Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)

1945-09-15 / 1389. szám

1945. szeptember 15

BÉRMUNKÁS

3 oldal

MUNKA KÖZBEN----------------------------(gb) ROVATA--------------------------SZÓRAKOZÁS A PARKBAN !

A multheti rovatban azt mondottam hogy dacára tengelyhatalmak leverésének a fasizmust nem irtották ki, hanem tovább terjed még a győztes országokban is. És méghozzá nem csak a dolgozókon élősködő tőkés osztály tagjai és az általuk felfogadott prositüált “féreg fa- sizták” között, hanem nagy mértékben kikezdte ez a dögvész a tudatlan munkásokat is. Újból ki akarom hangsúlyozni, hogy a háború utáni időkre a fasizmust csak az teszi károssá és veszedelmessé, hogy nagy számú tudatlan munkást kerítettek hálójukba, akikkel képesek megakadályozni a gazdasági és politikai nép jogok kiterjesztését, sőt semmi kétség, hogy alkalmas időben megkísérelnék újból a hatalomrajutást is.

Azt is mondottam, hogy itt, Cleveland városban és környékén lépten-nyomon találkozunk olyan munkásokkal, akik tanúságot tesznek arról, hogy a fasizmus valamelyik férge már befékszkelődött az agyukba. Nem tudom, hogy igy van-e ez más városokban is? Erről talán a rovat olvasói tudnának valamit mondani. Azonban itt valóságosan tele van velük a város. Múlt számunkban tett Ígéretemhez képest folytatom felsorolását azon eseteknek, amikor ilyen fasizta, vagy potenciális fasizta munkásokkal találkoztam.

Ha az ember egész héten át műhelyben dolgozik, a hét végén már szerfelett vágyik ki a szabadba. És miután az autóval nem rendelkező magamfajta szegényembernek mostanában a “szabad” csak a városi parkokat jelenti, igy a vasárnapi ebéd után újságokat meg könyvet hónom alá csapva sietek ki a parkba. A múlt héten szerencsém volt, két hatalmas tölgyfa alatt terpeszkedő négy vagy öt személyre is alkalmas üres padra akadtam. Nem messze a pádtól vezet el az automobil ut, az utón túl újból tágas térség, amelyen asztalok mellett pik- nikező társaság helyezkedett el. A pázsiton gyerekek játszadoztak; itt-ott egy fürdőző “szépség” sütette hátát a nappal, a többi testrészét, aszerint, hogy milyen kevés helyet takar a “nap-ruha”; valamivel lejebb a rendőr is egy “nim- phának udvarolt, mert ebben a békés, polgári környezetben senki sem gondolt a rend bármilyen megzavarására is.

Szerényen elhelyezkedtem a pad egyik végén, kabátot, kalapot felakasztva elővettem az újságokat. Azonban alig telt bele tiz perc, jól öltözött, de azért munkás kinézésű, hatalmas termetű borotvált arcú ember foglalt helyet a pad másik végén. Udvariasan köszöntött, majd a "piknikező társaság felé mutatva kérdezte:

— Közéjük tartozol talán?

Amikor tagadólag intettem, ez az ájris kinézésű ember az mondja:

— Azok ott, zsidók!

Valami volt a hanglejtésében ,ami megvetést fejezett ki. Ránéztem a kezeire, határozottan munkásemberre vallottak.

— És aztán ? — kérdeztem tőle.

— A zsidók egész héten elcsalják a pénzt a “gentile”-ok- tól és vasárnap idejönnek megosztozni rajta, — mondta durva röhögéssel.

Ismét ránéztem a kezeire, hatalmas öklök, nem lenne kívánatos, hogy arcul vágjon velük. Szerencsémre azonban a rendőr abbahagyta a fürdőző szépségnek az udvarlást, lassú léptekkel felénk közeledett. Pillanat alatt megláttam, hogy a piknikelők felé tart, tehát mellettünk kell elmennie. Jól tudom én, hogy mi IWW-isták nem szoktuk a rendőrség segítségét igény bevenni társadalmi problémák tárgyalásánál, de csak az vessen rám követ, aki nem látta azokat a hatalmas öklöket. A í’endőr lassan bár, de egyre közeledett. Szégyen bár, de bevallom, az én “kurázsim” a rendőr minden lépésével nőtt. Eszembe jutott az is, hogy az IWW taktikája alkalmazkodni a körülményekhez, így tehát én is alkalmazkodtam. Odafordultam a durván röhögő emberhez és erélyesen rászóltam.

— Szégyelje magát, hogy ilyesmit mond!

— Mit?! — kiáltott fel bámulva és ingerülten.

Óvatosan a pad túlsó végére húzódtam, nem tartottam tanácsosnak ököl-távolságban maradni. A rendőr a kapitalista társadalom őre lépésről-lépés- re közelebb ért hozzánk. Most már a fasiztám is észrevette, mert hogy az volt, ilyen megjegyzés után, semmi kétségem sem maradt, nekem pedig szörnyen megnőtt a bátorságom. Elhatároztam, hogy most jó odamondok neki, aztán a rendőrrel együtt távozok. Nem volt “merszem” vele továbbra is a pádon maradni. Gyere csak, gyere csak rendőrkém! — gondoltam magamban. Mikor aztán a rendőr már egész közel járt, megint odafordultam a fasiztához.

— Tudatlan, vagy pedig haszontalan ember ön — mondottam neki. — Tisztességes ember igy nem beszél, nem gyűlöli embertársait csak azért, mert más valláshoz, vagy más nemzetiséghez tartoznak. Aki igy beszél, az sokkal nagyobb bűnös a csalónál, mert nem csak embertársainak vagyona, hanem élete ellen is tör. És még hozzá most, amikor alig fejeztük be ezt a borzalmas háborút, amiben az önéhez hasonló felfogás miatt annyi millió ártatlan ember vesztette el életét. Szégyelje magát!

Siettem a mondókámmal, mert a rendőr már éppen mellettünk haladt el. Azonban mielőtt felkeltem volna, a fasiztám ugrott fel, valami szörnyű szitkozódást morgott, de nem nagyon hangosan, nehogy a rendőr is meghallja, aztán gyors léptekkel eltávozott. így

én maradtam a csatatérnek, vagyis a padnak az ura.

A rendőr, aki mitsem vett észre a most lejátszott szerepéről, ment tovább a piknikezők felé, ahová bizonyára a ‘hot- dog’ illata csalogatta. Én meg elgondolkoztam, ugyan megvédett volna-e a rendőr, ha a fasizta nekem ugrik? És ha mindkettőnkkel felveszi a harcot ,védtem volna-e én a rendőrt? Erre határozottan igennel feleltem, mert tudtam, hogy a rendőr leverése után a fasizta engem is elpáholt volna. íme, itt játszódott le a világháborúnak egy atomnyi része. Igény- bevettem az általam gyűlölt kapitalista rendszer őrének a segítségét s hajlandó lettem volna őt segíteni a mindkettőnk elpusztítására törő fasizta leverésében. Valahogyan igy volt ez a világháborúban is, csak milliószor meg milliószor megnagyitva, amikor az annyira ellentétes érdekű emberek összefogtak, hogy a mindany- nyiunkat kiirtással fenyegető fasizta dögvészt elfojtsák.

Nem sokáig töprenkedhet- tem, mert vagy tiz perc múltán újból vendéget kaptam. Idős munkásember foglalt helyet. Miután kölcsönösen megegyeztünk abban, hogy nagyon kellemes az idő elmondtam neki, hogy milyen tudatlan, durva ember ült a helyén úgy tiz perccel előbb, ő is elitélte a zsi- dógyülölőt és kijelentette, hogy habár ő római katholikus, de azért neki mendegy, akármilyen valláshoz is tartoznak az emberek, nem tesz közöttük különbséget.

Megtudtam aztán tőle, hogy sirásó, valamelyik temetőben dolgozik, amely egy kompánia tulajdona. A sírásók nemcsak sírokat ásnak, hanem a temetőt is ők tartják rendben. Sir- ásás tehát állandó foglalkozás. A vallásos népek közül nagyon sokan megveszik a sírhelyeiket még életükben, ahová időközönként kijárnak és gyönyörködnek benne, hogy milyen szép helyen fogják aludni az örökálmot. Persze csak azért szép a sírhely, mert a sírásók gondozzák, amiért a tulajdonosok bizonyos összeget fizetnek évente. Aki nem fizet, bizony annak a sírhelyét benövi a gaz és egyetlen jóizlésü ember sem kívánkozhat olyan gizes-gazos hantok alá. Sőt mi több, vannak olyanok is, akik borravalót adnak a sírásónak, hogy a sírhelyeiket, vagy a sírokat különös gondozásban részesítsék.

— Persze csak nagyon ritkán akadnak ilyenek, — panaszolta az öreg, — mert sokan inkább fizetnek egy itókát, mintsem arra gondolnának, hogy szépen gondozott pázsit alatt pihenjék ki az élet fáradalmait.

Határozottan állította, hogy a halott jobban érzi magát a gondozott pázsit, mint a gazzal benőtt sirhalom alatt. Megtudtam aztán, hogy nekik is van unionjuk. Az öregnek azonban nagy panasza volt a szervezet ellen. A háborús kereslet alatt két és fél évre elment valamilyen hadimunkára, ahol sokkal többet keresett, mint a temetőben. Azonban amikor visszatért, nem kapta meg a “seniority” jogát, vagyis kevesebb fizetést kap, mint azok, akik vele egyidő óta dolgoznak a temető tulajdonosoknál, de nem mentek el más munkába. Az öreg az union elé vitte az ügyet és miután az union ugylátszik nem tudott semmit sem tenni ebben az ügyben, a sírásónk unionellenes lett, noha bent kellett maradnia a szervezetben, másképpen nem tarthatná meg a munkáját.

Amig a sirásás meg a pázsit alatti nyugvás kellemességeiről beszélgettünk újabb vendégünk érkezett, ötven év körüli, alacsony vékony dongáju emberke, vasárnapi, de azért igen viseltes nadrág volt rajta, kabátját ledobta a fűre a padunk előtt és mindjárt beszédbe fogott. Én, meg az öreg csak néha-néha tudtunk közbeszólni, az emberke, akin látszott, hogy már felhajtott pár pohárral a vasárnap tiszteletére, de részegnek azért nem lehetett mondani, télé volt mondanivalóval.

Hamarosan értésünkre adta, hogy Olaszországból jött ide vagy 30 évvel ezelőtt, agglegény, mert nem bolond, hogy az asszony részére is dolgozzon. Most valahol a Woodland Avenuen lakik egy magyar asz- szonynál ,akinek heti három és fél dollárt fizet a szobáért és mosásért. Munkaköre a “garbage” szedés, de nem a város szolgálatában, hanem valami privát kompániának dolgozik, amelyik a gazdagok lakta vidéken minden nap összeszedi az ételhulladékot.

— Van-e unionotok? — kérdeztem, csakhogy közbeszóljak valamit.

— Nem nekünk, csak a városiaknak, — mondta büszkén. — Engem ugyan nem zsarolnak meg dollár ötven centtől havonta.

Elmondta, hogy heti 42 dollárt keres. Mindjárt meg is mutatta az előző heti chekkjét, nehogy kételkedjünk a szavaiban.

— A checket csak hétfőn váltom be, mert ha pénteken váltanám be, akkor szombat este meg vasárnap mind elmenne, — mondotta. Aztán büszkén mutatott a fejére; — Van itt ész!

Hamarosan megismer k e d- tünk a “garbage” szedés titkaival is. Akinek finyás a szagló érzéke, az ne kezdjen ebbe a mesterségbe, — figyelmeztete- tett bennünket, őt már nem bántja semmiféle szag, de ha mégis nagyon büdös “garbage”- ra akadnak, hát akkor kihúzzák a zsebből az ily alkalomra készentartott üveget és abból, — nem a büdös ételhulladékra, hanem a saját torkukba öntenek valamit.

— Aztán ha a garbage-kan- na feneke el van rozsdásodva és a földön marad a tartalma, amikor felemeled, hát azt nem muszáj felszedned, — figyelmeztetett. — Azt csak akkor szedjük fel, ha borravalót kapunk érte.

Amikor idáig ért s már szinte kedvet kaptunk a gazdagok által elhányt garbage szedésére, három néger nő meg egy csapat fekete apróság haladt el mellettünk. Amikor már vagy 15 lépésnyire elhaladtak, a fecsegő garbage—szedő felemelte a balkezét, revolvert formált belőle, a feketék után célzott,

(Folytatás a 8-ik oldalon)