Bérmunkás, 1947. július-december (35. évfolyam, 1483-1508. szám)
1947-12-06 / 1505. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1947. december 6. BÉRMUNKÁS * (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .....................$2.00 One Year ......... $2.00 Félévre ............................ 100 Six Months ....................... 1.00 Egyes szám ára ........... 5c Single Copy ................ 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ________ 3c Elöfizfetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................ $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás nivatalos felfogásával. ______________________ Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE A díszvendégek (Mult számunkból technikai okok miatt kimaradt) A reakciós amerikai magyar lapok jelentése szerint az “Amerikai Magyar Szövetség” név alatt ismert “diszes” humbug társaság újból hallatott magáról. Ezúttal ismét konvenciót tartottak, amelyre szerény bevallásuk szerint “130 delegátus” ment el Chicagóba. A lapokban közzétett liirek szerint a konvenció legfontosabb része az esti nagy banket — vagyis az eszem-iszom volt. Ezen kivül csak egyetlen fontosabb határozatot hoztak, amelyről a Szabadság cikke igy emlékszik meg: Dr. Márk Béla javaslatára a Szövetség elítélően emlékezett meg a nyilas időkben folytatott zsidóüldözésekről s kimondotta, hogy a jövőben felekezeti különbségre való tekintet nélkül fog munkálkodni az összmagyarság javáért. Szent Habakuk! Micsoda merészség! A jó urak már elmerik Ítélni a nyilas idők zsidóüldözéseit?! Kérjük az olvasókat, ne ki- csinyeljék le ezt a dolgot, végre is az ilyen antiszemita bandától, — ha mindjárt van egy hamisítatlan házizsidajuk is, — ez elég messzemenő engedmény. Nyilvánvaló ezen pár sorból, hogy eddig még idáig sem mentek. Mondhatnám ugyan, hogy ezen engedményt most, évek múltán már könnyen megtehetik, mert a nyilasok által kiirtott zsidókat már nem lehet felébreszteni. így valójában ez a sötétlelkü társaság semmi engedményt sem tett a hozzájuk dörgölődző házizsidónak. Mi azonban megvédjük diszmagyarjainkat. Tessék mégegyszer elolvasni a fenti idézetet. Ugye azt mondják, hogy “a jövőben felekezeti különbségre való tekintet nélkül fognak munkálkodni . . .” így tehát nyíltan beismerik és kimondják, HOGY EDDIG FELEKEZETI KÜLÖMBSÉGRE VALÓ TEKINTETTEL MŰKÖDTEK. Ezért a nyílt, őszinte beismerésért valóban dicséretet érdemelnek. A rövid hírből azonban egyben azt is megtudjuk, hogy a Szövetség “sujtásos” diszmágyarjai miért éppen csak a nyilasok zsidóüldözéseit ítélik el. Miért nem Ítélik el például az ÉBREDŐK zsidóüldözéseit is? És miért nem Ítélik el a jelenlegi zsidóüldözéseket meg valamennyi hasonló fajgyűlöletet? Erre a kérdésre a vacsoráról szóló jelentésben kapunk választ. Ezen a vacsorán ugyanis “díszvendégek” is voltak, akiket “magyar nemzeti öltözetű hölgyek” vezettek ülőhelyeikre. Nagy a gyanúnk, hogy az egész cécót azért rendezték, hogy ezen “díszvendégek” szerepelhessenek, mert a díszvendégek voltak a banket disszónokai is. Hogy miről beszéltek ezen disszóno- kok? íme a Szabadság cikke szerint: “Beszámoltak a magyarországi állapotokról, hangoztatták a szabadság hiányát az óhazában és ellenállásra szóllitot- ták fel a demokratikus érzelmű magyarságot. Az olvasó talán úgy véli, hogy itt valami megtévesztő cikket írunk, vagy talán valami tévedés van a dologban. Mert hogyan lehet az, hogy magyarok díszvacsoráján, ahol hazafiságuk kifejezésére nemzeti díszruhákat öltő hölgyek vezették a díszvendégeket asztalhoz, a disszónokok Magyarország ellen beszéltek volna? Hogy minden félreértést elkerüljünk, igy felsoroljuk itt a “disz- szónokok” neveit: ECKHARDT TIBOR, VARGA BÉLA, NAGY FERENC ÉS PFEIFFER ZOLTÁN, — szökött magyar politikusok, akik nem csak saját hazájuk, hanem minden emberi demokrácia árulóivá lettek. Ezeknek tiszteletére rendezett díszvacsorát az a hírhedt reakciós társaság, amelyik az “Amerikai Magyar Szövetség” név alatt évek óta bolonditja az amerikai magyarságot. Lehet ugyan, hogy a mindenféle rétegből összeszedett “nemzeti szinü hölgyek” az asztalfőhöz, vagyis díszhelyre vezették ezen embereket, de meg vagyunk róla győződve, hogy az amerikai magyarság nagy többsége már felismerte őket és undorral fordul el tőlük, mint a velük egy húron pendülő Amerikai Magyar Szövetség uraitól. Direkt akció Mi, az Industrial Workers of the World szervezet tagjai gyakran figyelmeztetjük a munkásságot, hogy csak az olyan vívmányokra szánthatnak biztosan, amelyeket saját szervezett erejükkel érnek el és tartanak fenn, mert mindazon előnyöket, amelyeket politikai utón a kormányoktól kapnak, éppen olyan köny- nyen el is veszíthetik, mint amilyen könnyen megszerezték. Ezen felfogásunkért gyakran a “politika-ellenesek” bélyegét nyomták reánk, noha úgy a mult, mint a jelen történelme is igazolja ezt a nézetet. Nézzük csak például a minimális bérekre szóló törvényt, amelyet még 1938-ban, a New Deal adminisztráció virágkorában hoztak és amely a szervezett munkásság jutalma akart lenni a Ro- oseveltnek adott politikai támogatásért. Ez a törvény 40 centben szabja meg a minimális órabért. Negyven cent bizony nem volt valami nagy összeg még 1938-ban sem, még kevésbé az manapság. Bizonyos, hogy a heti 16 dollárból (40 órás munkahét esetén) egyetlen munkáscsalád sem tudott megélni még 1938-ban sem és még kevésbé élhet meg ma, amikor az állami statisztikai iroda elismerése szerint is ez a 40 cent csak 24 centet ér, vagyis 40 centért ma csak annyit lehet vásárolni, mint lehetett 24 centért 1938- ban. És dacára annak, hogy a pénz értéke ily nagyot esett, a munkásággal kitartó képviselők és szenátorok minden erőlködése hiábavalónak bizonyult a bérminimumra arányos felemelésére. A munkásellenes túlnyomó nagytöbbség hallani sem akar róla, noha már maga Truman elnök is sürgette ezt a kongresszushoz intézett két üzenetében is. Ez az óránkénti 40 centes bérminimum ma azt jelenti, mintha 1938-ban heti 9 dollár és 60 centet állapítottak volna meg a munkások részére, ami valóban nem lett volna semmi vívmány, mert hiszen olyan keveset sehol sem fizettek, jobban mondva olyan kevésért senki nem dolgozott. A Labor Department statisztikai adatai szerint 1938-ban a déli államokban még sokan dolgoztak oly alacsony bérekért, hogy a 40 centes minimum valamit segített rajtuk. így ezt vívmánynak, lehetett elkönyvelni. Közben azonban az árak emelkedtek s miután a 40 centes törvényes bérminimumot nem emelték, annak értéke teljesen elveszett. Másszóval, a munkásoktól az áremeléssel visszavették azt a kis vívmányt, amit a politikai utón szerzett bérminimum jelentett. Az amerikai szervezeti munkások érthető okoknál fogva nem bíztak ebben a bérminimumban és minden szervezet a saját szervezett erejével igyekezett; megállapítani a minimális órabért, amely a legtöbb esetben nem csak a duplája, de sokszor három, vagy többszöröse volt ennek a törvényes 40 centnek. És amint a drágaság emelkedett, úgy emelték a munkabér minimumot i% amiért többször nagy harcokat kellett vivniok. Az ily bérminimumok megmaradtak, legfeljebb ott estek le, ahol a munkások nem tartották fenn szervezeteikben a harci szellemet, ezeknek a száma azonban szerencsére nem sok. íme, itt a nyíltan látható bizonyíték: a minimális bérek megszabásának terén szerzett azon előnyök, amiket a munkások közvetve, politikai utón kaptak, elvesztek, ellenben megmaradtak azok, amiket szervezett erejükkel vívtak ki és tartanak fenn. És ha már itt tartunk, meg kell jegyeznünk, hogy ez nemcsak a munkabér minimumról szól. Ugyanígy jártak a munkások például a “Social Security” körébe tartozó aggkori nyugdíjjal is. Az aggkori nyugdíjra vonatkozó összegeket is a pénznek 1936-os vásárlóképességéhez viszonyítva állapították meg. Akkor azt tartották, hogy napi égy dollár sokat segít az elöregedett s már munkaképtelenné lett munkásnak. De ez a dollár ma a Labor Department számítása szerint is csak 60 centet ér, — a valóságban pedig még kevesebbet. íme igy vették vissza a munkásoktól azt a kis előnyt is, amit az aggkori nyugdíjjal politikai utón kaptak. Felsorolhatnánk még több ilyen példát. Beszélhetnénk például arról is, hogy hová tűntek el azon “labor-management” bizottságok, amelyeket felsőbb, vagyis politikai nyomásra alakítottak a legtöbb ipartelepen? Eltűntek nyomtalanul, mint az a bizonyos tavalyi hó, ellenben azon ipartelepeken, ahol a munkásszervezetek aggressziv mühelybizottságot alakítottak é% tartanak fenn, ma is sok beleszólásuk van a munkaviszonyokba. Folytathatnánk még tovább is a példák felsorolását, de eny- nyit elegendőnek tartunk annak igazolására, hogy miért tartjuk mi a közvetlen, direkt akciót sokkal föntosabbnak és eredményesebbnek a közvetett politikai akciónál. ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir. iák akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekheni összpontosulása a szakservezeteket ''trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogv bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a - munkásosztály érdekeit megóvni csakis olvkép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai be- süntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett :“Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót iriak a zászlónkra: “I/E A RgR RENUS/KRRET/' A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszűntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi .harcra | kell szervezni, hanem arra is. hogv folvtassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedésre! az ni társad»1«» (pn>*íí?V ‘-»«r i'ovofoín kalnl
