Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-05-29 / 1530. szám
1948. május 29. BÉRMINKÄS 7 oldal Jegyezd meG Ajánlja: St. Visi. Az irániai parlamentben az egyik képviselő, Ahmed Razaki, odakiáltotta a kormánynak, “Ti mindannyian az amerikai kormány fizetési listáján vagytok.” Valamint azt is kijelentette, hogy igaza van Wallace-nak, amikor azt mondja, hogy George Allen amerikai nagykövet beleavatkozott az irániai belü- gyekbe. Én mint képviselő bizonyítom Wallace állítását” — mondta Razaki. A béke nevében egy óriási repülőtelepet építenek az amerikaiak Tripoliban, észak Afrikában, ahonnan az egész Európát letudnák rombolni. Hát csoda, hogy az európaiak rettegnek ezen amerikai békétől? South St. Paulban nemzetőrséggel védik a sztrájktörőket és már ugylátszik képesek lesznek megtörni a húsipari munkások sztrájkját, legalább is ezen a vidéken. Az ilyen hadsereggel való sztrájktörést várhatunk a közel jövőben. Fordék kijelentették, hogy a munkabéreket levágni és nem emelni akarják. De ugyan akkor a kocsik árait a múlt hetekben 150 és 350 dollár között feljebb emelték. Nagy szenzáció volt a héten. Egy amerikai őrmester, aki két évig volt a moszkvai amerikai követségen, most ott akar maradni, nem volt hajlandó még amerikai parancsra sem visszajönni Amerikába. Ez az amerikai ott. látta, igy nem hitte el az amerikai propagandát, hogy oly borzasztó rossz helyzet és politikai rendszer van ott, mely alatt nem érdemes volna élni. Az utóbbi évben már három amerikai ott akar maradni az amerikai követségről. Amig az amerikaiaknak Kanadától kellett kölcsökérni egy oroszt, aki az amerikai rendszert választotta, az oroszoknak három akadt az amerikaiakból, nem kellett nekik kölcsönkérni sehonnan sem. Azt hiszem mérvadó az a tény, hogy amig Deweyt, Stas- sent alig 4-5 ezer hallgatja meg, pedig nincs belépti dij, Wallacet, a kiátkozott politikust 15-30 ezerig hallgatják és fizetik meg a belépti dijakat. A nagy lapok szerint Los Angelesben 30 ezren voltak a gyűlésen. Detroitban a jelentés szerint 14 ezren. Európában a németek legjobban elhiszik, hogy háború lesz Amerika és Oroszország között és éppen azért nem akarják az otthonaikat, városaikat felépíteni. Minek, hiszen úgy is megint lerombolják. Milliók igy gondolkoznak, még sok más országban is. Az amerikaiak titkos vágyait nagyon, jól ismerte Huey Long, aki azt magolta be nekik, hogy “minden ember egy király itten Amerikában”. Az ilyen hazug politikusokra örömmel hallgatnak, leginkább a déli államok rabszolgái. Az angol munkáspárt konferenciáján Fenner Brockway parlamenti tag azt mondta, hogy a kérdés az, vájjon az egyesítendő Európa kapitalisztikus le- gyen-e vagy szocialista? Ezt még az angolok egymás között sem tudják eldönteni, mennyire kevesebb lehetőség van, hogy az egész Európa megtudna ezen fontos kérdésben egyezni. A michigani egyetemen tanítják a munkás szervezeti kérdéseket. Ezen tantárgy nem tetszik a General Motorsnak és beakarja szüntetni. Azt állítják, hogy ezen tantárgyak között a marxizmust is tanítsák. De ami fáj nekik az, hogy kimutatták a nagy hasznot, melyet a General Motors csinált és a monopóliumokat, melyeket a nagy trustok, kartelek alkotnak. De még az egyetem elnöke, Ruthven is védi a tantárgyakat, csak az igazságot tanították, ami a General Motorsnak fájt. EZ IS ÉLETSZÍNVONAL MÉRTÉKE WASHINGTON — Itteni körök megállapították, hogy három évvel a háború befejezése után egyre szaporodik azoknak a volt katonáknak a száma, akiknek a háború aláásta az egészségét és most orvosi kezelést igényelnek. A katona kórházak 108 ezer ilyen beteget kezelnek, ami 22 százalékos emelkedés az ez évi februári létszámhoz. UJ SZERZŐDÉST KÉRNEK A BÁNYÁSZOK WASHINGTON — A bányász szervezet központi bizottsága utasította Lewis elnököt, hogy uj szerződést béremeléssel kérjen a munkások részére. Kölcsön-kenyér visszajár — Részlet egy munkaszolgálatos naplójából — Irta: BIHARI JÓZSEF, Debrecen II. OLDALFALÚ! A hazátlan, országutak járta, kóbor kutyák módjára kergetett, kivetett vándor munkaszolgálatosnak minden vágya ebben a szóban sűrűsödött össze. Az oldalfaluk kevesebbet szenvedtek a visszavonulóktól, mint az országutak mentén elterülő falvak, nagyobb volt tehát a reményünk, hogy egy ilyen faluban kissé helyrehozhatjuk magunkat minden tekintetben. És ezekben a reményeinkben nem csalatkoztunk. Éppen vasárnap volt. Kobe- leszfalvának apraja-nagyja kinn volt az utcán és mikor tudomást szereztek századunk megérkezé- zéséről, szinte megrohantak bennünket és percek alatt mindenkit elszállásoltak. Útközben invitáltak bennünket a szembejövők is és egyesek váltig hajtogatták, hogy ők náluk még senki sincs, menjen hát oda is valaki közülünk. Az egész falu egyetlen vendégfogadó volt. Hamarosan előkerültek a vasárnapi étkezések különlegességei: tésztát ettünk, aminek már az izét is elfelejtettük, fehér kenyeret raktak az asztalunkra és másnap reggel dicsekedve me- sélgettük egymásnak, hogy milyen jó helyeket “fogtunk ki”. De kiderült, hogy szinte mindenkinek egyformán jó helye volt és akadt köztünk olyan is, aki- bizony kissé pityókásan, imbolygó léptekkel állott be a so- rakozóba. Megrakott tarisznyákkal indultunk tovább és útközben vissza-visszafordul v a még a kezük nyomát is megáldottuk a jóságos orosz anyáknak . . . Súlyos, borzasztó, el nem mondható napok, hónapok következtek. Századunkat “pihenő” állományba helyezték 80 napi fejvesztett futás után Krasznopolban. A pihenő abból állott, hogy eleinte nem végeztünk komoly munkát, de úgyszólván semmit sem kaptunk heteken át enni. Döglött lovakat szeleteltünk fel és megsütöttük a krumplihéját is. Nagy verekedések támadtak a vízben főt sós krumplilé körül, a legjobb barátok is összeverekedtek egy darab kenyérhéj miatt, oly nagy ur lett az éhség. Lassan- lassan eladtuk eddig sok-sok viszontagságon át megőrzött minden ruhadarabunkat. Mikor a kucsmámra került a sor, megkérdeztem Herskót, a század fehérhaj u bölcsét, hogy eladhatom-e nyugodt lelkiismerettel a téli kucsmámat 90 deka kenyér ellenében. Kérdéssel válaszolt: — Hát te azt hiszed, hogy kibírsz még egy telet itt? Ha nem hiszel a hazamenetelben, légy inkább öngyilkos. Eladtam a kucsmát valamelyik feketéző bajtársamnak, eladták a fiuk utolsó ingjüket is, de semmi sem használt már, kitört a flektifusz és vidáman aratott közöttünk a halál. Ebben a siralmas helyzetben tudtam meg, hogy szálláskörzetünkben lakik egy orosz tanítónő, akivel jó volna megismerkedni. Parancsban volt azonban, hogy tilos muszosnak mindenféle civil személlyel való érintkezés kikötés terhe mellett. Törékeny, vézna testem aligha birt volna már el egy kikötést, de a lelkem még töretlen volt és alig vártam, hogy végre szemtől- szembe kerülhessek egy szovjet intellektuellel, egy szakmámbe- livel, mert mindenáron meg akartam tudni, mi az igazság a hadihelyzet és a szovjetrendszer körül. Egy nap, mikor “gyengélkedőnek” minősített az orvosunk, otthon maradtam és titokban beosontam Ljubához, a karcsú, magas, szlávosan szőke és kék szemű tanítónőhöz. Ljuba Kievben végzett és tudott kissé németül. Elbeszélgettünk, hamar összemelegedtünk és előkerültek a titkos rejtekhelyekről a kivágott Lenin- Sztalin arcképek, a legújabb hadijelentések és nagy szakértelemmel magyarázta el nekem, hogy nem szabad kétségbeesnünk, mert a szovjet csapatok már nincsenek messze és nem sokára felszabadulunk. Majd az édesanyjához fordult, aki valamilyen tejes étellel kínált meg rögtön. Bár nagyon éhes voltam, eleinte vonakodtam az étel elfogadásától és végkép csak akkor engedelmeskedtem, mikor létrejött köztünk a szabály- szerű megegyezés, hogy én tanítani fogom titokban Ljubát németül, ő pedig foglalkozni fog velem oroszul. így már nem éreztem alamizsnának az ételt és ettől kezdve mindennapos vendég lettem náluk. Ljubától tanultam meg a cirill ábécét és a kölcsönös tanulás mindaddig tartott, mig egy nap szegény Ljubát is utói nem érte a flekk. Mi lett vele, nem tudom. Bennünket tovább kergetett a sors. Már régen véget értek az ott eltöltött aranyórák, mikor, ha rágondoltam, még mindig felmelegitett az a gyöngéd szeretet, mellyel Ljubáék nemcsak irányomban, hanem szinte az egész század iránt viseltettek. Volt egy tehenük, titokban, mikor nem látta a keret, tőlük vettük a tejet, hagymát és nekem még azt is megtette, hogy a koroste- ni bazárról egyszer egy félkiló kását hozott . . . Korosten környéke menti gyönyörű orosz falvakban kószál- gattunk. A tavasz már kibontotta rügyeit, a vidék növényzete egy fiatal lány bujaságára emlékeztetett, dús volt, kellette magát minden, térdig érő fűben végeztették velünk értelmetlen, lélekölő monoton “jobbra át, balra át” gyakorlataikat a keret hős legényei és vigyáztak minden lépésre, nehogy csak véletlenül is kapcsolatba kerülhessünk a falu lakosságával. A falvak lakóinak embersze- retete azonban sokkal erősebbnek bizonyult hóhérlegényeink kegyetlenségénél. Mikor estefelé hazatérőben voltunk a mezőkről, jól megrakott krumplis szekerek száguldottak végig az utcákon és “véletlenül” teleszórták az egész utcát krumplival. Mintha égi manna hullott volna alá, úgy örültünk neki és megraktuk vele az összes zsebeinket. Máskor meg munkahelyünkön, favágás közben nagykendős parasztasszonyok közelit ettek meg bennünket és anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, letettek mellénk egy frissen sült kenyeret, vagy jó darab szalonnát, esetleg egy csomó hágymát és aztán tovább mentek. Mikor pedig egy-két “ügyesebb” keret erre rájött, a parasztasszonyok kicsi porontyaikat használták fel ugyanilyen célokra. Előfordult nőm egyszer az is, hogy menetelés közben lopódzott kö-
