Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)

1945-07-21 / 1381. szám

1945. julius 21. BÉRMUNKÁS 7 oldal MÓNUS ILLÉS A MAGYAR SZOCIALIZMUS HŐSI HALOTTJA A budapesti Népszava május 30-iki számában gyászkeretes fejjel ellátott cikkben jelentette be, hogy Mónus Illést, a jelen háborút megelőző korszak egyik legtehetségesebb, legőszintébb és legbátrabb magyar szociálista harcosát, miként végezték ki a gaz nyilasok. A jelenleg New Yorkban tartózkodó Gabriel D. Hac­ket újságíró, Mónusnak személyes ismerőse, az alábbi szép mél­tatást írja a mártír halált szenvedett harcosról, lapunk és a new brunswicki “Magyar Hírnök” számára. •----------------------------------------------­Mónus Illést megölték a nyi­lasok. A budapesti szocialista lap, a “Népszava” jelenti a hirt Sajnos, visszavonhatatlan érvé­nyességgel. Wenhart Géza náci terrorista, a Népbiróság előtt állva, már a fejére kimondott halálos ítélet után, csak úgy mellékesen még beismerte, hogy 1944 november másodikén éjjel ő adott parancsot a gyil­kosságra. “Ha Mónust a nyilasok meg­fogják, nem kerül ki élve a ke­zükből” . . . mondtuk már egy év óta néhányan, itteni barátai, mélyen aggódva. De azért re­méltünk. Most megjött a hire, hogy sajnos, igazunk volt. Húsz éven át gyűlölték nyíltan és gyilkolták gondolatban. Min­den elvakult politikai szenve­dély ,mely a szociáldemokrata munkásmozgalom ellen a duna- parti Balkánon felgyűlt, Mónus személyét tűzte a demagógia lándzsahegyére. A tragédiák logikája szerint igazuk volt: Mónus volt. az egyetlen magyar szocialista aki egyetlen polity kai ellenségét sem lett volna képes halálba küldeni. Csak ér­vekkel volt hajlandó harcolni. A nyilasok egyetlen ellenérve az orvgyilkosság volt. Előttem áll alakja a közel két évtizeden át, mely alatt is­mertem. Látom a Népszava szerkesztőségében, amint fele­ségének és egyben titkárnőjé­nek, a drága Koronya Jolán­nak cikkeit diktálja. Látom a Szociáldemokrata Párt évi kongresszusain, ahol elvtársait igyekszik meggyőzni az igazá­ról. Látom régi pártszervezeti gyűléseken, ahol, ifjan és va­dán, annyiszor szavaztam elle­ne. Látom előadásain, a híres­sé vált “Mónus-szeminárium” hosszú estéin, melyeken, lelkét adva minden mondatban, évé­ken át tanította a párt ifjúsá­gának elitjét, képezte az eljö­vendő magyar forradalom leen­dő vezéreit. Szocializmus, Mónus Illés számára, nemcsak dialektikus materializmusra épített világ­nézetet jelentett, hanem prédi­kátori hitet az emberi jóindu­latban, értelemben, hitet a de­mokrácia és a józan érvek ere­jében. (Még egy rossz demok­rácia is sokkal jobb mint egy jónak induó diktatúra” . . volt egyik mondása.) A bőrmunkások szakszerve­zetéből került át a Magyaror­szági Szociáldemokrata Párt vezetőségébe. Hosszú éveken át a szocialista képviselők parla­menti csoportjának titkára volt. Az 1920-30-as években alig hangzott el olyan szociál­demokrata felszólalás a Horthy parlamentben, melyet, legalább is fővonalaiban, ne Mónus szer­kesztett volna meg. Gyakorlat­ban u.n. Bernsteinista vagyis az orthodox marxizmust revidi- áló szocialista volt, de húsz esztendőn át szünet nélkül szemben állt Peyer Károllyal, aki a Horthyékkal kötött op­portunista megalkuváso k k a 1 próbálta átvészelni az ellenfor­radalmat. így egyszerre számí­tott Horthy és Peyer győzelmé­nek, amikor Mónust kiszorítot­ták a parlamenti frakció tit­kárságából és “felfelé buktat­ták”: a Népszava főszerkesztő­jévé tették meg. Ebben a mun­kájába is hitet vitt és boldogan büszkén, tehetségesen csinálta. Sosem volt a lap olyan jó, mint az ő szerkesztése alatt. De jött az 1939-es nyílt náci sajtótörvény és Mónusnak a szerkesztéstől is meg kellett válnia. Ettől kezdve otthon ült, olvasott, idegen nyelveket ta­nult és álnéven irt cikkeket a Népszavába. Noha jól tudta, hogy minden nyilas-náci halál­listán az első között szerepel, nem volt hajlandó megszökni az országból. Amikor pedig megpróbált rejtőzni, már túl későn volt erre. Mónus Illés tragédiája az volt, hogy rossz nemzedékbe született. A múlt század végén, a szocializmus hőskorában kel­lett volna élnie, amikor az osz­tályharcot még szellemi síkon lehetett vívni, nem pedig ma, az elemi katasztrófák korában, melyben az érvekre és igazsá­gokra golyó a felelet. S tragé- ( diájához tartozott az is, hogy ] legkedvesebb tanítványai, kik-j hez annyi reményt fűzött, s ki­ket éveken át tanított marxi dialektikára, nem álltak meg az ő Bernsteinjénél, hanem tul- mentek mindkettőjükön. Már ők az uj, kemény idő fiai vol­tak. Az ilyen csalódások azon­ban Mónusban nem hagytak keserűséget. Rendületlenül hit­tel kutatta, nevelte tovább a tehetséges fiatalokat, akiket, ha kellett, kizárt a szociálde­mokrata pártból, de sohasem zárt ki a szivéből. Messziről to­vábbra is figyelemmel kisérte fejlődésüket, harcaikat s a leg­tisztább lelki elégtétellel fogad­ta, ha egyik-másik közülük, le­higgadva, visszatalált a szociál­demokrata mozgalomhoz. 1939 februárjában, amikor utoljára hagytam el Budapes­tet, felmentem hozzá elbúcsúz­ni. Ott ült az íróasztalánál, So­mogyi Béla képe alatt . . . Ami­kor az arcába néztem, arra rá volt írva minden, amit mond­hattunk volna egymásnak. Úgy éreztem magam, mint az esz­kimó, aki három napi élelem­mel otthagyja öreg apját a hó­mezőn. Szótlanul megöleltük egymás: éreztem, hogy soha­sem látom többé. “A Mónus?” . . mondta tár­gyilagosan Wenhardt Géza, a halálraítélt nyilas bandita . . . “November másodikén éjjel pa­rancsot adtam két embernek, hogy vigyék le a Dunapartra és végezzenek vele. Egy óra múlva visszajöttek és jelentet­ték, hogy a parancsot teljesí­tették.” Tarkónlőve és a Dunába rúg­va : igy halt hősi halált egy nagy magyar szocialista. Akik megölték, már tudták, hogy a napjaik meg vannak számlálva. Tudták, hogy az eszme, mely­ért Mónus Illés élt, győz. Efe- letti vak dühükben ölték meg. Nem engedhették . meg, hogy megérje a győzelmet. Gabriel D. Hacket TÁRCA TALÁLKOZÁS Irta: Temesvári Böske — Mond fiam mit akarsz tenni. Bizonyára nem fogod há­zunkba hozni Elvirát? Csak nem akarod tönkretenni büszke házunk nevét azáltal, hogy a fattyú leányt házunkba hozod? És amellett szegény is ... . Nemcsak apja nincs, de anyja is ismeretlen. Bizonyára vala­mely céda, fattyúhajtása lehet. Ezek a hangok ütötték meg Elvira fülét, amint elhaladt Kovács József ék ablaka alatt. Leendő anyósa szemrehányását hallotta, aki sehogysem akart beleegyezni fia választásába. Most ott ül Elvira szobájá­ban, szőkefürtös szép fejét két kezében tartva, lelki kínok és zokogások között égetően bán­tották a fenti szavak. Nem csak azon félelem kínozta, hogy imádott Józsiját kell elveszte­nie. De a szégyen is kínozta öntudatát, sokat foglalkoztatta eleven, okos fejét az a gondo­lat, hogy kutatni kellene kilé­te felől, hátha neki is van ap­ja és anyja is, jövedelmező ál­lással. Óh, milyen boldog len­ne? Talán a büszke Kovács-ház is befogadná. Miért ne, hiszen senki nem szereti Józsit úgy, mint ő. Óh, ha édesanyja lenne. Ezen biztató gondolatok fog­lalkoztatták Elvirát, amint be­lép szobájába nevelő anyja Ba- logné egy újsághirdetéssel ke­zében és olvasni kezdte: “Tíz­ezer pengő jutalom annak, aki tizennyolc évvel ezelőtt elve­szett leányom nyomára vezet. Ruhácskái E. D. monogrammal jelezve és arany nyaklánc, me­lyen szintén vésve volt a mo­nogram.” Elvira végig fut a hirdetésen és ott álló sápadt nevelő any­jára tekint, aki reszketett at­tól a gondolattól, hogy szivéhez nőt, gyönyörű leányát elveszít­heti, akit úgy szeret, mintha sajátja lenne. Azonban Elvira szenvedése még jobban fájt neki és kötelességének tartotta segítségére lenni, annál, is in­kább, mert a hirdetésből ítélve, gazdag szülei lehetnek Elvirá­nak. Kétség kívül őt keresik. A fehér alsóruhácskákon az E. D. monogram és a nyakláncon is. Gyorsan még egyszer előkeres­te a kis táskát, előszedte még egyszer a régen eltett emléke­ket, újból megnézte. Persze, hogy őt keresik. Most úgy érezte, szerette volna ha a mo­nogramok megváltoznának, ha nem ő lenne mégse. De Elvira . . . Józsi . . . milyen boldogok volnának, ha egymásé lehetné­nek. Hogyan? Kovácsné nem akar házában egy senkit, egy ismeretlen kilétü lányt befo­gadni, aki talán még fattyú is lehet ? Ezek a gondolatok bántották Balognét is, s neki pedig köte­lessége segiteni Elvirán. Amidőn ezeket fölfedte Ba- logné Elivárnak, a lány nevelő­anyja nyakába borult és sirt. Kedves, drága jó anyám, soha nem fogom magát elhagyni. Elvira látta nevelőanyja aggó­dását, tudta, hogy tulajdon édesanyja sem szerethette vol­na jobban, tehát nehéz volt látni a fájdalmát. Balogné másnap reggel besi­etett a szerkesztőségbe, hogy a hirdetést közlővel érintkezésbe lépjen. Amint az egyik utcake­resztezésnél áthaladt, egy szá­guldó automobil gázolta el. Kór­házba szállították és csak hó­napok után gyógyult föl súlyos belső sérüléséből. A kórházban Antal főorvos osztályára került. (Antal rögtön fölismerte Dénes Aladár ban­kár leányának dajkáját Balog- néban. Alig várta, hogy Balog­né annyira javuljon, hogy kö­zölhesse vele örömét, vagyis, hogy mennyire örvend, habár véletlenül is találkozott vele. Elvira naponta meglátogatta a kórházban nevelőanyját. Az egyik látogatása alkalmával Antal főorvos megpillantotta a szép, csinos, szőke leányt és majdnem fölkiálltott örömében Dénes Erzsiké! Ugyanis Antal főorvos Dénes bankár barátja és háziorvosa, akit megbíztak, hogy kutasson a bankár unokája, Elvira után, aki törvényes nevén Dallos El­vira. Az édesanyja most Ga­lambos Imréné, kinek az qlső házasságából Dallos Páltól ma­radt egy gyermeke, Elvira. Szakasztott Erzsiké, Dénes Erzsiké, a bankár leánya fia­tal korában, akit úgyszólván naponta látott, ki kezelése alatt nőt föl. Hogy aggódott Dénes Aladár midőn megszökött azzal a nyavalyás építészmérnökkel Dallossal, aki nem volt egyéb, mint éhenkórász ,aki nem tu­dott Dénes Erzsikének úri éle­tet biztosítani aki halála után sem birt más örökséget hagy­ni, mint a szép szőke gyerme­ket, Dallos Elvirát. Ez bizonyosan Erzsiké elve­szett leánya Elvira, akit any­ja, hogy szegénységétől fnozog- ni és szabadulni tudjon egy volt dajkája ajtajába tett, le­vél kíséretében gondajira bízva a babát, hogy nevelje föl. A dajkát Borosnének hívták, ki rövid házassága után özve­gyen maradt és Dénes bankár házánál szolgált. Ezsike tudta, hogy ott jó helyre kerül gyér-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom