Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-12-11 / 1557. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1948. december 11. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .........................$2.00 One Year ........ $2.00 Félévre .......................... 1-00 Six Months __________ 1.00 Egyes szám ára ........ 5e Single Copy __________ 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ________ 3c Elöfizfetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még ■em jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. ,___________________ Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE-*«&*• 42 ^ , - Lnj-u-uxfcTulLAAAruVVVVV\Aj-U~UV\l\r-AAAOAAAAA/VXftrAAAJ|*>i" Ci/^XAnyiTtn w*»*,*i*C Jog a forradalomhoz Kinából jövő hirek szerint a Chiang Khai-Shek által vezetett nemzeti kormány a főváros feladására készül, a hadvezetőség és a minisztériumok a jelenlegi fővárostól, Nankingtól 750 mérföld- nyire délre eső Canton városban, a többi kormányhivatalok pedig a nyugatra ugyancsak ily távolságra eső Chunkingban találnak helyet. A nagy költözködés oka az, hogy két nagy kommunista hadsereg nyomul előre, Nanking elfoglalására s előcsapatai már csak 50 mérföldnyire vannak a fővárostól. így a kormány gyors költözködése egészen természetes dacára azon légből kapott nagy győzelmi híreknek, amelyeket állítólag a kormány csapatai arattak a kommunisták felett. Az utóbbi hetekben jövő hirek azt látszanak bizonyítani, hogy a kínai polgárháború a vége felé közeledik. A kínai nép már teljesen megelégelte Chiang Khai-Shek és korrupt kormányának az uralmát és megdöntésére óriási nagy tömegekben csatlakoznak a kommunistáknak nevezett ellenzékhez. A kínai nép nagy forradalmi harcot viv, amelyet már évtizedekkel ezelőtt kezdett meg s amelyet még a japán invázió alatt sem szünetelt teljesen, csupán lelassult, mert a japánok elleni védekezést fontosabbnak tartották. Mint minden nagyobb forradalmi mozgalom, úgy a kínai is számos változáson, fejlődésen ment át. És mint minden olyan forradalmat, amelynek célja a nép jogok kiterjesztése, úgy a kínait is a szabadságszerető népek szimpátiája kiséri. A kínai viszonyokat jól ismerő, megbízható szakemberek állításai szerint a jelenlegi kormány ellen küzdőket, dacára annak, hogy a kommunista nevet kapták, nem szabad kommunistáknak venni olyan értelemben, mint ezt a szót ma Európában értelmezik, — legalább is nem még most. Annyi azonban tény, hogy ott is földreformot, a bankok és a nagy vagyonok korlátozását követelik a jelen korrupt kormány elűzésén kívül. Ezen sorok írása idején a kínai forradalmi harcnak két frontját külömböztethetünk meg. Az egyik, — mint említettük magában Kínában, leginkább Nanking főváros környékén hullámzik a hadiszerencse kerekének forgása szerint; a másikat sok-sok ezer mérföldnyire onnan, az Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban találjuk meg. Washingtonban, ahová megérkezett Chiang Khai-Shek felesége, — Madame Chiang, — hogy segítséget kérjen a futásra készülődő kínai kormány megmentésére. Washingtonban nagy tárgyalások folynak, hogy vájjon meg- menthető-e még a Chiang kormány s ha igen, mibe kerülne ? Mibe kerülne pénzben, hadianyagban és . . . nos igen, arról is beszélnek: emberéletben, — amerikai ifjak életében? Számolgatják, hogy milyen amerikai segítő hadsereget kellene Kínába küldeni a már futásnak eredt, széteső kínai kormánycsapatok harci szellemének visszaállítására? A washingtoni hirek szerint mérlegeük azt is, hogy vájjon egyáltalán érdemes-e megmenteni a Chiang kormányt? Nem-e lenne jobb elejteni és Chiang helyett egy uj nemzeti hőst felépíteni, aki biztosítani tudná, hogy Kína az Egyesült Államok vazalus államává lenne. íme, az Egyesült Államok, amely maga is forradalom révén született, most megtagadja ezt a jogot más népektől. Nem beszélnek most Washingtonban az Atlantic Charterről, amelyet azelőtt oly sokszor felhoztak s amikor véletlenül valaki említette, letorkolták, hogy nem vonatkozik ide, mert az az okmány a kis nemzetek szabad önrendelkezési jogát volt hivatva biztosítani, márpedig mindenki tudja, hogy Kína nem kis nemzet, igy nem esik a charter védelme alá. Ez a megjegyzés természetesen csak mosolyt keltő cinikus tréfa, azonban az Egyesült Államok által folytatott külpolitika is éppen ilyen cinikus, de már nem tréfa, hanem milliók életébe kerülő tragédia. Mert bizony nagy tragédia, — az emberiség nagy tragédiája, — hogy a világ leghatalmasabb állama politikai, gazdasági, technikai és katonai hatalmát arra használja fel, hogy a világ minden részében uralmon tartsa azt a kisszámú, korrupt kizsákmányoló osztályt, amelynek segítségével az amerikai uralkodó osztály tagjai nagyobb profitot nyerhetnek. A kinai polgárháborúval, amely tulajdonképpen a kínai nép belügye, az a nagy kérdés is döntés alá kerül, hogy vájjon annak a népnek, — avagy bármelyik más népnek is, — van-e joga ahoz, hogy kormányt, vagy kormányformát cseréljen az Egyesült Államok engedelmen élkül? Avagy most már a világ minden részében csak olyan emberek foglalhatják le a kormányszékeket, akiket Uncle Sam megfelelőnek talál?! Ezt a kérdést még nem tárták ilyen nyíltan Amerika népe elé, mert a megfizetett sajtó állandóan olyan jelszavakat dob felszínre, amelyek elhomályosítják a lényeget, de reméljük, hogy a félrevezető propaganda dacára is felébred az amerikai nép lelkiismerete és nem engedi meg, hogy kormányai lábbal tiporják azt a forradalmi jogot, amelynek születését köszönheti és amelynek dicséretére ünnepli minden évben julius negyedikét, a szabadság napját. (Folytatás az cső partizán harcoknál nyert leckékből.” AKIK AMERIKÁT VÁRJÁK Akinek kedve van a spekuláláshoz, arra a kérdésre, hogy mi történne az újabb háború esetén, a legvalószinübb felelet az lenne, hogy mint 1941-ben, úgy most is a hadsereg előbb nem tudná, hogy miért harcol, azért szétesne, de a kominform kommunistái, valószinüleg Tito kommunistáival egyetemben a hegyek közé menekülnének partizán harcok szervezésére, a parasztok a várakozás álláspontjára helyezkednének, a papok és a chetnikek meg az ustashik utódai a másféle reakciósokkal együtt a kapitalista Nyugathoz csatlakoznának, Horvátországban pedig megindulnának az elszakadási mozgalom. Európára nézve igazán a legtragikusabb, az, hogy mindazok, akik 1939 és. 1945 között Hitlerrel tartottak, most mind szerelmesek Angliába és Amerikába, akik irigykedve néznek Görögország felé. A még megmaradt gazdag szer- bek néhány pohár felhajtása után sóhajtva mqndják: “Oh, bár csak okkupálná Amerika Jugoszláviát is!” Persze az ilyen beszéd csak okoskodás, de az tény, hogy a Tito rezsim teljesen uralja Jugoszláviát, — mondhatnánk azt, hogy tökéletesebben, mint négy hónappal ezelőtt, dacára annak, hogy az oroszok meg akarták dönteni. Az oroszok először fel- szólli tóttá k az “igazi kommunistákat”, hogy dobják ki Titot, Rankovichot, Djilast és Kar- deljt. Amikor ez nem sikerült, nyilvánosságra hozták a két párt közötti levelezést. Tito elfogadta a kihívást, kiadta Belg- rádban füzet alakjában a levelezést, persze a saját magyarázatával. Amikor Arso Jovanovic tábornokot menekülés közben lelőtték a romániai határon, mert állítólag a “Szabad Jugoszláv Bizottságot” akarta megszervezni, fel akarták lázitani a hadsereget, de pár ember kivételével, akiket elimináltak, a hadsereg lojális maradt s Tito rájött, hogy a Jovanovic kalandot a salát javára használhatja ki. mert mint mondották, “A Keletre való szökés éppen olyan árulás, mint szökés a Nyugatra”. TITO HELYZETE SZILÁRD Utolsó kísérletül az oroszok megpróbálták a kormány szétT " ■ r I ■ 11 o e s e I y e i l-ső oldalról) szakítását. Előbb a Pravda szeptember 8-án, majd azt kö- vetőleg a New York Times egy cikke barátságos hangon beszélt a “Tito csoportról,” de támadta Rankovic belügyminisztert, akit “hóhérnak” neveztek. Rankovic egyben a rendőrség feje is. Ezen cikkek azt mutatták, hogy ha Tito békét akar Moszkvával, áldozatul kell adnia Rankovicot, de Tito nem kapott az alkalmon, sőt mi több, azután számos esetben tüntetőleg mutatta magát Rankovic társaságában. Dacára annak, hogy az oroszok nem tudták megtörni a Tito rezsimet, a nép azért nem nagyon lelkesedik érte. Akár vádoljuk Titoékat, akár nem, any- nyi tény, hogy sikerült Jugoszláviát elválasztani úgy a Kelettől, mint á Nyugattól. A hadsereg, amely gazdasági kiváltságokat élvez és a “hősi kultusz” dicsőségét kapja, Tito mögött van éppen úgy mint a proletár ifjúság, a “Omladina Titova,” akinek partizán dalaitól hangosak Belgrád utcái. A városi nép, a kormány hivatalnokok, mesteremberek és a parasztok nagyobb része, inkább az azonnali gazdasági problémákkal törődik, mint a “magas politikával”. A Kominform melletti és Ti- to-ellenes érzelmeket nem any- nyira a munkásosztály tagjai, mint az intelligencia körében találjuk meg, de nem a régi, reakciós intelligencia maradványainál, hanem a diákok körében, de különösen a Belgrád Egyetem tanulói között. A.z egyetemekről nemrégiben 400 diákot távolítottak el külömböző okok miatt, de leginkább a Marx-Leninizmus jugoszláv módozatából kifolyólag, másszóval mondva azért, mert kritizálták a kormánynak az oroszokkal szembeni álláspontját. Leszámítva ezen elemeket, Ti- tonak elég szilárd a helyzete. Jugoszlávia gyengesége ma nem Tito, vagyis nem politikai, hanem inkább gazdasági. (The Nation) AZ UJ “DIVAT” AVA, 111. — Az itteni High Schoolban a diáklányok körében divatossá lett a “self blackout”, amely abból áll, hogy háromszori mély légzés után ujja- ikkal befogják a szájukat s nem vesznek többé lélegzetet addig, amig csak el nem ájulnak. Legutóbb azonban egy 17 éves leányt az orvosok alig tudtak újból életre kelteni.
