Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-01-10 / 1510. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1948. január 10. Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. KÉPMUTATÓK CHICAGÓBAN e napokban egy évforduló megünneplésével vannak elfoglalva olyan egyének, akik — vagy azok elődei — néhány évtizeddel ezelőtt “fe- szitsdmeget”' kiáltottak arra, akit most ünnepelnek. Az esemény : John Peter Altgeld születésének 100-ik évfordulója és az előkészítő bizottságban helyet foglalnak bankárok, nagy üzleti vállalatok elnökei, munkáltatók, papok és politikusok, de kivétel nélkül olyanok, akik úgy hat évtizeddel ezelőtt, amikor Altgeld Illinois ál- lam Kormányzója volt, nem csak nem ünnepelték vagy ünnepeltették volna, hanem a legféktelenebb támadásban részesítették volna, mint tették azok, akik akkor foglalták el ezeknek a pozíciójukat. Altgeld ugyan politikus volt, de egyike azon “fehér holló” számba menő politikusoknak, aki nem vágódott hasra a pénzisten előtt és rövid politikai pályafutása alatt, mint törvény- széki biró és később mint Illinois állam kormányzója, nem osztály igazságot, hanem közigazságot szolgáltatott és védelmezett és mint ilyen, természetesen “anarchista” volt az uralkodó osztály szemében és ily elbánásban részesítették. ALTGELD 1847 december 30- án született Németországban és néhány hónapos volt, amikor szülei vándorbotot fogtak, hogy : a németországi vassarok uralomtól megszabaduljanak és az Egyesült Államokba vándoroltak, ahol Mansfield-ben (Ohio) telepedtek le. Iskolái elvégzése után Altgeld az ügyvédi pályára lépett, közben pedig, mivel foglalkozása révén bő alkalma volt az “osztály igazságszolgáltatás” berkeibe betekinteni, könyveket irt az igazságszolgáltatás hibáiról és az áldozatokról. 1886-ban a chicagói Supreme Court birájává nevezték ki, ahol öt évet működött és amely megerősítette azon meggyőződésében, hogy a polgári igazságszolgáltatás osztály érdekeket szolgál és az ítéletek nagyban függnek attól, hogy a vádlottak, melyik osztályhoz tartoznak. AZ EZERNYOLCSZÁZ nyolcvanas évek történelme jegyzi fel az Egyesült Államok munkásmozgalmának legsötét e b b lapjait. A munkásság elszánt harcot indított a rabszolga korszakot is megszégyenítő kizsákmányolás ellen és a kizsákmányoló osztály minden törvényes és törvénytelen eszközt igénybevett a munkásság harcának letörésére. A nyolc órás munkanapért folytatott harc 1886-ban érte el a tetőfokát, amikor a munkásszervezetek Általános Sztrájkot proklamáltak annak megvalósítására. A kapitalista osztálynak azonban eltökélt szándéka volt a harcot megtörni és a fegyveres bérencek ezreit uszították a sztrájkoló munkásokra. Ezen terrornak a következménye volt a chicagói “Haymarket téren” tervezett “tiltakozó tö- meggyülés” mely alkalommal egy bomba robbant fel éppen akkor, amikor a rendőrség a gyűlés feloszlatására kivonult és úgy a hallgatóságból, mint a rendőrség soraiból többeket megölt és számosat megsebesített. A bombarobbanásért az akkori munkásmozgalom legaktívabb nyolc vezetőjét helyezték vád alá és azokat az esküdtszék bűnösnek mondotta ki és a tárgyalást vezető biró akasztás általi halálra Ítélte őket. ALTGELD bár maga is bírói tisztséget töltött be, igy több alkalma volt a tárgyalás menetének megfigyelésére és a tárgyalást minden tényt és törvényes formát nélkülöző összeesküvésnek minősítette és minden lehető módon segítette az ítélet fellebbezését. A kapitalista osztálynak azonban eltökélt szándéka volt “elrettentő” példával szolgálni a munkásság megfélemlítésére és a másfél évig tartó fellebezések- nek csak annyi eredménye volt, hogy a nyolc elitéit közül háromnak a büntetését 15 évi börtönbüntetésre változtatta meg az állam kormányzója. Az öt halálraítélt közül egy állítólag öngyilkos lett a kivégzés előtti este, négyet pedig felakasztottak 1887 november 11- én. PÁR ÉVVEL később Altgeld úgy vélekedett, hogy a pártatlan igazságszolgáltatást jobban elősegítheti, mint az állam kormányzója és az 1892 évi választásokban a kormányzói pozícióra pályázott, amit meg is nyert és 1893-ban amikor a kormányzói széket elfoglalta, első hivatalos lépése volt a haymarketi tragédia három börtönben sínylődő mártírját szabadlábra helyezni, mert szerinte a tárgyalás és az ítélet “törvénytelen” volt és csak azt sajnálja, hogy a kivégzetteknek nem tudja az életét visszaadni. Ezen tettéért természetesen a legélesebb támadásban részesült a kizsákmányoló osztály részéről és éppen úgy mint ma is, aki az osztályuralmat és osztály bíráskodást helyteleníti, az “osztályának árulója” és “anarchista”, Altgeldet is ily jelzőkkel tisztelték meg azoknak elődei, akik ma születésének 100-ik év- forulóját ünnepük. AZ URAKODÓOSZTÁLY támadása azonban nem fölemlítette meg Altgeldet és nem változtatta meg azon meggyőződését, hogy az igazságszolgáltatást nem szabad osztály szemszögből bírálni és mérni és kormányzósága ideje alatt gyakran került összeütközésbe a munkáltató osztállyal. így 1894-ben a vasúti sztrájk idején, amelyet az American Railway Union elnöke Eugene Debs, a kiváló munkásvezér irányított és amely oly hatásos volt, hogy a vasúti forgalom az ország jelentős részén szünetelt, Altgeld ismét élesen szembekerült a munkáltató osztállyal, amelynek bizalmát már egyébként sem élvezte. Amikor a sztrájk már a győzelem utján volt, a munkáltatók tudva azt, hogy az állam kormányzójától nem remélhetnek akciót a sztrájk megtörésére, direkt az Egyesült Államok elnökéhez fordultak a szövetségi katonaság kirendelését követelve a sztrájk megtörésére. Cleveland elnök nem is habozott, hanem 24 óra leforgása alatt tíz ezer főből álló hadsereget rendelt Chicagóba, gyalogos, lovasság és tüzérség minőségben. Erről értesülve Altgeld kormányzó haladéktalanul a következő táviratot menesztette Cleveland elnökhöz: “Arról értesültem, hogy Illinois államban a szövetségi katonaság van szolgálatban. Mellőzve minden udvariasságot, állítom, hogy Illinois állam nem csak képes önmagát megvédeni, de készen áll ma is bármily segítséget nyújtani a Szövetségi kormánynak, ha szüksége van arra egyebütt. Mint Illinois állam kormányzója, tiltakozom ez ellen és kérem a Szövetségi katonaság azonnali visszahívását aktiv szolgálatból az állam területéről.” Ily hangú táviratot sem azelőtt, sem azóta nem kapott az Egyesült Államok elnöke egyetlen állami kormányzótól sem és nem is sok eredménye volt, mert Cleveland arra hivatkozva, hogy az Egyesült Államok alkotmánya az elnök kötelességévé teszi a postai forgalom biztosítását minden körülmények között, a katonaság továbbra is szolgálatba maradt és a terror minden fajtáját alkalmazták a sztrájkolok ellen. A közvéleményt formáló intézmények természetesen a munkáltatók érdekeit szolgálták, amelyek között első helyen álltak az újságok és a szószék és nagy lármával hirdették, hogy “e minden idők leggigantiku- sabb sztrájkja, gyalázat” és nem szabad megengedni, hogy a munkások győzzenek. Az egyik akkori napilap vezércikkben a következőkép vélekedik: “A szükségesség a vasu- takra hárul, hogy a sztrájkot megtörjék. Ha csak egy jottányit is engednek, végzetes gyön- geség jeleit mutatják. Ha a sztrájk hatásos lenne, a vasutak tulajdonosai a vasutak további kontrolját át kellene adják a munkásosztály agitátorainál és sztrájk összeesküvőinek, akik alakították a Debs Vasúti Szervezetét.” ~ ALTGELD ily irányú tevékenységeivel természetesen kérlelhetetlen ellenségeket szerzett és ezek az ellenségek rövid időn belül kivégezték úgy politikailag, mint anyagilag. A következő választásoknál kibukott a kormányzói állásból és a politikai pártgépezetek lehetetlenné tették számára, hogy bármily politikai funkciót vállalhasson. Itt azonban nem álltak meg. Chicago belvárosában volt egy nagy épülete, amely úgyszólván egyedüli bevétel forrása volt, azt a helybeli üzletemberek bojkott alá helyezték és mivel semmi jövedelmet nem hajtott, árverésre került. Ezt követőleg egészsége is gyorsan hanyatlott és 1902 március 12-én elhalálozott. A kapitalista osztály azonban még halálakor sem bocsájtott meg neki, mert a feljegyzések szerint a gyászolók sokasága a nincstelenek osztályából került ki és Clarence Darrow — a később hírnevessé vált ügyvéd — búcsúztatójában, úgy jelképezte, mint “a katona az emberi faj örökkétartó küzdelmében a szabadságért és igazságért a földön harcolt.” ÉS VALÓBAN, John Péter Altgeld nem a dollár igazság harcosa volt, hanem az igazságé és ezen meggyőződése sokkal erősebb volt, mint a pénz hatalma. Fél évszázaddal ezelőtt Alt- geld “anarchista”, “szocialista” és “romboló” volt azok szemében, akik ma ünnepi bankettet rendeznek születésének 100-ik évfordulója alkalmából és nem hisszük, hogy Altgeld kitüntetésnek venné ezen ünnepeltetést. Ha módjában lenne, felkelne a Graceland temetőben levő sírjából és valószínűleg korbácsot venne és azzal verné szét a lak- mározókat, mint képmutatókat, akik félévszázaddal ezelőtt kővel dobálták, ma pedig lakomát, rendeznek “tiszteletére”. Mert az ünneplők ma éppen úgy üvöltenek a “kommunizmus”, a “vörösek”, a “rombolók” ellen, mint fél évszázaddal ezelőtt, részben azok, akik ma is ünnepelnek, részben pedig azok elődei, de ugyan azon osztály tagjai. Mert Altgeld minden valószínűség szerint ma is az igazság harcosa volna, amely ma éppen oly veszélyben van, mint volt félszázaddal ezelőtt. Az ünneplés tehát képmutatás és Altgeld emlékének beszennyezése. Pesti Humor Kutya viccek Barabásné egy daxli kutyára alkudozik a kereskedőnél. — Ez a kiskutya tetszenék nekem, — mondja a kereskedőnek, — de ugylátom, hogy a lábai igen rövidek. — A lábai rövidek?! — horkan fel a kereskedő sértődötten, — hát nem látja, hogy mind a négy leér egészen a földig?! — Láttam, hogy az Elzának harapás van a vállán. — U-ugy? Akkor bizonyára csak valami nagykutyától. A tanító azt mondja a gyerekeknek, hogy a következő órára hozzanak rovarokat, mert azokról fog magyarázni. A következő órán Viki beállít egy lompos nagy kutyával. — Hát te meg mit hoztál ide ? — Azt tetszett mondani, hogy hozzunk rovarokat. — De hiszen ez a lompos kutya nem rovar. — Persze, hogy nem, de lehet találni rajta eleget. Két barát beszélget. — Egészen oda vagyok, az a szép, okos kis kutyám nyomtalanul elveszett. — Miért nem teszel egy hirdetést az újságba? — Hát mire lenne az jó ? Igaz, hogy okos kis kutyus volt, de annyira még sem volt okos, hogy olvasni is tudna.