Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-08-04 / 1383. szám
1945. augusztus 4. BÉRMUNKÁS 7 oldal Reisinger Ferencné Irta: Faludy György A hazulról érkező halálhírek tömegéből, a sok magánügyből az ő megöletésének közügye sújt legfájdalmasabban. Tehetetlen haragomban arra gondolok; hány mindenkit, hány politikai napraforgót adtam volna oda Szekfü Gyulától Eber Antalig és ráadásnak az egész Rassay-pártot, csak ő élhetne! Mert Szekfü Gyula Rákóczi ellen irt könyvet, mikor a Habsburgoknak úgy tetszett, a magyar középosztályt dicsérte, mikor a középosztálynak úgy tetszett és most a proletáriátusért és Sztálinért lelkendezik hosszú csahos nyelvvel, mig azoknak úgy tetszik. A Rassay-párt meg húsz éve lesi, hol lehet a legkisebb kockázattal a legtöbb pillanatnyi hasznot bezsebelni és most is azt teszi. De Reisinger Ferencné 1938-ban is, mikor Rassay, Éber és Szekfü már versenyt hallgattak, a miskolci piacon rendőri segédlettel gyülésező labancok láttán csak azt mondta proletártestvéreinek: “előre” és úgy verte szét, kővel és sörösüvegekkel a nyilas bandát, meg Horthy rendőreit. Nem volt nagy, politikai szimbólum, mint Bajcsy-Zsilin- szky, a proletáriátus életével összeforrt fáklyavivő intellek- tuel, mint Kunfi Zsigmond. De a szélkakasokkal szemben, kik most odahaza úgy tülekednek és mind-mind a múltat, a reménytelen és eltemetődő múltat képviselik, ő volt a harcos, szocialista asszony típusa, a magyar remény és a magyar jövendő. Alig volt húsz éves, mikor a tokaji templom lépcsőjén félhotra pofozott egy román ezredest, amiért magyar zselléreket korbácsoltatott: ezért a román ezredes szövetségesei, Horthyék záratták börtönbe. Majd két évig ült Má- rianosztrán, a kommun idején tanúsított viselkedéséért, egy cellában ama Berzeviczy Gizellával, ki telefonoskisasszony íé- vén 18 októberében, a bécsi főhadiszállás rendeletét, hogy a pesti lázadó garrizont meg kell tizedelni, Lukasics tábornok helyett Károlyi Mihálynak kapcsolta. Később a szociáldemokrata párt rendületlen harcosa és Reisinger miskolci képviselő felesége lett. Néki köszönhető, az ő szónoki képességnek, rendületlen agitációjának tisztesen egyszerű életének és szocialista meggyőződésének, hogy Hubay Kálmán, Borbély-Macky és Eckhardt városában 1939-ben, az esti uccákon, nem a zsidót hanem a nyilast kergették bunkóval, hogy a szocdem pártiroda tele volt Szálasi átkozott, zsákmányolt lobogóival és hogy Miskolc, Diósgyőr a szabadság fellegvára maradt, mindaddig, mig a vasgyár munkásai egy napon fegyverrel kézben állhatták át a felszabadító orosz hadak oldalára. Nem tudom, mint és hol halt meg eközben Sárika: de aligha hagyta magát ölhetett kézzel hurcolni Horthy börtönébe vagy Hitler sziléziai gázkamráiba, ő, ki a megadás helyett mindig a küzdelmet választotta és élete árán tartott ki mindazért, aminek jönnie kell és jönni fog. Amiért halála bármilyen nyám-nyám költőénél fájdalmasabb számomra, ama tény, hogy a Kornisok, Éberek és Lázár Miklósoknak ugyan valamennyi múltbeli bűnét készségesen megbocsátom, de ez nem segít ama tudaton, hogy az országot ezekkel az emberekkel felépíteni egyszerűen nem lehet. A Károlyi Mihályok, Kovács Imrék és Kéthly Annák maroknyi vezérkara mellett a Reisinger Ferencnék százaira van múlhatatlan szükségünk, ama uj embertípusra, mely nem zabálni és karriert csinálni jött a világra, de szocialista lelkiismeretével, tiszta életével vezeti az utat egy oly országba, hol nem a korzózás, az ajakruzs, a kávéházi fecsegés, a panama, a cselédtartás avagy a rókavadászat lesz a lényeg. Ez talán az oka, hogy nekrológjaim egyesek körében oly kevés rokonszenvvel találkoznak: képtelen vagyok ismerőseimért személyes szimpátiámat elsírni, akármilyen keservesek is legyenek ezek, mikor az ország jövendőjén vágtak eret. Még hosszú esztendőkre van szükségünk, mig a magyar parasztasszony vezető szerepre alkalmas lesz, mig a középosztály az utolsó esztendőkben igen kevés nőt termelt ki, kik a perzsabundán és a flancon túljutottak volna. Nem egy baráti és elmaradt csókot siratok, mely a Keleti pályaudvaron majdan várt volna reám, de a szocialista hadsereg egy pótolhatatlan kapitányát, kinek léte a mi magyar küzdelmünkben ezerszer fontosabb, mint Szvat- kó Pál opportunista cikkei vagy Szép Ernő rímei. Dehát az ő esetében is igaza volt az ógörög költeménynek Áreszről, a hadak hitszegő istenéről, ki a_ gyávákat megkíméli, de a bátor harcost elveszejti. (“Harc”) A Bérmunkás Női Gárdába befizettek 1944-45-re befizettek: Helen Alakszay, Van Nuys 9.00 Bischof Józsefné, Akron 12.00 Buzay Jánosné, Clevaland 6.00 Deák Jánosné, Akron ......12.00 Detky E.-né, Phila ........... 6.00 özv. Farkas I.-né, Akron 12.00 ifj. Farkas Imréné, Akron 12.00 Fay Vilmosné, Akron ......12.00 Feczkó J.-né, New York ..12,00 Fodor J.-né, Cuyahoga ....12.00 Ganch L.-né, Carolina ......12.00 Helen Kanchar, Bay City 12.00 Kern Péterné, Akron ........12.00 Kollár Józsefné, Clev. ..... 8.00 Kucher Andrásné, Pittsb. 12.00 Lefkovits Lajosné, Clev. 10.00 Mary Mayer, Phila...........10.00 Molnár A.-né, Cleveland 9.00 Schwindt Gy.-né, Canton 12.00 Székely S.-né, Cleveland 11.00 Udvarnoky K.-né, Flint ....12.00 Visi Istvánné, Detroit ...12,00 Vizi Józsefné, Akron .......12.00 Zára Jánosné, Chiiago . ..12,00 TÁRCA Disrtingválás Irta: Móra Ferenc Három napja ásatom a Basahalmot; a basát ugyan nem találtam, de rátaláltam magamra. Már olyanformán, hogy megtudtam ki vagyok. Azaz disztingváljunk, megtudtam, hogy én nem én vagyok. Börcsöknek hívják a legöregebb napszámosomat, ő mondja, hogy beszélhetek én amit akarok, ő jobban tudja, hogy ki vagyok én, mint én magam. Persze nem nekem mondja szemembe, hanem a hátam mögött mondja az egyik szolgámnak, de úgy, hogy én is halljam. — Mondja mán no, hány csillagja van a maga gazdájának? — Mölyiknek? Börcsök a válla fölött a gödörfelé bök az ujjával, amelyikben vallatom a kutyafej ü tatárt. — Üneki. A tüsztölt kincskereskedőnek. — Láthatja, nincsen annak egy se. — Nono. Most. De otthon? Mikor a parádés ruháját fölvö- szi? Hány azon a csillag? Kapitány-e vagy ezredös? _ Mög van kend keverödve — mondja bosszúsan szolgám. Börcsök megpróbál egy sokatmondó kacsintást, már ahogyan a ráncai engedik. — Nézze, neköm mögmond- hatja. Úgyis tudom én azt, hogy ezt a röttentő nagy titkos munkát, amit ü végeztet, nem bízzák mezitlábos embörre. Börcsök az olyan ember fölényével nevet, akit nem tud falhoz állítani a városi urféle. — Tudok én mindönt, kérőm. Maguk azt a kád aranyat keresik, amit akkor ásott el a török császár, mikor a Kossuth apánk kiadta neki a nyargalót. Más ember azt mondaná erre a történelmi fejtegetésre Börcsöknek, hogy vén szamár. Á szolgám azonban tudja, mivel kell éreztetni a tanultságát ezekkel a tudatlan emberekkel. Olyant mond Börcsöknek, amitől egyszerre meg kell benne állni az ütőnek. Azt mondja neki: — Kend nem tud diszting- válni, tatám. Erre csakugyan nem tehetett mást Börcsök, mint hogy elhallgatott s tartotta a haragot estig. Akkor a többi napszámosok hazasZéledtek s csak maga maradt ott halompásztornak, ami igen kellemes foglalkozás. Csak annyiból áll, hogy az ember leteriti a subáját a sírok felett és nézi a csillagokat, amig el nem alszik. És mivel ezért is nappali napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt a tékozlást, hogy kemény tarhonyát pörköl magának vacsorára, még pedig olyant, amiben szalonna darabok is vannak. És mikor leveszi a bográcsot a szolgafáról, odaszól a szolgámnak. — No, tartson velem maga is. Hadd lássa ez a városi urféle, hogy a puszta ember is tudja ám, mi a becsület. A városi urféle köszöni szépen az invitálást, nem is kéreti magát. Egyelőre azonban csak a halhatatlan szaga élvezhető a töpörtyüs tarhonyának, nyelvvel nem tanácsos hozzá közeledni, mert mind leszedné róla a bőrt. A bográcsnak egy darabig a homokon kell tartózkodni hülés tekintetéből, a puli felügyelete alatt. A puli nem városi kutya, szq se férhet a becsületéhez. Börcsök nyugodtan kerülhet egyet a városi urfélével a szőlők közt a napszállat pirosságában. Nem a tájképi szépségeket magyarázza neki, hanem egy gazdátlan körtefát keres, mert ha már vendéget adott az Isten, adjon egy kis vendégnek valót is. Ád is, mert napszállat után már minden körtefa gazdátlan. Csak a nagy dongással röpködő cserebogarak zavarják a két ösz- szebékült embert a közgazda- sági tevékenységben. — No, hagyjunk holnapra is — mondja Börcsök, mikor megtelik a kalap. Fele utón kafforva gurul eléjük a puli. Farka csóválásával jelzi, hogy minden rendben van várja a bogrács a magas urasá- gokat. — Most már ügön — kóstol bele Börcsök a tarhonyába és ülést szerkesztve a subájából, megkínálja vele a városi cimborát. — No, maga erre helyhöz- ködjön, neköm jó a földön is. A városi ember nagyon meg van illetődve. Különösen mikor észreveszi, hogy Börcsök mind elhárítja maga elül a töpörtyü- ket és ő eléje tologatja a kanalával. Ha látná a vén ember mosolygását a bajusz alatt, még jobban meg volna hatva. De a városi szem előtt minden elmosódik már a szürkületben, a városi gyomor azonban vaktában is érzi, hogy ezért a tö- pörtyüért érdemes vólt kijönni, ilyent nem árulnak a hen— tesboltban. Már a bogrács feneke felé ütődnek a kanalak, de Börcsök még egyre kedveskedik a cimborának. — Ugyan mit csinál kend? — szabódik illendőségből a városi ember. — Mit csinálok? — mondja kedvtelten Börcsök. Nem csinálok én sömmit, csak diszting- válok. — Hogy-hogy disztingvál? — Hát csak taszilgálom éne- lülem maga elé a cserebogarakat, amik bele hullottak a bográcsba. Fogadok, hogy őszre már járja a közmondás a határban: disztingvál, mint Börcsök a bográcsban.
