Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)

1948-09-18 / 1545. szám

HUNGARIAN OFFICIAL ORGAN OF THE INDUSTRIAL WORKERS

OF THE WORLD

Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, Ohio nnder^t.he Act of March 3, 1879

VOL. XXXV. ÉVFOLYAM

CLEVELAND, 1948 SEPT. 18

NO. 1545 SZÁM

Szükség törvényt bont

(a.l.) Nagyon sok szó esett már a Taft-Hartley törvényről. A kapitalizmus itteni cselédei azért látták szükségesnek a fenti törvénynek életbe léptetését, hogy a kapitalizmus zavartalanul halmozhassa föl a busás profitot. Igen ám, de a munkások akkor a legérzékenyebbek, amikor a napi nehéz munkájuk után sem képesek a megélhetéshez legszükségesebb dolgokat megvásárolni. A szervezetek és annak tagsága ugyan nem törekszik társadalmi változásra, de már amikor nagyon szorítják a megélhetési gondok, akkor harcbaszáll.

Az Egyesült Államokban ma is nagyszámú munkás van bérharcban. New Yorkban a teherszállitó autók vezetői califomiai partokon a hajózási munkások, Detroitban az autógyári munkások.

A Taft-Hartley törvények ugyan megnehezítik a munkások harcát, de annak dacára, mégis nagyon sok bérharcok vannak. A munkás egyeztető bizottság, (Labor Board) vagy a képviselőház munkaügyi bizottsága, valósággal sztrájktörő testületek. Most, amikor az országos választások következnek, némelyik reakciós politikus, közöttük Thomas Dew is kinyilatkoztatta, hogy a Taft- Hartley törvény a munkások érdekeit szolgálja. Úgy próbálják ezt kimagyarázni, hogy azért jó a munkások részére, mert ha azok nem akarnak szervezkedni, akkor is joguk van bárhol munkát vállalni, mert a törvények értelmében a zárt szervezett műhelyek törvénytelenek. Szóval a jó politikusok, akik a kapitálizmust hűen akarják szolgám, úgy tehetik ezt leghatásosabban, ha a munkások szervezkedése ellen szigorú törvényeket léptetnek életbe.

A munkásvezérek és a politika

HETI KRÓNIKA

ÖSSZEGYŰJTI . . . (f.) . . .

(Vi.) Truman elnök nem csak mióta a körülötte hemzsegő tanácsadók uszítják a munkásság ellen, hanem még gyermek kora óta a szervezett munkásság ellen volt. Már a nevelése volt ilyen. Ezt meg csak fokozta az a tény, hogy a munkásvezérek kézzel-lábbal harcoltak az alelnöki jelölése ellen, ezt nem tudja elfelejteni és megbocsátani.

Mikor Roosevelt váratlanul elhulyt, sikerült neki az elnöki székbe ülni, mindjárt kimutatta a szervezett munkásság vezérei elleni ellenszenvét, nem is akarta őket látni sem, nem még leülni velük egy asztalhoz megbeszéléseket folytatni. Azonban most, mikor szavazatokra volna neki szüksége, a tanácsadók unszolására elővette a munkásbarát álarcot és hívja, fogadja a nagy munkásszervezetek vezéreit, szeretné őket megnyerni; befogadni a demokrata párt szekeréhez. Egy évvel ezelőtt a demokrata párt igazgató-titkára, Sullivan kérte, hogy hivja meg és szépen fogadja a union vezéreket, leginkább Greent és Phil Murrayt. Erre Truman azt mondotta, hogy: “Én nem szeretek időt tölteni azokkal az illetőkkel. Csak azt csinálják, bejönnek ide és felrakják a lábaikat az asztalomra és megmondják, hogyan kezeljem az ügyeket. Nem kérek azoktól tanácsot.

Van nekem sok más, akiket látni akarok.”

Most jönnek a választások, akkor jó volna a munkásszervezetek szavazatai, igy Truman elővette a munkásbarát álarcot és nagyon is barátságosan nem csak meghívta, hanem még le is ült ezekkel a munkásvezérekkel tárgyalni, beszélgetni. Dan Tobin, Phil Murray és Bül Green. Úgy fogadta őket Truman, mint a régen elveszett testvért.

Persze azt állítják, hogy sok mindenről beszélgettek, de mindennek az volt a célja, hogy a munkásság szervezeteinek vezéreit megnyerje a támogatására. De ezek a vezérek tudják, hogy az nagyon nehéz lenne, igy nem Ígértek semmit, mert Truman lenyeletése a szervezett munkások által, olyan nagy pirula volna, hogy sok munkás fuldokolna benne. Állítólag ezt Murray meg is mondta. Elképzelhetjük, hogy milyen mérges, volt Truman igazi arca az alárc alatt.

VÁRJA A JUTALMAT

NEW YORK — Mrs. Oksana Kasenkina, orosz tanítónő, aki kiugrott a new yorki orosz konzulátus épületének harmadik emeleti ablakából, hogy ne kelljen visszamennie Oroszországba beadta kérvényét arra, hogy amerikai állampolgárságot nyerjen. Ez valójában egy írásos nyilatkozat arra, hogy amerikai polgár akar lenni.

“Haladunk a korral” valahogy sehogysem illik bele a holland királynői koronázási ünnepségekbe. Mintha csak visszatolták volna úgy 4-5 száz évvel az idő kerekét, ha arról olvasunk és különösen ha mozifilmen megtekintjük Juliana királynő koronázását és azt megelőzve édesanyjának Vilma királynőnek a nyugdíjba vonulását. Mint tudjuk Vilma királynő nem éppen tegnap tette a fejére a királyi koronát, hanem 50 évvel ezelőtt, amikor 10 éves kislány volt, az édesanyja nyújtotta át neki mint örökséget. 50 év elég sok idő és bizony ha Vilma asszony semmi mást nem csinált volna, csak azt a koronát hordozta volna fején (mely bizonyára megvan néhány font) akkor is elég nehéz munkát végzett volna 50 évig arra, hogy nyugdíjba vonulásra jelentkezzék.

> Ismerve azonban a királyi koronák funkcióit, legtöbbnyire csak bizonyos ünnepnapokon illesztik a királyi fejekre, a többi időkben wertheim szekrénybe zárva külön fegyveres katonák szokták őrizni. Ha följegyezte volna valaki, hogy ilyen alkalomkor mennyi ideig is volt a királyi korona Vilma fején és az időtartamot most összeadná, hát bizony nem tenne ki többet mint legfeljebb 3-4 heti rendes munkaidőt. Hogy aztán más hivatásuk is volna a királyoknak, azonkívül, hogy a királyi koronát a fejükön hordozzák, ilyesmit mi nem tapasztaltunk a történelem során és különösen nem, Vilma királynő 50 éves uralkodási múltjában. így aztán amikor most lelép a királyi trónról semmi egyéb történelmi emlék sem marad utána, mint csak az hogy ott volt.

Hogy aztán a holland imperialista uralkodók népnyuzó szokásai a rendes mederben folytak az elmúlt 50 év alatt, ez aztán csak annyiban Vilma királynő érdeme, hogy amennyire csak lehetséges volt, igyekezett az imperialista népnyuzásból a saját részére is leszedni a tejfelt. Mert nem épen üres kézzel távozik a “népszerető” Vilma a királyi trónról. A világ különböző részeire elágaztak a királyi korona aranyszálai és ahogyan a benfentesek mondják, nem kevesebb mint 175 millió dollárral lép le a bizonytalan nyugdíjba. Ez a kis szerzemény mint a “becsületes” uralkodás eredménye, amihez hozzá tartozik egy egész utcasor ház Washington, D. C.ben, mely szintén Vilma tulajdonát képezi.

Ne csodálkozzunk hát egy cseppet sem azon, ha az elzavart királyok annyira kapálódz- nak visszafelé és még attól sem nagyon riadnának vissza, ha népük felét kipusztitanák a királyi trónért folyó harcban vagy háborúban. Utóvégre ha egy ilyen kis nemzet mint a holland eny- nyit tud utravalóul adni a királynőnek, az elzavart királyok jóval kevesebbért is hajlandók volnának, még hosszabb időre is a királyi koronát fejükön hordozni. Az uj királynő a régi pompával és tardiciók között lépett a trónra, hogy élni fog 50 évig még azt nem tudjuk, de arra, hogy még 50 évig fog-e uralkodni a régi formák között, arra bizony sehol sem kapna biztosítási kötvényt. Az a diszpompa és körmenet, amivel a koronázást ünnepelték a múlt héten Amsterdamban, úgy nézett ki, mintha a haldoklóra előre ráhúznák a temetési ruhát. Ezt csak azok nem látják, akikkel elhitetni tudják még mindig azt, hogy diszpompával és királyi koronával a haladás előre törtetését megállítani lehetséges.

A koronázási ünnepségeknek voltak aztán más jelenségei is, azokon a gyarmatokon, ahol a holland imperialisták csak véres uralommal képesek a holland királyi korona uralkodási formáját megőrizni. Ezek közé tartozik Indonézia 70 milliós népe, akik elkeseredett függetlenségi harcban állnak, hogy a holland királyi uralkodás áldásaitól megszabaduljanak. Ezek az elnyomott páriák az egyik főoszlopát képezik a diszpompában lako- mázó holland imperializmusnak, ha azonban ezeknek egyrésze úgy ahogy élnek az amsterdami diszfölvonuláshoz csatlakozott volna, akkor láttuk volna meg valójában az imperialista királyi uralkodás igazi alapját. A gyarmati népek legmélyebb és legkegyetlenebb kizsákmányolása talán egyetlen más imperialista uralkodás alatt sem elret- tentőbb mint a holland gyarmatokon.

Nincs mit tehát nagyképüs- ködni a holland királyi házzal és magát a királyi uralkodást szelidebbé tenni azáltal, hogy egy jól kiöltözött urhölgyet hitetünk a királyi trónra, elnevezvén “anyakirálynőnek”, hogy igy aztán az anyaszeretet bársonyos simogatását képzeljük magunkon. A néptömegek ily irányú bódítása jó volt évszáza-