Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-09-22 / 1390. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1945. szeptember 22. Harc az itthoni frontom (a.l.) Azok a hangzatos ígéretek, amivel kecsegtették a háború alatt a munkásságot, most mind szétfoszlottak. Dietrich és a háború (Folytatás a 4-ik oldalról) A munkások hatalmas tömegei, akik a múltban minden utógondolat nélkül hittek a kecsegtető hirdetéseknek, ugyannyira, hogy minden jólhangzó Ígéretet mindjár készpénzre váltottak, most azonban amikor az ígéretek tényleges beváltásáról volna szó, akkor arról győződnek meg, hogy megint csak üres Ígéret volt. Ha a társadalmi viszonyokat tüzetesen átvizsgáljuk, aminek természetes alapját a gazdasági berendezkedés képezi, nem is lehet más következménye, mint a társadalom alapvető tényezője felett rendelkezők jó sakkhuzása a jövőre vonatkozóan, hogy továbbra is ők legyenek a társadalom teljhatalmú urai. Az amerikai kapitalizmus és minden rendelkezésükre álló szócsövei, úgy próbálják a közvéleményt már jó előre irányítani, hogy kizárólag a munkások azok, akik az újjáépítés munkáját sztrájkólókkal akarják megakadályozni. A kapitalisták által irányított sajtótermékek, a rádió, mind arról akarják meggyőzni a lakosságot, hogy azért nem fognak kapni elég élelmiszert, ruházatot, házi felszerelést, vagy uj automobilt, mert a munkások sztrájkolnak. Arról azonban sohasem tesznek említést, hogy háború ideje alatt összeharácsolt profitot, most a háború után megduplázni igyekeznek. Természetesen a vásárló közönség rovására. A kapitalizmusnak egyetlen célja van, mennél több hasznot csinálni, mennél kisebb kiadással. Az amerikai munkások a háború alatt kitermelték a háborús anyagok mellett a szükséges használati árukat is. Nagyon jól tudjuk, hogy állandóan azon sírtak, nincsen elegendő munkaerő, csak a legalacsonyabb számra redukált munkásokkal voltak képesek az üzleteiket üzemben tartani. De a lehető legkevesebb munkaerőnek igénybe vételével, saját bevallásuk szerint, az üzleti történelem szerint a legtöbb hasznot vágták zsebre a háború időtartama alatt. Most, hogy a háború ideiglenesen befejezést nyert a külső csatatereken, a háborúban hatalmassá fejlődött iparvállalatok, még saját szempontjukból sem számítanak észszerűen. Tudalevő dolog, hogy a lakosság legnagyobb részét a bérért dolgozó munkások és hozzátartozóik képezik. Ha most már a dolgozó tömegek nagy részének nem lesz elegendő vásárlóképessége, vájjon a kapitalisták kiknek fogják áruikat eladni? Még akkor is, ha a munkások magasabb béreret fognak kapni — nem lesznek képesek az összes termelt javakat visszavásárolni, mindaddig, amig a munkáltató osztály bármilyen profitot húz a termelő munkások munkaerejéből. Természetesen minden háborúnak a mai rendszerben a fő és egyedüli célja a világpiac megszervezése. De mostan ha észszerűen bíráljuk meg a helyzetet, akkor azt látjuk, hogy a gazdaságilag tönk szélére jutott államok nem lesznek vásárlóképesek. Ennél fogva az amerikai kapitalizmus a jelenben úgyszólván csak a bel-piacra van utalva. Akarva nem akarva, az egész dolognak megint csak az lesz a vége, hogy a kapitalizmus ebben az országban legelőbb fog a csődbe jutni. Saját ipari fejlettsége folytán fog belekerülni a termelési anarchiába. Megállapításom szerint a belső harc az itthoni fronton álandósitva lesz és állandóan nagyobb mértéket fog ölteni. Most még csak két vagy háromszáz ezer munkás harcáról számolhatunk be, de a harc állandóan növekedni fog. Ez természetes folyamata a tőke és munka harcának mindaddig, amig a jelen kizsákmányolásra alapozott kapitalista rendszer létezik. Az úgynevezett fasizmus elleni harc, korántsem hárította el a fasizmus eljövetelét ebben az országban. Sőt megállapíthatjuk már jó előre, hogy az itteni kapitalizmus nem lesz különb a világ más részében létező kapitalizmusnál. Minden eszközzel fog küzdeni hatalmának további sérthetetlen megtartásáért. Első sorban a középoszályt próbálja saját osztály érdekeinek megvédésére fölvonultatni azokkal a jólhangzó érvekkel, hogy a munkások követelései képtelenné teszik a kis üzletek további fennmaradását és a professzionális elemek előhaladását. Ezek a fent nevezett belső harcok fogják feldúlni a lakósság békéjét. Érdekes kijelentést tett Killgore szenátor a napokban azt mondva: “azok, akik azt hirdetik, hogy a kormány adjon közmunkákat azoknak a munkásoknak, akiket a magánkapitalizmus nem tud alkalmazni, nem hogy kárára volnának a mai rendszernek, hanem egyenesen meghosszabbítják a jelen rendszer létezését”. Ezek a úgynevezett liberálisok. A reakciósok pedig ragaszkodnak a magánkapitalizmus teljes hatalmi jogához, még mindig azt gondolják,, ha más mód nincsen, de a fasizmus még mindig képezheti utolsó menedéküket az itthoni fronton. Vájjon az amerikai münkásosztály idejében felismeri-e a nagy veszélyt? Mert ha nem tesz lépéseket ideje korán — de nem csak bér javításra vonatkozóan — hanem egy olyan társadalmi rendszer kiépítésére, amig nem késő a mainak keretein belül, ahol azután mondhatjuk nyugodtan, hogy béke az itthoni fronton, mert a kizsákmányolásra alapozott kapitalista rendszer már csak a múlté lesz. enni, meghívtam a fiút, hogy i látogasson meg. Másnap reggel eljött, adtam neki csokoládét és hosszan elbeszélgettünk. A neve Dietrich volt és nyolc éves, foltos de tiszta ruha volt rajta, sovány volt mint a farkas és olyan fürge is. Sokat ólálkodik a sajtó-központ körül, különösen a legénység étkezdéje előtt, ahol eldobott cigaretta végeket szed föl. “A hosszabb darabokat a mamám szívja el, a rövidebbe- ket pedig kicseréljük krumpliért” — magyarázta teljes szigorral. Egy majdnem sértetlen, kicsiny csinos házban lakott Dietrich, hatéves nővérével és anyjával két' szobában. A másik négyet egy negyven év körüli magaelé bámuló szürke- szemü asszony foglalta el hat gyermekével, kik közül egy tizenhatéves fiú most tért visz- sza angol hadifogságból. Dietrich nem szereti az iskolát. A tanitónő még annyit se tud mint mi. Szokta volt mondani; az angolok és amerikaiak nagyon rosszak, az oroszok meg barbárok. Most meg az: móndja nekünk, hogy Hitler volt barbár, az angolok és amerikaiak mentettek meg bennünket, az oroszokról most nem mond semmit. Mi tudjuk, ugye Hédi, (itt Hédihöz fordult, hogy az is igazolja) hogy az egész csak “kerepelés”. A háború a barbár, a népek meg mind egyformák. Amit mi csináltunk más népekkel, azok ugyanazt csinálták mivelünk és most minden össze van törve. Mennyit csokoládét kap ön naponta?” — kérdezi. Bizonyos mennyiségű nógatás után Dietrich belegyezett, hogy elvisz az iskolájukat megnézni és megyegyeztünk egy bizonyos délutánon. Egy jó negyven percnyi gyaloglás volt. Egyik héten reggel mentek a fiuk, másik héten délután a lányokkal fölváltva. Dacára a váltórendszernek és a sok iskolakerülőnek az épület zsúfolva volt. Dietrich elmondta aztán nekem, hogy egyszer amint iskolába ment, milyen közel esett le hozzá a bomba. Azóta — mondta komolyan — sohasem szeretek iskolába menni, még most sem miután a bombázások elmaradtak. “Most már csak Krumme Lanke erdőiben szeretek bo- lyongani” — mondotta kacagva. “Nagyon jól eltöltjük ott az időt. Weisst du, az erdőben, ahol még mindig sok holttest van, — valamennyi Wehrmacht és néhány Volks strum és nagyon sok orosz.” “Minden nap ott szoktunk játszani. Megnéztem a Wehrmacht holttest mindegyikét, mert sohasem tudni hátha apára akadok. Azt hiszem nem ismerném föl őt, de látja, nekem meg van a halálcédulájáról a szám.” Nagyot kacagott és elmondta hogyan jutottak be egy kiégett és harcképtelenné vált tankba és utánozták a harcot. Most megint komoly lett. “De egyszer szerencsétlenség történt. Egy kisleány kézigránáttal játszott és a levegőbe röpítette magát, azóta kerüljük azt a pontot az erdőben.” Dietrich és én nagyon hamar szoros barátságba kerültünk. Délben várni szokott az étkezőn kívül. Megfogta kezem és elmondta, hogyan kapott egy egész csokoládé rudat egy közlegénytől. Elhatározta azt, hogy elviszi haza mind Hédinek, aki vérhassal ágyban feküdt. “Nun aber, weisst du — de midőn hazaértem már fele elment és én nem akartam Hédinek csak egy félrudat adni, igy hát megettem az egészet.” Egyszer aztán Dietrich elmaradt, nem jött már néhány napja. Kiváncsi voltam, hogy mi történt vele. De jómagam is elvoltam foglalva és beletelt tiz nap, midőn egy délutánon legyalogoltam házukhoz. A kicsi Hédi ott játszott a házelőtti udvaron egy kicsi összetört játék tankkal, amelyen a horogkereszt már ki volt vakarva, de azért csatára még jó volt. Fölugrott és szaladt hozzám nevetve. “We gehts dir?” Tudja, hogy anyám nem enged azóta cigaretta végeket szedni, amióta Dietrich elment, tehát csak itt játszok.” Kérdezem tőle, hol van Dietrich. Az arcát lebiggyesztette kissé “Beteg lett és sokat sirt. Először azt hitték tífusz és nem engedtek bennünket ki az udvarról, de kitalálták, hogy valami más. Azért csak elvitték őt a kórházba, ahol aztán meghalt”. Azután Hédinek fölvillantak szemei és elvezetett, hogy nézzem meg a veranda alatt az újszülött kismacskákat. . . . tudja Pál . . . A 100 mérföld hosszúságú Nicaragua tóban (Közép-Ame- rikában, Nicaragua államban) cápák is élnek. Ez az egyetlen édesvízi cápa az egész világon. Az Egyesült Államok legmagasabb fája a California államban fekvő Humboldt parkban van. Ez a Redwood nevű fa 364 láb magas. Közel a földhöz a kerülötte 40 láb, az átmérője tehát 12 és fél láb. Minden uj olvasó, a forradalom regrutája. Hány regrutát verbuváltál, a társadalmi forradalom Forradalmi Ipari hadseregébe? "Szervezés" — "Nevelés" — "Felszabadulás" \y ® y/ Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága w 1 w
