Bérmunkás, 1946. július-december (34. évfolyam, 1431-1456. szám)

1946-07-27 / 1434. szám

6 oldal BÉRMUNKÁS 1946. julius 27. Budapesti Levél Most, amikor Fekecs Sándor, barátom és mozgalmi társam el­árvult tollát felveszem — akit a magyar és német fasizták meg- kinoztak, bebörtönöztek és vé­gül kivégezték — szeretettel kö­szöntőm az óhazából az újvilág magyar munkásságát. Gondolat­ban átivelem a nagy Óceánt és a pár ezer kilométeres térséget s meleg kézszoritásra nyújtom kezeimet. Minden ok, amely eddig elvá­lasztott bennünket — megszűnt. Elnémultak a csaták zajai, az ágyuk bömbölése, a bombák ha­talmas robbanásai, a légvédelmi szirénák vijjogásai . . . Életünk hat keserves, vértől átitatott évei után — végre csend lett! Ebben az uj, immár békés csendben, az életben maradot­tak körülnézvén rombadőlt vá­rosaikon, megfogyatkozott em­bertársaikon, követik az élet pa­rancsát, amely nem ismer meg­állást. A porba hullott országok munkássága hozzákezd városa­ik felépítéséhez és egy uj és igazságos társadalmi rend meg­alkotásához. A magyar munkásságon is — országával egyetemben — a há­ború borzalmas sebeket ejtett. Harcban megtizedelve, anyagi javaiban tönkretéve, teljesen kifosztottan áll. Éhesen, ron­gyosan és fagyoskodva kellett hozzálátnia a munkához. De megteszi, mert ezt megköveteli a saját és az emberiség jövője. Ha végig tekintünk az eddig megtörtént eseményeken, meg­állapíthatjuk: a magyar mun­kásság háborús veszteségeinek aránya egyenlő a háborús nye­reség arányával. Mert nem csak vesztettünk, hanem nyertünk is. Elvesztettük a fasizmus láncát és megnyertük a demokrácia szabadságát. Horthy negyed- százados uralma alatt a szó leg­szorosabb értelmében rabok voltunk. Gyülekezési, sajtó és szólásszabadság ismeretlen fo­galom volt Magyarországon. A legkisebb megmozdulást és vé­lemény nyilvánítást a rendőrség vagy a csendőrség brutálisan fojtott el és torolta meg. Börtö­neink állandóan telve voltak a munkásmozgalom harcos, öntu­datos embereivel. Horthy fasiz- ta Magyarországán 100 száza­lékig érvényben volt a régi latin mondás szelleme: “Óra et labo- ra’’. Mert valóban csak imád­kozni és dolgozni lehetett itt. Aki ezt nem fogadta meg, aki­nek mersze volt emberiesen, szabadon cselekedni és vélemé­nyét nyilvánítani, vagy szervez­kedni az a fasizta államhatalom minden erejével találta szemben magát. És mégis szervezkedtünk! Ál­landóan agitáltunk és a rendel­kezésünkre álló minden erőnk­kel küzdöttünk a fasizmus mo­dern barbársága ellen. Hogy nem minden úgy sikerült, aho­gyan mi szerettük volna — az nem rajtunk mullott. Hogy a magyar munkásságnak is részt kellett vennie a fasizmus olda­lán a szabadságszerető, demok­rata népek elleni háborúban — az szégyen ránknézve! De, tehe­tetlenül vergődtünk, erőnk cse­kély volt, mert nem csak mi, ha­nem az európai munkásság nagyrésze is a fasizmus jármá­ba volt befogva. Ennek dacára, amit megtehettünk, azt becsü­lettel megtettünk! A háború alatt sok mindent elszabotáltunk és most a hábo­rú befejeztével nyugodt lelkiis­merettel állunk a nemzetközi munkásmozgalom színe elé, mert mi magyar munkások is szívós harcot folytattunk a há­ború és a fasizmus ellen. Tudjuk, az amerikai munkás­ság áldozatos munkájával já­rult hozzá a fasizmus elleni há­ború győzelmének a kivívásá­hoz. Ott, Amerikában is éjt nap­palé kellett a munkásságnak tennie, hogy a győzelmet az egész emberiség érdekében ki­Mostanában rendszere seb­ben és nagyobb számmal kap­juk a magyarországi lapokat, így ma már nem olyan újdonsá­gok, mint az afrikai benszülöt- tek által készített csecsebecsék, amiket megbámulunk különle­gességük miatt, de azért mégis csaknem hasonló kíváncsiság­gal forgatjuk ezeket is, elölről hátra, majd fordítva, hátulról vissza az első oldalig. Valaho­gyan nem akarjuk elhinni, hogy ezek valóban IGAZI ÚJSÁGOK. Nem a kicsinységük avagy külső formájuk miatt, sőt a kezdetleges technikai kivitelt is 'figyelmen kívül hagyjuk, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy annak a nagy szegénység az oka. Ahol nincs, onnan még az isten sem vehet, — tartja a közmondás. Márpedig nagyon jól tudjuk, hogy Magyarországon ma nem­csak papírban, de mindenféle anyagban nagy hiány van. Nem a gazdasági, hanem in­kább a szellemi hiány az, amit jobban észreveszünk. Mintha a külső méltósággal együtt a bel­ső is eltűnt volna. Egyes brilli- ánsan megirt cikkeket leszámít­va nem érezzük ki az újságok­ból, hogy a cikkek irói messze az olvasóközönség felett állnak, akik ennélfogva hivatottak a tanításra, tanácsok adására. Különösen a polgári lapoknál nagyon szembeötlő ez a dolog, de nem mentesek ettől az úgy­nevezett baloldali újságok sem. SOK AZ IDEGEN SZÓ És azt is különösnek találjuk, hogy olyan tömérdek idegen szót használnak. Hogy mi, itt Amerikában sok idegen szót ke­verünk írásainkba, az egészen természetes és bizonyos mérték­ig megbocsájtható, mert na­gyon, de nagyon sok itteni do­lognak, intézménynek, cselek­ménynek, stb. nincsenek ma­gyar nevei és körülírásuk na­gyon hosszadalmas lenne. Azon­ban még igy is kerüljük az ide­gen szavak használatát annyira, hogy ebben a tekintetben mesz- sze elmaradtunk a budapesti la­pokhoz viszonyítva. Csak az utóbbi lapszámokból kivett idegen szavakból példá­nak összeállítottam ezt a mon­datot: A hétvégi weekendre el­vivhassa. Ezért örök hála illeti mindazon országok munkássá-1 gát, akik munkával vagy fegy­verrel a kézben hozzájárultak a győzelemhez. Kapcsolataink tehát újra megindulnak. Újra együttmű­ködhetünk, szavaink újra egy­másra találnak s igy cselekede­teink még erősebbé és öntuda- tosabbá válhatnak. És, ha az új­világ magyar munkássága min­den erejével mögöttünk áll, mozgalmi harcainkban erős se­gítőtársunk, mostani elesettsé- günkben pedig gyámolitónk lesz — az eredmény nem lehet vi­tás! Két világ munkássága kö­zös erővel kivívhatja az egy év­százados örökéletü marxi mon­dás valóra válását: “Világ prole­tárjai egyesülj etek! ’ ’ Kőváry Mihály mentek a pankrátorok, akiknek kartotékájára rá volt Írva, hogy hány könyvbónokat vettek el a bunkerekből . . . Mikor már túlsók ilyen ide­gen kifejezést láttam, felsóhaj­tottam: Jaj, de nagyon szép is ez a zengzetes magyar nyelv, de kár, hogy már mi, magyarok nem értjük! Természetesen a szövegből némi kutatás után rájövünk az idegen szó értelmére. A fenti mondatban például pankrátorok név alatt rugólabda játékosok rejtőznek, a könyvbonok pedig nem cukorkák, hanem könyv- vásárlásra kiadott szelvények. Azonban végtelenül sajnálom, de még ma sem tudom megma­gyarázni olvasóimnak, hogy az embernek melyik testrésze a kartotékája? Aztán azt is nagy meglepeté­sül vettem tudomásul, hogy a pesti emberek HÉTVÉGI week- endekre járnak. Mert ebből az következik, hogy van HÉTKÖZI weekend is. Szerencsés embe­rek, hetenként kétszer is mu­lathatnak ! HIBÁS HÍRSZOLGÁLAT Egy másik felemlitésre méltó .dolog, hogy valahányszor csak valami amerikai hirt hoznak, abban mindig belecsúszik vala­mi szörnyű nagy hiba. így pél­dául mialatt most itt ország­szerte nagy tüntetéseket tarta­nak azért, mert a kongresszus nem hosszabbította meg az ár- szabályozó törvényeket, meg­lepetve olvasom az egyik buda­pesti lapban, hogy “Az infláció megakasztására a USA kong­resszus az árellenőrzést egy év­re, az az 1947 junius 30-ig meg­hosszabbította’ ’. Ezt a tévedést ugyan még valamennyire ki lehet magya­rázni, mert a kongresszus ho­zott ugyan valamilyen határo­zatot, amit azonban Truman el­nök nem irt alá és igy nem lett belőle törvény, mire az árszabá­lyozás megszűnt s azt a szená­tusban eddig nem tudták újból életre kelteni. Azonban vissza- emlékszem, hogy Roosevelt el­nök negyedszeri megválasztása alkalmából az egyik budapesti i lap azt a tanulságos mesét ad- j ta le, hogy Rooseveltnél már csak egy elnök, Madison ült to- I vább az elnöki székben, aki, — a budapesti lap szerint, — 18 évig elnökösködött. Erre a “cse­kély” tévedésre rámutattam an­nak idején. Csaknem hasonló ehez az a hir, amely szerint “Az amerikai szénbányászok továbbra sem hajlandók elfogadni Lewis szak- szervezeti vezetőnek azt a ja­vaslatát, hogy bérük hét szá­zalékát fizessék be a bányász­jóléti alap javára.” Hát azon már igazán nem csodálkozunk, hogy a bányászok ilyen javasla­tot nem fogadtak el. De azt is tudjuk, hogy Lewis, minden ha­talma dacára se maradna soká­ig a tisztségében, ha ilyen javas­latot tenne. Mint az amerikai olvasók tudják, arról volt szó, hogy a bányabárók, (tehát nem a munkások) fizessenek pár centet minden kibányászott ton­na szén után a bányászok jóléti alapjára. ELVTÁRS, ELVTÁRS . . . És ha már Lewisnál tartunk, az is feltűnt nekünk, hogy a Népszavában “elvtársnak” szó­lítják ezt a mindenféle hájjal megkent szakszervezeti vezért, aki teljes szivvel-lélekkel hive a tőkés termelési rendszernek és támogatja is azt minden erejé­ből. Miért és hogyan elvtársa az ilyen ember a szocialista lap cikkírójának ? Viszont erről meg az jut az eszembe, hogy úgy a szocialista mint a kommunista lapok túlsá­gos sok helyet pazarolnak az “elvtárs” szóra. Minden lap­számban olvashatjuk pár száz­szor is. Azt mondja ugyan a közmondás, hogy ha nem adsz kalácsot, ne adj tanácsot, de az­ért mégis megkérdem a magyar “kollégáktól”, hogy tekintettel a nagy papirhiányra, nem-e len­ne jobb, ha a sok elvtársozás helyett valami értékesebb dol­got imának ? Ez volna a legegy­szerűbb módja lapjaik megna- gyobbitásának. Azután nem gondolják, hogy egész az Ízlés­telenségig léhet fokozni azt a dicsekedést, hogy valamelyik “elvtárs” közhivatalt tölt be? És végre, úgy le lehet járatni azt az “elvtárs” kifejezést, mint itt tették Amerikában, ahol már ösztönszerüleg a zsebünkre tesszük a kezünket, ha ezt a megszólítást halljuk. Lehet, hogy ezt is a mai ne­héz helyzetnek kell betudnunk. Talán sokan olyanok kerültek a baloldali lapokhoz is, akiknek nincs se szocialista tudásuk, se érzékük. Ezekre mondotta Le­nin, hogy a kommunizmus gyer­mekcipőiben járnak. Tudatlan­ságukat túlbuzgósággal igyek­szenek leplezni. Csak annak tud­ható be, hogy például a hajdan olyan kitünően szerkesztett Népszavában ezt az elrémitő dolgot olvashattuk: “Sir Walter Citrine elvtársat, a szakszervezeti világtanács el­nökét, a szocializmus ügyének előmozdítása körül szerzett ér­demekért az angol király bárói rangra emelte.” De azt hiszem, elég lesz már ebből. Még rámszólnak az ottho­niak, hogy mit értünk mi ahoz? Mit tudjuk mi, hogy mennyire emelik a demokráciát a kegyel- j mes meg a báró elvtársak. Geréb József Néhány szó a magyarországi lapokról

Next

/
Oldalképek
Tartalom