Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-12-11 / 1557. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1948. december 11. Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z.______________ HALDOKLIK A SZAKSZERVEZETEK VILÁG SZÖVETSÉGE A KÖZELI hetekben — pontosan január 17-én — esedékes a Szakszervezetek Világszövetsége vezetőségének gyűlése Pá- risban, amely a jelek szerint nem az Internacionálé megerősítését, kiterjesztését fogja szolgálni, hanem annak temetését. Nincs ebben semmi örvendetes, sőt nagyon is gyászos a világ munkáságára, hogy az alig két évvel ezelőtt alakult és nagy hiányt pótló Világszövetség ily tragikus sorsra jutott és ily rövid idő alatt. Amig élt sem szolgálta a célt és meg sem kísérelték annak irányitói a cél szolgálatába állitani. Helyesebben kifejezve; összetételénél fogva nem is szolgálhatta a célt, mert ha figyelemmel kisértük eddigi működését, azt kell megállapítanunk, hogy nem csak nem igyekeztek a külömböző országok szakszervezetei közötti ellentétek kiküszöbölésére, hanem a nemzetköziség helyett a nemzeti gyűlölet lángját szították. Már az alakulásnál látható volt, hogy ez a világszövetség minden más lehet, csak nem munkásszervezetek nemzetközi testületé, mert annak megalaki- tói nem az annyira nélkülözött nemzetközi munkásszolidaritás bajnokai voltak, hanem a különböző országok nemzeti kormányainak szószólói. És amint a külömböző országok kormányai között élesedett az ellentét, úgy szélesedett a szakadék a szak- szervezetek között, amelyek a Szakszervezetek Világszövetségét alkották, hogy most már menthetetlenül bele kell zuhanjanak abba. PEDIG soha a múltban nem volt nagyobb szükség, hogy a világ szervezett munkássága egységes legyen, mint a jelenben. A még mindig folyó második világháború szélcsendjét mindgyakrabban zavarják a vészes viharok, vagy ha tetszetősebb, a harmadik világháború, amelyre a külömböző országok sorsát intéző körök nagy lendülettel készülnek, a küszöbön van és csak idő kérdése, hogy az öldöklés világ méretekben ismét meginduljon. És talán mondanunk sem kell, hogy annak terlétet Magyarországon. Kínához hasonlítva Magyarország csak egy kis mákszemnyi ország, de amit kért az is csak mákszemnyi volt. Hozzá még ezt a mákszemnyi támogatást is a népi jólét emelésére kérte, neih hadi fölszerelésre és különösen nem mint ahogyan a kínai nagysága kéri, a saját népi fiainak legyil- kolására. Nem is a munkásszemüvegen keresztül, csak kizárólag a humanizmus és az emberi érzés sugallatával bírálva, ennek a kínai urhölgynek a repülgetését, szégyenteljes megvetést érdemel, nem pedig udvarias fölkahe a mi — a munkásosztály — válát fogja nyomni. A mi osztályunk tagjainak kezébe nyomják majd a gyilkoló fegyvereket, hogy a képzelt “ellenséget” legyilkolják. Ők fogják irányítani az ágyukat, tankokat, repülőgépeket, amelyek az “ellenség” sorait, városait és népeit elpusztítsák. És ugyancsak a mi osztályunk tagjai lesznek az áldozatok ; a mi anyáink, feleségeink és gyermekeink lesznek azok, akiket a rommá lőtt városok házainak romjai élve, vagy halva eltemetnek. A pillanatnyilag szünetelő világméretű embermészárlás borzalmai még mindenkinek élénk emlékezetében lehet és nem kell bölcsnek lenni annak meglátá- hoz, hogy mit hoz a jövő, ha a munkásosztály haladéktalanul akcióba nem lép annak megakadályozására. AMINT az események bizonyítják a Szakszervezetek Világszövetségébe delegált egyének nem képviselték a különböző országok szakszervezetei tagságának érdekeit és ahelyett, hogy utat-módot kerestek volna a világ munkásságának egyesítésére a közös ellenség — a kizsákmányoló osztály — őrült fegyverkezésének megakadályozására, kormányaiknak a másik ország elleni gyűlöletétől eltelve vettek részt a Világszövetség gyűlésein és ott tovább szították a gyűlöletet. Amint az országok kormányai kelet és nyugat érdekszférába csoportosulnak, a Szak- Bzervezetek Világszövetségének delegátusait is a kelet és nyugat eszméje hatotta át és ennek az elkerülhetetlen és szégyenletes következménye, ami bekövetkezett. Kétségtelen bizonyítéka ez annak, hogy a szakszervezeteket, amelyek a “Világszövetséget” alkotják, nem az osztályharc nemzetközi eszméje irányítja, hanem a társadalmat domináló kisebbség érdekei. NEM LEHET eléggé hangsúlyozni, hogy a világ munkásságának mily égető szükségesség a nemzetközi szolidaritás, de ahhoz, hogy ez létrejöhessen,, a munkásszervezeteknek felül kell emelkedni a földrajzi határokon, mentesíteni kell azokat a külömrolást, mint amit Washingtonban csinálnak vele. Mi jól tudjuk honnan fuj a szél és az amerikai nép nagytöbbsége is tudja és érzi, hogy mit jelent a “nem hivatalos” takargatás, sőt esetleg a lapokban fölfujt üres kézzel való visszaküldés s ugyanakkor újabb adózási fölemelésekről beszélnek, mint a választási eredmény első jutalmáról. Akár nyíltan, akár a kulisszák mögött történnek bizonyos megegyezések Madame Chiang ut- jával kapcsolatban, egy pillanatra se felejtsük, hogy ahol ez a hölgy és barátai megjelennek, a kínai nép további gúzsba kötéséről lehet csak szó! böző országok politikai felfogásától és kizárólag a munkásosztály nemzetközi érdekeit kell szemelőtt tartani. Ez az egyetlen mód, amellyel kilehet küszöbölni a faji, vallási, nemi, politikai és elvi ellentéteket és a világ munkásmozgalmát egy cél érdekében egységes akcióra lehet terelni. A cél a világ mindegyik országában ugyan az: a kizsákmányolás megszüntetése. Mert a gazdasági egyenlőtlenség az, ami az ellentéteket felidézte a társadalomban és minden más képzelt ellentétet a gazdasági egyenlőtlenség felismerésének megakadályozására csalétkül dobott az uralkodó osztály a munkásság közé. Minthogy minden kárnak van valami haszna, igy a haldokló Szakszervezeti Világszövetségé is értékes tanulságot nyújt a világ munkásságának és pedig, hogy: hogyan NEM lehet a világ munkásságának nemzetközi szolidaritást elérni. A FRANCIA BÁNYÁSZ SZTRÁJK OKA A FRANCIA bányászok általános sztrájkja hetekig foglalkoztatta a közvéleményt és a hivatalos hangadó körök egybehangzó véleménye szerint annak egyetlen célja volt “szabotálni a Marshall terv sikeres végrehajtását”. Akik véleményének valami súlya van a “közvélemény” előtt, mindenki elmondta véleményét és azok szerint a francia bányászok sztrájkja “kommunisták által inspirált” volt és a “közvélemény” véleménye igy alakult általánossá. Egy kivétel azonban mégis akadt és ez John L. Lewis, az itteni bányász szervezet elnöke, aki tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy az “éhező francia bányászokat a Marshall terv által szolgáltatott fegyverekkel gyilkolják” és felszóllitotta az AFL elnökét William Greent, hogy érvényesítse befolyását Truman elnöknél ezen barbár és munkásellenes cselekvés megakadó lyo- zására. Green természetesen nem fogadta meg Lewis tanácsát és nem igyekezett “befolyását” érvényesíteni az elnöknél. Hogy a kettő közül politikai felfogásban melyik a reakció- sabb, nehéz volna eldönteni és Lewisra sem lehet ráfogni, hogy “kommunista társutazó”, de mikor bányászok harcáról van szó, nem ismer megalkuvást, akár a saját bányászszervezetének tagjairól, akár más országok bányászairól van szó és minden hibája mellett elismerés illeti meg. Ugyan ezt Greenről nem lehet mondani, aki elitéli a munkásság minden forradalmi megmozdulását, bármily gazdasági kényszer váltja is azt ki. HALLOTTUNK azonban “szemtanú” véleményt is a francia bányász sztrájkról, olyan egyéntől, aki most tért vissza Franciaországból és talán akaratlanul, de beszámolójábar rámutatott a francia bányászok harcának igazi okaira. A “szetanu” Mrs. John Gut- knecht, egy chicagói bírónak a felesége, aki hosszabb időt töltött Franciaországban és a sztrájk már folyamatban volt, amikor onnan eljött. Amig Mrs. Gutknecht véleménye szerint is a sztrájk “kommunista inspiráció” volt, ugyan akkor elmondta, hogy: “Franciaországban a megélhetési szükségletek árai ma a háború előttinek 17-szeresére a munkabérek azonban csak a háború előttinek 10-szeresére emelkedtek. Az átlagos munkás ma keresetének három negyed részét élelemre kénytelen költeni. A kenyér ára az utóbbi hetekben duplára emelkedett ...” És ez mindent megmagyaráz. Az a tény, hogy az élelmiszer a háború előtti árak 17-szeresére, a kenyér pedig, amely a legfontosabb tápszer duplájára a pár hét előtti árnak, a bérek azonban csak a 10-szeresére emelkedtek, nyilvánvalóvá teszik az űrt a vásárlóképesség és a szükségletek árai között. Ha figyelembe vesszük, hogy az árak és a bérek már a háború előtt sem voltak arányba és a munkásságnak már akkor is számos szükségleti cikket nélkülözni kellett, milyen lehet ma a bányászok és általában a munkásság megélhetési lehetősége? És mert a kormány képtelen, vagy nem akar a folyton emelkedő árak ellen semmit tenni és megtagadta az államosított bányákban a munkabérek rendezését az árak emelkedésének megfelelőig, a bányászok kénytelenek voltak a végső fegyverhez nyúlni. Ez tehát a “kommunista inspiráció”. Ha munkások nem akarnak éhen dögleni, hanem harcolnak a élet jogáért, az “kommunizmus” és az a (kapitalista) társadalom ellenes bűn. Éhenhalni. az “demokrácia”. George C. Marshall külügyminiszter napokat töltött a Walter Reed kórházban annak kivizsgálására, hogy alkalmas lesz-e továbbra is a külügyminisztérium vezetésére? — Hm, talán az Uyen fontos hivatal vezetéséhez nagy szellemi képességre van szükség? ÉPITŐGÁRDA 1948-49-ik évre: J. Buzay, Cleveland_____ 1.00 L. Decsi, Akron.............. 2.00 L. Gáncs, Carolina............. 3.00 Mrs. L. Gáncs, Carolina ... 3.00 I. Farkas. Akron_______ 3.00 L. Fishbein, New York .... 3.00 J. Fodor, Cuy. Falls ............ 3.00 P. Hering, Buffalo ............. 5.00 J. Kollár, Cleveland.......... 1.00 M. Krieger, New York __ 3.00 A. Kucher, Pittsburgh __ 3.00 A. Lelkó, Pittsburgh ....... 4.00 L. Lefkovits, Cleveland . .. 3.00 J. Mogor, Cleveland........... 2.00 A. Molnár, Cleveland ....... 1.00 J. Munczi, Cleveland ____ 2.00 L. Páll, Ambridge ______ 9.00 P. Pika, Chicago _____ 2.00 J. Policsányi, Elm Grove .. 2.00 G. Scherhaufer, Cleveland 2.00 A. Severa, Berwyn........... 1.00 J. Szilágyi, Cleveland ....... 1.00 S. Székely, Cleveland ....... 3.00 K. Udvarnoky, Flint ____ 2.00 J. Vizi, Akron ................... 5.00 J. Zára, Chicago ................ 2.00
