkáltatók szövetsége és lakájaik — a politikusok — részéről. AMERIKÁBAN a múltban munkásvédelmi törvénye k r ő 1 nem esett szó a törvényhozásban és a munkásságnak meg kellett verekedni a termelés színterén a gyülekezési, szervezkedési és szólásszabadságért. A harc mind drasztikusabbá vált a kizsákmányoló és kizsákmányoltak osztálya között és a Roosevelt adminisztráció célja volt ezen harc kiélesedését lecsapolni, amikor a korai ’30-as években életbe léptette a Wagner Labor Act néV alatt ismert munkásvédelmi törvényeket, melyek büntetendő cselekménynek minősitik a munkáltatók részéről a munkások szervezkedésének korlátozását, vagy bármiféle megtorlásban részesíteni a szervezkedni akaró munkásokat, Ezen törvény teljesen készületlenül találta a munkáltatókat és évek teltek el, mire felkészültek annak megdöntésére. Közbe azonban kitört a világháború és az Egyesült Államok fegyvertára lett a náci hordák ellen küzdő Egyesült Nemzeteknek. Ezen hivatás teljesítésében az ország ipari életében beálló legjelentéktelenebb zavar is nagy horderejű kihatással lett volna a háború sikeres folytatására, igy a kormány útját vágta a munkáltatók törekvésének a Wagner törvények megsemmisítésére. A munkáltatók — ugyan nem hazafiságból, hanem mert a kormány készpénzzel kárpótolta őket minden veszteségért, ami a Wagner törvény következtében érte — a harcot felfüggesztették a háború befejezéséig ,azonban a fegyverszünet után azonnal megindították a gőzhengert. Céljuk eléréséhez nagyban hozzájárult az 1946 évi országos választások eredménye, amikor a szövetségi kongresszus teljesen a reakció kezébe került és az nem sokáig habozott gazdáik óhajának teljesítésében. Rövid időn belül megszületett a hírhedt Taft-Hartley rabszolga törvény, amely a Wagner Labor Act-et hatályon kívül helyezte és a munkáltatók ismét kedvező helyzetben voltak a munkásság szervezeteinek felrobbantására. EZ MEGTÖRTÉNT tekintet nélkül a bányászok viselkedésére és csak rosszakarat állítja, hogy a Taft-Hartley törvényt a bányászok akciója váltotta ki. Az elmúlt őszi országos választásokban a szakszervezetek nagy igyekezettel dolgoztak oly jelöltek megválasztásán, akik ígéretet tettek a Taft-Hartley törvény visszavonására. Truman, a demokrata párt elnökje- löltje látva az ellene tornyosuló áramlatot és az elnöki pozíció elvesztését, úgy vélekedett, hogy nincs veszíteni valója, csak nyerhet és kortes beszédeiben megválasztása esetén ő is a Taft- Hartley törvény visszavonását tűzte ki legelső és legfontosabb feladatának. A trükk sikerült és a választásból még az utolsó nap is “biztos vesztes” Truman került ki győztesen. Az uj kongresszus összeülése és az elnök újra beiktatása óta három hónap telt el és az elnök már két Ízben ment vakációra, a kongresszus pedig az összes csir- kepöröket napirendre tűzte, de a Taft-Hartley törvény még alig került az első stádiumba — a bizottság elé. Most azonban, hogy a bányászok ismét beszüntették a munkát az elmúlt évben a munka harcmezején elesett társaik “gyászolására” a kongresszusi bizottság rögtön elővette a Taft- Hartley törvényt, de nem hogy annak visszavonását ajánlja a kongresszusnak, hanem hogy azt még drasztikusabb módosításokkal súlyosbítsák, mert “szükség van arra, hogy a bányászokat megfenyítsék”. A szakszervezetek pedig felültek ennek az otromba sületlenségnek és a reakcióval együtt ordítják a feszitsdmeget, mert a kongresszus “éppen most akarta napirendre venni” a Taft- Hartley törvény visszavonását, “a bányászok azonban mindent elrontottak”. AZ ÉN VÉLEMNYEM az, hogy ha az AFL, CIO és a vasúti Brotherhood szervezetekbe tartozó 14 milliót számláló tagságban csak félannyi harcikészség volna, mint a bányász szervezethez tartozó fél millió tagságban, a Taft-Hartley törvény sohasem emelkedett volna érvényre. Azért semmi esetre sem a bányászokat terheli a felelőség, hanem azokat a szakszervezeteket, melyek vezérei és tagsága arra vár, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Volna azonban néhány megjegyzésem nekem is a bányászok akciójához — nem ahhoz, amit tettek, hanem ahogy tették. Semmi kétség aziránt, hogy ezt a “gyászolási” munkabeszüntetést nem a bányamunkások határozták el, arról nem is tudtak csak amikor pár nappal a munkabeszüntetés ideje előtt megérkezett a “rendelet” a bá- nyásszervezet mindenható cárjától, John L Lewistől. Munkásszervezetben az volna a helyes eljárás, hogy amikor a körülmények megkövetelik ily akció lebonyolítását, tagság a helyi szervezetekben megtárgyalja azt és utasítsa a szervezet tisztviselőit a határozat végrehajtásának megtételére. Bár ez esetben teljesen igazolt volt a bányászok munkabeszüntetése, még akkor is, ha nem a bányászok határozták el, hanem Lewis parancsára történt, de volt és jöhet idő, amikor ily hatalom egy ember kezébe — különösen oly rakoncátlan természetű, mint Lewis — nem csak a bányászoknak, hanem az össz- munkásságnak is nagy károkat okozhat. A szakszervezetekben uralkodó diktatúrának mindig éles ellenzői és kritizálói voltunk és most sem hagyhatjuk szó nélkül, mert előbb-utóbb meg kell tenni a lépéseket a bányászoknak, hogy szervezett erejük felett ők rendelkezzenek és ők határozzák meg, hogy mikor és mily célból használják ezt a minden más erőt felülmúló hatalmat. A BÁNYÁSZOK által tanúsított cselekvési készség és szolidaritásból értékes tanulságot vonhatnának le a többi szak- szervezetek és arra kimondhatatlanul nagy szükség volna pl. a chicagói napilapok nyomdáiban sztrájkoló nyomdászoknak. Mint ismeretes ezen lapok nyomdáiban a szedők és linotype operatorok, szám szerint 1,500 már 1947 november óta — tehát 16 hónapja — sztrájkolnak, ezi- deig azonban egyetlen napi kiadása sem hiányzott a lapoknak az újság standekről. Ez úgy vált lehetségessé, hogy a szedők és betűöntők munkáját más módszerekkel helyettesítették a lapkiadók és a nyomdákban alkalmazott többi munkások, akik egy tucat külömböző szakszervezethez tartoznak, a szolidaritás legkisebb érzése nélkül végzik a “szervezett sztrájktörő” munkát. Az elmúlt héten a lapkiadók újabb ajánlatot tettek a sztrájkotoknak és amig a múltban egyáltalán hallani sem akartak a bérjavitásról “addig amig a szerződés egyéb részleteiben nem jutnak megegyezésre” most 10 dollár heti bérjavitást ajánlottak, a sztrájkolok azonban visszautasították azt mindaddig, amig a lapkiadók ragaszkodnak oly szerződés aláírásához, amelyet a Taft-Hartley törvény diktál. Semmi kétség aziránt, hogy a lapkiadók fölényét a gépmesterek és a nyomdákban alkalmazott többi “szervezett” munkások tudatlansága táplálja, mert azok testvérárulása nélkül a lapok nem jelenhetnének meg — és ez minden “törvénytiszteletnél” érzékenyebben sújtaná a lapkiadókat. Ezért nagyon ajánlatos volna, ha a szakszervezetek tagsága ahelyett, hogy a munkáltatók és lakájaikkal egyetemben elitélik a bányászok cselekvési készségét, leckét vennének azoktól a szolidaritásból, amelyre a közeljövőben kimondhatatlan nagy szükség lesz az országban. GAZDÁT CSERÉLT AZ AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Ez a cim az utóbbi esztendőben mindgyakrabban került az amerikai magyar újságolvasó elé. Minden liberális magyar ember előtt várható volt, hogy abban a szellemben, amelyben ezt a lapot szerkesztették, amely a hiibér rendszer visszaállítását propagálta a reakció minden kellékével különösen Magyarország dolgozói részére, nem tarthatja el önmagát. Állami vagy kormány segítség nélkül, az olvasók tömeges elveszítése mellett csak csődbe juthatott. Az uj gazda ugylátszik nem ismeretlen ebben a körülményben, mert husvét előtti nagy tisztogatást rendez az Amerikai Magyar Népszava szellemi intézői között is és a gyakori gazdacserélés egyik okát Nadányi Pál főszerkesztőt már menesztette is állásából. Reméljük, hogy a főszerkesztőt követni fogják a lap éléről a többi, a magyarságot húsz esztendeje mérgező náci-nyilas vitézek.
