Bérmunkás, 1947. január-június (35. évfolyam, 1457-1482. szám)

1947-02-08 / 1462. szám

4 oldal BÉRMUNKÁS 1947. február 8. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: EJgy évre .........................$2.00 One Year _____________$2.00 Félévre ............................. 1-00 Six Months ---------------- 1.00 Egyes szám ára ......... 5c Single Copy ---------------- 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ------------ 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta. Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, ___________Ohio under the Act of March, 3, 1879.___________ Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. ______________ _______ Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Hamis jelszavak Még mindannyian élénken emlékszünk arra az országos mé­retű propagandára, amelyet a National Association of Manufac­turers (NAM) fejtett ki a mult ősszel az árszabályozás megszün­tetésére. Az újságokban közzétett oldalas hirdetésekben azt állí­tották, hogy az árak emelkedését az árszabályozás okozta, mert akadályozza a SZABAD VERSENYT. Törüljétek el az árszabá­lyozó törvényeket, visszaáll a szabad verseny és vége lesz a nagy drágaságnak, — mondották a kutyaszövetség vezetői. A nagy propagandának meg is lett az eredménye, az ársza­bályozást annyira megnyomorították, hogy teljesen hatástalan lett, majd megszüntették úgy, hogy ma már csak a cukor és a házbér esnek az ily törvények alá. Azonban ennek dacára a mun­kásasszony még mindig csak üres kosárral jön haza a fűszerestől, mert ha van is árunemü, az árak olyan magasak, hogy megfizetni nem tudja. Az árszabályozás megszüntetésének első következménye az áraknak újabb emelkedése lett. Aztán csak vártuk, hogy mikor jelentkezik már az a csoda erejű szabadverseny, hogy leszorítsa az árakat, de bizony hiába vártuk. Mert a szabad verseny első ténykedése az volt, hogy az árukat visszatartották. Mint ismere­tes, az árucikkek egész sorozata tűnt el az üzletekből és amikor újból megjelentek, már jóval drágábban adták el a vevőknek. Hol maradt hát az a bűvös szabad verseny? Az árucikkek ily visszatartása, valamint az áraknak ily egyöntetű emelése azt bizonyítja, hogy a drága jó szabad verseny már nincs is, meghalt, vagy megfojtották azok, akik most a nevében követelnek maguk­nak mindenféle kiváltságokat. A modern ipari államokban a termelés annyira összetett és egymásra utalt, hogy abban a szabad versenynek már nincs he­lye. A különböző ipari szövetségek, trösztök és kartelek nem tű­rik meg a versenyt. Nézzük csak példának az automobil ipart, amelynél állítólag számos nagy cég versenyez egymással. És még­is az ugyanazon klasszisu gépek árai azonosak. Ha pár dollár kü­lönbség van közöttük, azt a felszerelési különbség okozza. És igy van ez minden más, — jóval egyszerűbb árucikkeknél is. Amig tehát a maximális árakat megszabó állami árszabályozást eltö­rülték, addig a minimális árakat fentartó trade árszabályozás megmaradt. A szabad verseny tehát csak olyan mithikus fogalom, mint maga a “free enterprise’’, amelynek védelmére sorakoznak fel azok, akik lefoglalták maguknak a termelést. Lapunk más hasáb­jain közöljük Justus Ebert munkástársunknak pár nappal halála előtt irt utolsó cikkét, amelyben kimutatja, hogy a termelés igaz­gatása miként összpontosul mind kevesebb és kevesebb kezekben, így láthatóvá lesz, hogy a free enterprise fentartását is azok kö­vetelik leginkább, akik kisajátították a termelést és ezzel valójá­ban kivégezték azt a free enetrpriset, amit a nagyközönség álta­lában ért ezen fogalom alatt. “Szabad verseny”, “free enterprise” és hasonló egyéb jelsza­vak már csak olyan képzeletbeli fogalmak lettek, amelyeket oda­dobnak a nagy közönségnek, hogy rágódjanak rajtuk, amig azok, akik mint a védelmezői szerepelnek, mint idejét múlta dolgokat, már régen kiküszöbölték termelési rendszerükből. Minimális munkabér A munkásellenes törvények hozásával igen elfoglalt kong­resszushoz újból benyújtották szenátor Peppernek azon javasla­tát, hogy a hivatalos minimális órabért fel kell emelni a jelenlegi 40 centről 75 centre. Természetesen a jelenlegi munkásellenes hangxdat nem igen nyújt reményt arra, hogy ezt a javaslatot csak tárgyalják is. A lapok is szeretnék elhallgatni az egész dolgot és azért a törvényjavaslat benyújtásáról nem sok szó esett. A kongresszus és a napi sajtó osztály jellegét mi sem mutat­ja jobban, mint ennek a kérdésnek az eltussolása. A Department of Labor kimutatása szerint a múlt évben a vizsgálat alá vett iparvállalatoknál minden öt közül egy valami módon megsértette a “Fair Labor Standard’’ törvényeket, amelynek keretébe tarto­zik a minimális órabérek megszabása is. L. Metcalfe Walling adminisztrátor jelentése szerint csupán azon iparvállalatok, amelyeknek könyveit átvizsgálták, az elmúlt év első felében 271,000 munkást 13 és fél millió dollárral károsí­tottak meg, mert nem fizették az előirt minimális órabéreket, vagy nem fizettek túlórái béreket, amit a törvény értelmében fi­zetni kellett volna. A jelentés szerint az ily cégek legtöbbje a déli államokban működik. Walling hivatalnokai azt tapasztalták, hogy igen sok kisebb iparvállalat nem vezette a könyveit úgy, hogy az inspektorok meg tudták volna állapítani a törvényszegéseket. Noha a törvény el­rendeli a szabályos könyvvezetést is, az ily csaló munkáltatók úgy okoskodtak, hogy a hibás könyvvezetésért csak megrovás, vagy legfeljebb kis büntetés jár, amig a fizetések visszatartásáért, amit a hibás könyvvezetéssel takarnak, nagyobb büntetést kapnának. Azonban ennek dacára az inspektorok megállapították, hogy a déli államokban minden öt munkáltató közül egy nem fizette meg a 40 cent minimális munkabért alkalmazottai egy részének. Ez azt jelenti, hogy az ilyen munkások kevesebb mint 800 dollárt kerestek évente. Mr. Walling szerint a jelenlegi 40 centes órabér az 1938-as viszonyokhoz átszámítva csak 28 centet ér. És mégis több millió munkást kényszerítenek ólján életszínvonalra, amit ezzel a kere­settel lehet elérni. A jelenlegi kongresszust ez a dolog nem érdekű! Amerikai törvényhozók Ha már a kongresszusról beszélünk s megemlítjük, hogy a honatyák nem törődnek az alacsony keresetű munkások sorsával, akkor újból rámutathatunk arra is, hogy a szenátorok és a képvi­selők legtöbbje igen gazdag ember, akiknek a különböző ipari, ke­reskedelmi vagy pénzügyi vállalatokban nagy érdekeltségeik van­nak. Pár héttel ezelőtt szóvátettük Homer E. Capehart, Indiana állam egyik szenátorát, a munkásellenes törvényjavaslatok egyik szerzőjét, aki azzal dicsekedett, hogy ő maga is nagy munkáltató, tehát a tőke és a munka viszonyának a megszabásánál “szakem­ber” s igy alkalmas törvényhozó. A törvényhozási tisztségnek ily szemérmetlen kihasználása a saját érdekeik szolgálatára arra késztette a miüt évben az egyik liberális képviselőt, hogy a kongresszusi könyvtár utján megvizs­gáltatta a honatyák gazdasági érdekeltségét. Ezt a vizsgálatot most hozták nyilvánosságra s valóban meglepő adatokat tár fel. Ezen vizsgálat szerint a szenátorok között 62 ügyvéd van, akik legtöbbjének valamilyen összeköttetése volt a nagy korporá­ciókkal) 10 maga is gyáros, 10 újság tulajdonos, 2 bankár, 2 ta­nár, 4 professzionális politikus, 1 admirális, 1 fogorvos, 1 színész s 5 földbirtokos volt közöttük. így tehát a 96 szenátor közül 89-re lehet azt mondani, hogy közvetlenül érdekeltek valamilyen olyan vállalatban, amelyekben munkások dolgoznak. Az alsóház tagjai között 240 ügyvéd szerepelt. Azonban itt is helyetfoglalt 48 gyáros, 24 ujságtulajdonos, 16 bankár, 15 nagy- birtokos, akiket a saját érdekeltségeiknél fogva ki kellene zárni a törvényhozásból. Az is érdekes ebben a jelentésben, hogy éppen a legreakciósabb törvényhozók, mint például szenátor Robert A. Taft is, bírnak a legnagyobb gazdasági érdekeltségekkel. * így igazán joggal kérdezhetjük: Mit várhat a munkásság az ilyen törvényhozóktól?! ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nin­csen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir. ják akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szerveződnek. birtokukba veszik a földet, a ter­melő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és keve­sebb kezekben! összpontosulása a szakservezeteket (trade unions) kép­telenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegitik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osz­tálynak a munkásokba beoltani ima tévhitet hogy a munkáltatókkal kö­zös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis oiykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai he- süntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak vala­melyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett :“Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A RER. RENDSZERRELP A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend­szert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel ar aj társadalma »zerkezetét építjük régi társadalom keretem beirt!

Next

/
Oldalképek
Tartalom