Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-05-29 / 1530. szám
1948. május 29. BÉRMUNKÁS 3 oldal Munka Közben __________________(gb) ROVATA_________________ sabbnak tartott Robert Taft szenátor a látszat szerint ellenzi a Mundt-Nixon javaslatot. Taft ugyan nem nyilatkozott még, de a szenátusban, ahol neki döntő szava van abban, hogy milyen javaslatokat vegyenek napirendre, úgy intézkedett, hogy a Mundt-Nixon javaslat jóidéig nem kerülhet sorra. SEMMI SZÜKSÉG SINCS RA AZ IVWV LOS ANGELES ÉS KÖRNYÉKE CSOPORTJAI vasárnap, junius 6-án PIKNIKET tartanak a hozzávaló minden kellékekkel. Belépő dij nincs. Direction: Take Sunset Blvd. to Echo Park Ave. north to Morton Ave. to Ely- sian Park. Ground No. 3. A MUNDT-NIXON JAVASLAT A megváltozott viszonyok és idők jele, hogy az elnökválasztási korteskodás most nem a vámkérdés körül forog, sőt mi több, még a sok munkaalkalmat ígérő prosperitásról sem hallunk. Pedig az amerikai elnök- választásoknál mindig ezek voltak a legfontosabb ügyek, — a választási “issue”, mint mondják. Évtizedeken át az volt a jelöltek, vagy a jelölt aspiránsok legnyomósabb érvelése, hogy a vámokat fel kell emelni, vagy ha történetesen magasak voltak, akkor le kell szállítani. De csodák-csodája, most az elnöki aspiránsok egyike sem említi a vámokat. Sőt vajmi keveset hallunk a másik “issue”- ról is, amely úgy hangzott, hogy ha ezt vagy azt a jelöltet válasszuk meg, akkor a pénzfejedelmek nem merik kockáztatni a “keservesen” megtakarított tőkéiket, nem lesz elegendő üzleti vállalkozás, tehát nem lesz munkaalkalom sem, beáll az ipari pangás, a szegénység, a nélkülözés, csupán csak azért, mert te, jámbor szavazó, a kívánságodnak megfelelőleg merészelsz szavazni. Ez a kortesfogás évtizedeken át bevált már csak azért is, mert a szavazóknak úgy sem volt beleszólásuk a jelölésbe és az eredmény a munkás szavazókra mindig az volt, hogy ha republikánus jelölt került a Fehér Házba, akkor a pénzfejedelmek nyertek, ha pedig demokrata, akkor a munkások veszítettek. Ma azonban mindez a két fontos “issue” lomtárba került s az egyetlen nagy kérdés, amit felszínre vetettek az, hogy mit csináljanak a kommunizmussal és a kommunistákkal. Annyira fontosnak tartják ezt a kérdést, hogy minden elnöki aspiráns igyekszik megszabni a saját álláspontját, sőt egyikük, Herold E. Stassen nyílt vitára hívta ki az ugyancsak elnökségre vágyó Thomas E. Dewey, New York állam kormányzóját, hogy vitassák meg, melyikük gyűlöli jobban a kommunistákat. A GYALÁZÓ PROPAGANDA Hogy a kommunizmus és a kommunisták kerültek a választási korteskodás központjába, azt nem az amerikai kommunisták terjeszkedése okozta, hanem inkább az európai események, amelyek az amerikai nagytőkéseket megijesztették, majd támadásba vitték. A tőkések szolgálatába álló amerikai sajtó és egyéb a közvéleményt irányitó intézmények a háború befejezte óta egyre fokozódó támadó propagandát folytatnak a kommunizmus eszméje ellen és ezen kitartó gyalázkodó propaganda eredményeképpen az átlagos amerikai a koifimunizmus fogalmát valami szörnyű nagy bűnténnyel azonosítja és a kommunistákat ennek megfelelőleg nagyon rossz embereknek tartják. Az amerikai munkáltató osztály rendkívül nagy összegeket költ ezen mesterséges ellenszenv élesztésére. A kommunizmus és a kommunisták gyalázá- sa ma Amerikában a legnagyobb “rákét”, vagyis olyan csaló üzlet, amiből igen sokan élnek, de a népre nézve káros. Olyan általános ez a “rákét”, hogy külön műszava is van: “redbating” (vörösfalás), mely elnyom minden más “issuet”. Természetes tehát, hogy az elnök-aspiránsok is kiveszik részüket a vörösfaló propagandából. Stassen, aki liberálisnak mondotta magát, volt az első, aki azt ajánlotta, hogy a kommunista pártot törvénytelenite- ni kell. Az ő szuggeszciójára két republikánus párti képviselő, Kari Mundt és Richard M. Nixon már be is terjesztettek egy törvényjavaslatot a kongresz- szushoz, amely ugyan nem nyilAz óhazában élő barátai részére is küldesse a Bérmunkást. Egy évre $2.50. vánitana törvényellenesnek a kommunista pártot, de elrendelné, hogy annak minden tagját mint egy idegen állam képviselőjét regisztrálni kellene és azonkívül oly korlátozásokat szab ki, hogy ez a törvény, ha keresztülmegy, az amerikai politikai szabadság teljes megszűnését jelentené. AZ ÜGYVÉDEK VÉLEMÉNYE Az American Lawyers Guild, az amerikai ügyvédek egyik szervezete szerint a Mundt-Nixon javaslat olyan hatalmat adna az igazságügyi minisztérium kezébe, amivel még a kongresz- szus sem rendelkezik. A javaslat ugyanis a bevezető paragrafusokban bűnténnyé nyilvánítja “a világ kommunizmust”, természetesen oly módon van szövegezve, hogy oda mindenfélét be lehet magyarázni; hatalmat ád az igazságügyminiszternek, hogy önkényesen határozza meg, kik követik, vagy rokonszenveznek a már bűnténnyé nyilvánított világ-kommu n i z- mussal és azokra mindenféle büntetéseket szabhat ki. így tehát ez a javaslat a szövetségi Attorney Generálból egyszerre vádlót és bírót csinálna. Az önmagát nagyon liberálisnak nevező Stassent ez nem elégíti ki és a kommunista párt nyílt törvénytelenitését követeli. Dewey már nem megy annyira, hanem a kommunistáknak valamely másféle megszorítását emlegeti. Ugylátszik, hogy ezen két elnöki aspiráns között csak az a különbség van, hogy a kommunisták elnyomását másféle módon ajánlják. Ezzel szemben a legreakcióÉs végre az is érdekes, hogy Truman elnök, aki olyan erélyesen irtatta a kommunistákat a szövetségi alkalmazottak közül és aki oly haragosan küldte Wallacet és a kommunistáit oda, ahol jobban megbecsülik őket, szintén ellenzi ezt a gonosz javaslatot. A legutóbbi újság konferenciáján kijelentette, hogy nézete szerint már elegendő törvényekkel rendelkezünk azok megbüntetésére, akik az ország kormányát erőszakkal akarják megdönteni és az ilyen uj törvényere semmi szükség sincs. Ebből arra lehet következtetni, hogy ha a kongresszus esetleg el is fogadná a javaslatot, Truman megvétózná. Arthur Garfield Hays, az Az amerikai átlagolvasó szereti az érdekes, szórakoztatóan megirt cikkeket, jó képeket és főkép az eleven, néha egészen drámai sportrovatot. Külön kedvence a mulatságos comic strip, a rajzsorozatban elmesélt bizarr gyakran elég bárgyú történet. Ezeknek a rajzsorozatoknak állandó hősei köré néha afféle amerikai mitológia szövődik, amit az olvasók apraja-nagyja egyforma gyönyörűséggel élvez. Mármost természetes, hogy a jobboldali sajtó, amely mögött a nagytőke áll, kedvezőbb anyagi lehetőségeinél fogva magának szerződteti a legjobb riportereket, fényképészeket, sportrovatvezetőket és rajzolókat. A szegényebb baloldali újságok nem bírják a versenyt. A baloldali szenezetü New York Post például öt centbe kerül, Hearst reakciós Daily Mirrorja és a Mc Cormick-Patterson kons z e r n Daily News-a két centbe. Természetes, hogy a baloldali esti lap mindössze 300.000 példányban jelenig meg, mig a két jobboldali (amelyek közül az első nyíltan uszító, a második burkoltan) egy-egy millió példányban fogy el. Akármilyen furcsa, de ezek után az is érthető, hogy még négerek kezében is jobboldali lapokat lehet látni. A vezércikkeket, mint általában az amerikaiak, ők sem igen olvassák, de a jól szerkesztett, érdekes képes riportokat, a szenzációs “story”- kat ők is kedvelik. Van azonban egy másik köz- véleményalakitó tényező, amely az amerikai embertől még annyi aktivitást sem kíván, mint az újságolvasás és jobban befolyásolja a véleményt. Ez a rádió. A rádió mindig nyitva és az amerikai, ha megszeret egy hírmagyarázót, mindennap meghallAmerican Civil Liberties Union egyik ügyvéde a szóbanforgó törvényjavaslatra vonatkozólag ezt irta a kongresszusi bizottságnak: “A demokráciát nem lehet antidemokratikus módszerekkel védelmezni. Az egyszerű vélemény nyilvánítás, vagy más véleményt tartó egyénekkel való barátkozásnak bűnténnyé nyilvánítása az alapvető amerikai polgárjogok megsértése.” Az amerikai alkotmány tiltja azt, hogy valakit bűnösnek nyilvánítsanak csak azért, mert valamilyen bűnözővel beszél, társalog, vagy lakik. A Mundt- Nixon javaslat ezt a “guilty by association” elvet alkalmazza és azért jogos a nagy felzúdulás ellene. gatja és magáévá teszi a világ- eseményekről hirdetett véleményét. Persze a rádiótársaságok is hatalmas tőkéscsoportok kezén vannak és természetes volna, hogy itt is jobboldali hírmagyarázókat alkalmazzanak. Ezek a rádiók azonban nem előfizetőkből, hanem egyedül hirdetőkből élnek. Hirdető cégek vásárolják meg a műsor bizonyos idejét és azt, hirdetéssel egybekötött, érdekes programmal igyekeznek megtölteni. A hirdető cégek számára csak egy a fontos: hogy a reklámját minél több ember hallgassa. És ha a közönségnek a tárgyilagos, a baloldali hírmagyarázó a kedvence, akkor azt szerződteti. Itt tér el a rádió a sajtótól és ennek a következménye, hogy a rádiónál túlsúlyban voltak a baloldali hírmagyarázók, mig a sajtó nagyrésze egyoldalúan reakciós maradt. Az amerikai külpolitika erélyes jobbrafordulása óta azonban a helyzet megváltozott. Hivatalos körök olyan erős nyomást fejtettek ki a rádiótársaságokra, hogy ezek már nem engedték át baloldali hírmagyarázók szerződtetését reklám- müsorszámokhoz. Azóta a legnépszerűbb kommentátorok sem jutnak mikrofonhoz vagy régebbi idejüknek* csak egy töredék részében. Ugyanakkor még egy tényező sietteti a két közvéleményaiaki- tó szerv egybehangolását. A lapok érzik a rádió konkurenciáját és hogy szabaduljanak tőle, sorra megveszik a leadóállomásokat. Ma már minden nagy sajtókonszernek van rádióadója és elkészülhetünk rá, hogy maholnap az amerikai kövélemény mindkét szócsövön át ugyanazt a véleményt hallgatja csak. H. M. (Uj Magyarország) Európai vélemény az amerikai lapokról
