Bérmunkás, 1947. január-június (35. évfolyam, 1457-1482. szám)

1947-01-25 / 1460. szám

6 oldal BÉRMUNKÁS 1947. január 25. A clevelandi tiltakozó gyűlés visszhangja Magyarország párisi követe, Dr. Auer Pál és washingtoni kö­vete Dr. Szegedi Maszák Aladár nyilatkoztak a Szent János te­remben Clevelandon, zsúfolásig megtelt ház előtt. Azokat, akik szorgalmasan olvassák a világ- politikai eseményeket, nem érte váratlanul Dr. Auer párisi kö­vet beszámolója az “úgyneve­zett béketárgyalásokról’’. Amint várni is lehetett, úgy Dr. Szege­di Maszák, valamint Dr. Auer elmondták szenvedő felvidéki magyar testvéreink sorsát, amelyért természetesen a csehe­ket és a tótokat okolják. Szóse róla. Ha a felvidéki ma­gyarság tömegét egyenként vesszük, határozottan büntele- nek. Ha pedig olyan magyar akadna közöttük, aki hajlandó­nak mutatkozna elismerni, hogy mégis csak volt közöttük ire- denta propaganda, azt rögtön le kell bunkózni, mert az cseh bé­renc. De van egy másik morális fölfogásunk is, az a bizonyos “tisztességes madár” szerep, ami megtiltja a fészeknek illem­helyként! használatát. Nagyon sok, talán a felvidéki magyarság többsége, nem te­het arról, hogy Magyarország “ébredő magyarjai” az utolsó 25 év alatt katasztrófába sodor­ták őket, de azt sem szabad el­felejteni, hogy mint tömeg, az irredenta propagandától ők sem voltak mentesek, amint hogy az amerikai magyarság túlnyomó rétegei is átvoltak itatva a “Nem, Nem. Soha” propagandá­tól. De erről most már nem illő beszélni. Az a tömeg, amely szolgalelküen imádkozta papjai után a “Hiszek egy hazában, Hiszek Magyarország föltőma- dásában,” cimü imádságot, naiv ártatlanságot szinlelve iszony- kodott a követ urak beszámoló­ján, hogy milyen kegyetlenség­gel szakítják ki a felvidéki ma­gyarságot otthonaikból a cseh- szolvákok, csupán azon okból, hogy haragszanak rájuk. Mint­ha ők nem járultak volna hoz­zá tudatlanságuk folytán a pa­pok és ultra hazafi Horthy cse­más “szakemberrel” együtt csak kirakat díszítésre, vagy jobban mondva dummynak (bá­boknak) használták. Éppen az­ért, kedves tanár ur, azt üzenem önnek, hogy jó lesz, ha levetfeti a nevét a tanácsadók listájáról, mert mint ön is tudja, aki kor­pa közé keveredik . . . Részünkről ezt az ügyet ezzel befejezettnek tekintjük. Azon­ban nem mulaszthatjuk el, hogy erre az esetre, mint páldára hív­juk fel. az igazságot szerető és! követelő amerikai magyarság fi­gyelmét. Hasonló esetekben ne riadjanak vissza a kis fáradt­ságtól, korrigáljanak, vagy lep­lezzék le az ilyen “csavarintáso- kat”, bárhol találják is azokat. Nem csak azért, mert azzal a magyarságnak tesznek szolgála­tot, hanem inkább azért, mert azzal az igazságnak szereznek érvényt, ami mindennél fonto­sabb. Geréb József lédek propagandája folytán, a felvidéki magyarság megrontá­sához. Valóban, undorító lát­vány az, amikor a tiltakozó gyű­lést azon egyének irányítják akik irredenta propagandájuk­kal romlásba segítették a felvi­déki magyarságot, egyet sem szólva a zsidóságról. Ismétlem, háládatlan föladat, magyarok között ezen kérdésről őszinte véleményt mondani. Le­het azért helyezkedtek a követ urak is azon álláspontra, hogy elkerüljék azon helyzetet, mely­ben holt bizonyossággal bekö­vetkezne a “szólj igazat betörik a fejed”. Végeredményben, meg­vagyok győződve, hogy az átlag magyarság között egyenlő a le­hetetlenséggel Magyarország helyzetét és a magyarság kér­dését nyüt, igaz őszinteséggel tárgyalni. Mármost, akár a meggyőző­dés szólt a követ urak szavából, akár a diplomácia szabályait követve jutottak azon elhatáro­záshoz, hogy mint Magyaror­szág ügyvédjeinek a világ nyil­vánossága előtt a magyarokat másképpen képviselni nem sza­bad, mint védőnek a vádlottat, engem kevésbé befolyásol. Nem befolyásol azért, mert tudom, hogy a követ urak többsége azon egyénekből kerül ki, akik a kisgazda pártot mint sáska lepték el, kiknek túlnyomó több­sége Horthy Miklóst tökéletes lojalitással szolgálta végig, akiknek, múltjuk az “Ébredő Magyarok Egyesületéhez” ve­zethető vissza, amely az irre­dentizmusnak volt szülőanyja, amelyről Auer követ ur — ha­bár gyöngén is — elitélőleg em­lékezett meg, mert “nem szeret­né, ha irredentizmust magya­ráznának ki szavaiból, amely a jelen helyzetben Magyarország­nak csak ártalmára volna.” Ez helyes. Azonban úgy járt a dok­tor ur, mint aki részeg fővel az alkoholizmus ellen agitál. Nem tartotta be Ígéretét, mert bár nem állított fel területi követe­léseket a csehek ellen, az általa föntebb említett okokból, de vi­szont azzal, hogy elhallgatott tényeket, amelyeket szükséges lett volna megemlíteni, mielőtt a cseheket olyan vádakkal illet­te: “hogy nem tudja megérteni, hogy hol győztek” amely a vi- tézkötéses érzelmeknek simo- gatására jó talán, de arra nem alkalmas, hogy Horthy cseh földre való bevonulását dicsőít­se vele. Különben is, nem pisz- kitott a kútba, csak a kávájára. Azzal, hogy Horthy Miklós Hitler Adolffal egyidejűleg mar­solt be a fi vidékre, akinek ir­redenta politikáját a kisgazda párt tagjainak nagy többsége (az a gyanúm, hogy egésze) tá­mogatta, helyrehozhatatlanul rontotta el a felvidéki magyar­ság helyzetét. Azok a papok és vezető egyéniségek, akikkel a követ urak a pódiumon együtt foglaltak helyet, néhány kivéte­lével, még nem nagyon régen is kórusba ordították az irredent­izmust. Jólehet talán nem is ta­gadják, mert mostani szerepük, csak kiegészítő része a réginek, azon him kutya logikával, hogy minden kerítés dúcot, vagy ka­pufélfát megszentel, mint ahogy a szamár sem tesz kivételt a kálvária fái és keresztje között, amelybe egyforma élvezettel rüszöli a farát. Azonban, éppen ezen arcát­lanság eredményeképpen a ma­gyarság tömegeinek vezetői, a papokat hozzájuk adva, szelle­mi irányitói is. Nos, érhetnek a hazafiatlansági vádak az önök részéről, de ezzel nem változnak a csehek annyira hülyévé, hogy itt az amerikai magyar berkek­ben és a kisgazda pártban ural­kodó lápokban észre ne vegyék a kuruttyolást. Ha az illetékes urak annyira szivükön viselik a felvidéki ma­gyarság sorsát, mint ahogyan krokodil könnyeikkel mutatják és ha minden áron segítséget akarnak nyújtani felvidéki ma­gyar testvéreinknek, legjobban úgy tehetik meg, ha végre el­hordják gyalázatos kétszínű én jüket a magyar közélet színéről. Viszont, otthon is megtisztogat­ják a reakciós ellenforradalmi elemektől az ország hivatalait. Ki hiszi el, hogy azok az urak, akik tegnap még Horthy olda­lán ordítozták az irredentiz­must, ma százszázalékos demok­raták? Vagy tényleg olyan hü­lyévé kell változnunk ezer és ezer magyar embertársaimmal együtt, akik ezt elhitték, vagy úgy viselkedtek mintha elhitték volna, hogy velük együtt higy- jem el? De térjünk újra a kér­désre. Segit-e a felvidéki ma­gyar testvéreinken, ha a reak­ciós volt Horthy ügynökök (ta­lán ma is azok) nagydobos csin- anadrattájára lépjük a demokra­ta tiltakozó marsot? Úgy van. Tenni kell valamit. Tegyék meg az urak, hogy fél- reállásukkal enyhítsék a felvi­déki magyarság üldözését. Szen­tül- hiszem és meg vagyok győ­ződve, ha a haladó szellemű ma­gyarság az alapossan kitisztí­tott Magyarországról nyújtana baráti kezet szomszédjainak, ezek között a cseheknek is, ak­kor megszorítanák. De igy, ho­gyan várjanak őszinte közele­dést és biztonsági érzetet olyan kormánytól, amelynek kisgazda párti tagjai Horthy Miklóst akarják visszalopni a trónra, akinek uralkodása örökös li­dércnyomást jelentene a csehek részére. Tapasztalatból tudom, hogy önök ezen szavakat olybá ve­szik, mint amikor a paraszt az ökrének szemébe mondja meg: “hogy nem vagy tisztességes ökör vellás, mert te becsapod a csárdást”. Amint a magyar arisztok­rácia szentül hitte, hogy nélkü­le az ország meg nem áll, önök is szentül hiszik, hogy a fel­vidéki magyarságot, csakis az önök vezetése által lehet meg­menteni .Én kételkedem benne. Értsék meg az urak. A ma­gyarországi vezető állások telve vannak reakciós egyénekkel, amely állandó figyelmeztetés szomszédaira, akiknek kormány­formájuk önök előtt gyűlöletes Ezt a katholikus sajtó, nyíltan kifejezésre is juttatja. Befejezésül szabadjon meg­említenem, hogy Nógrádi Béla helyén, az önök tiszteletére nem tettem volna meg, hogy Petőfi költészetének forradalmi felét suba alá dugjam és azt a részét találjam föl, amit a parochiai is­kolák pókhálós termeiben ele­mista koromban szalvaltattak velem a katholikus kántorok. Bátorság kell ahoz; pogány- magyar, konok paraszt bátor­ság, hogy önökkel igy szembe álljak, de éppen ez az, amit siet­nek megölni a papok a magyar ember lelkében. Forrott a pogány vér bennem, amidőn több ezer Őszbeborult, megvénhedt magyar testvére­met parancsolta fölállásra egy lakáj lelkületű, papok járszal- lagján futkosó házi kuvasz, csu­pán azért, mert a magyar állam két tisztviselője volt jelen. Hogy nem jutott eszébe, avagy nem ismeri ez a Petőfi ünnepélyt konferáló bodri, “A kutyák da­lát”! Hé, bojtárok; zavarjátok vissza a karámba ezt az eltéve- lyedett szarvatlant, ezt a ko- lompos vezért, a vezérkolom- post, amig a bőrét ki nem cser­zem. Hogy nem sült ki a szégye­nében a szeme akkor, amidőn lakáj szerepét több ezer éltes magyar társaimra is rákénysze- ritette. Csak azért nem sercen- tették szemközt, mert ráfogná, hogy az eső esik. Azonban e la­káj szerep nem tartotta vissza emberünket — ha szabad ezt a közfőnevet pazarolni rá, — at­tól, hogy a demokrácia szerepét majmolja. Bizonyára, az urak is megsokalhatták ezt a juhászku- tyáskodást, de úgy kell nekik. . . . tudja Pál . . . Pesti Humor János bácsi mondja . . . — Ebédelt mán János bácsi? — Nem én. Nem is fogok, igy olcsóbb. — A mán biztos, de hogy bír­ja? — Ésszel él az ember, öcsém. Meg van annak a módja, csak rá kell gyünni. — Árulja mán el János bá­csi, családos ember vagyok, sze­retnék én is spórulni. — Egyszerű az hallod. Elol­vasom egy kisgazdapárti újság­ban amit rólunk imák, oszt egy hétre elmegy az étvágyam, hát nem kell enni. — Hát azt hallotta-e mán Já­nos bátyám, hogy megkapjuk a mezőgazdasági hitelt? — Hallottam. Jó is lesz az ne­ked fésűre. — Fésűre? Oszt minek az ne­kem? —.Hogy megfésüld vele a szép hosszú fehér szakálladat. —Húsz éves vagyok én, Já­nos bácsi, nincs nekem hosszú fehér szakállam. — Majd kinői, mire megka­pod a minisztertől azt a mező- gazdasági hitelt. Hát mit szól a traktorhoz, János bácsi. Ugy-e mennyivel jobb, mint a ló, mert az akkor is eszik, ha nem dolgozik. A gép meg csak akkor fogyaszt, ha dolgozik. — No csak ne dicsérd olyan nagyon öcsém, van ám annak egy ménkű nagy hibája is. — Mi az a ménkű nagy hiba, János bátyám? — Hát az, hogy az a masina soha sem fiadzik. (Szabad Födi) «

Next

/
Oldalképek
Tartalom