Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-10-06 / 1392. szám
1945. október 6. BÉRMUNKÁS 7 oldal A német munkások tragédiája A munkásmozgalmi emberek sokat vitatott tárgya volt a német munkásmozgalom. Nehezen tudtuk megérteni — sokan még ma sem értik —, hogy egy nép, amely előhaladt a munkásmozgalmi tevékenység terén lecsússzon a nácizmus mocsarába. Kerestük az okokat, okoztunk mnden közbeeső körülményt, de magát a német munkásosztályt szerettük volna bünnélkülinek látni. Hitler uralomra jutásával lakat alá tették a német munkásmozgalmi gondolkozást. Nagyon sokan, jómagam is, -ezen intézkedésben kerestem okát a német munkástömegek tunyaságának, azonban tévedtem. Minél kijebb jutottunk a vérfürdőből, minél közelebb jött a náci összeomlás ,annál világosabbá vált csalódásunk a német munkástömegekben. Végre midőn tökéletesen bonckés alá vehetjük a német munkások viselkedését a nácizmussal szemben, undor fog el bennünket és köpni szeretnénk, megvetésünk jeléül a német bányászokkal együtt. Saul K. Padover, a “Német Munkások Tragédiája” címen egy hosszú cikkben foglalkozik szintén ezen kérdéssel a “Nation” hasábjain. Megragadom j tehát az alkalmat és tanulság szempontjából közlöm érdekes fejtegetéseit, annál is inkább, mert egyik úgynevezett szak- tekintély ezen a téren Saul K. Padover történész, politikai tudós, “Jefferson” és több más könyvek Írója, háború előtt a belügyminiszter segédje, háború alatt pedig a “Psychological Warfare Division” tisztje. Saját maga mondja: “Ezen fejtegetésem közelebbről kell, hogy érdekelje azokat ,akiket a német demokrácia jövője szorosan foglalkoztatja Az Írásom a katonai kormányzattal való szoros összeköttetésem nyomán jött létre. A hadsereggel egyetemben mentem Németországba és lépésről-lépésre alkalmam volt megismerkedni a kérde- zősködésem nyomán a német nép minden rétegének gondolkozásával, melyhez még hivatalos nyomozások is hozzájárultak.” Többek között ezeket mondja Padover: Miután elfoglaltuk Aachen városát, alkalmam nyílt vita tárgyává tenni a német munkásmozgalmat a volt szociáldemkrata szakszervezeti vezér egyéniségekkel ,akik közül egyik ezeket mondta: “A munkások ? Azokban csalódtunk legjobban. Azok a legkevésbé voltak fasizta ellenesek.” Először azt hittem, hogy egy tehetségtelen munkásvezérrel van dolgom, ki sikertelenségében a munkásokat gyalázza, de később rájöttem, amidőn egy konzervatív ügyvéddel is beszéltem ,aki a sok aacheni polgármesterek egyike is volt a korábbi időkben. “A mi német munkásaink semmi akadályokat nem gördítettek a Führer elé Nem követeltek egyebet mint kenyeret és sört. Azután torkaszakadtukból ordították Heil Hitler!” Ezeket mondotta a polgármester. Északon a szénvidékeken az osztálytudatos proletárok, a bányászok nagyot köptek megvetőleg azon szó emlitésére, hogy német munkás — mondja Padover. Toyábbá a bányászok igy nyilatkoztak : “gerinctelen gyáva robotolók a német munkások.” Düsseldorfban pedig egy jólismert gyáros hízelgőén ezeket mondotta: “A háború alatt nekünk soha semmi bajunk nem volt a munkásokkal. Sohasem szabotáltak, vagy lassították a munkát Igen hűségesek voltak.” Minél beljebb értünk Németországba, annál inkább meggyőződtem, hogy a föntebb elmondott megjegyzések igazak. A legnagyobb csodálkozásomra az a háború előtti hir, hogy Né- metorszában erős földalatti mozgalom van, csupán csak hir maradt. Kitudódott, hogy az a hir sem volt egyéb Gőbbels propagandájánál, amellyel a szövetségeseket akarta félrevezetni, hogy a munkások nyugtalankodnak a háború ellen. Úgy találtuk, hogy a német munkások a legmegbizhatóbb és ingathatatlan követői voltak Hitlernek — mondja Padover. Többször magam is kifakadtam a német munkások ellen, ostoroztam ' a német népet a rovataimban. Valahányszor kifakadtam ellenük, mindig föltettem a kérdést: Nem-e kellene kivételt tenni? Nem-e csak egyik része, a tudatlan része bűnös a német munkásoknak? Most nyugodtan alhatom miatta, nem sértettem meg bünte- len embereket Németországban. Most én is újból föltehetem a kérdést Padoverrel együtt: Hogyan? Hát nem a német szak- szervezetek szolgáltak mintául az egész világnak, amelyre ők büszkék is voltak? És nem-e a német szociáldemokrata párt alapozta meg a weimari köztársaságot a császárság romjain? És nem a német kommunisták kaptak 6,000.000 szavazatot 1932-ben? Ezekre kapunk feleletet az alábbiakban Pado- vertől, amely nagyjában megegyezik azon Ítéletekkel, amelyet Percy Winner tollából közöltem a múlt számokban és amelyet időközönként már magam is hangoztattam a Bérmunkás hasábjain. Padover szerint ügyesen kifürkészték a nácik, hogy a német engedelmes lény, pláne, ha szervezetbe tömörítj ük. Azt is tudták, hogy a német szakszervezetek agyon voltak szervezve és fegyelmezve éppen úgy, mint a porosz hadsereg. Most csak hatalmukba kell venni a német szervezeteket és a vezetőséget összetörni. Amidőn a nácik a hatalmat megkaparintották 1933-ban a szociáldemokrata vezérek- minden ellenállása nélkül — ne feledjük el a tagság készen állt a harcra — a közönséges munkásokat nem bántották. A közönséges szociálistákhoz, kommunistákhoz hozzá sem nyúltak. De rögtön összeszedték a szociálista, kommunista és szakszervezeti vezéreket és más kimagasló hivatalos egyéneket s koncentrációs táborokba dobták, ahol sokat közülök, talán az egészet lemészárolták Ezek után már nem volt nehéz Hitlernek átvenni a szakszervezeti szerkezetet és a náci párti gépezetbe olvasztani. És a német lélektan az maradt, ami volt. A munkások, akik azelőtt vörösre szavaztak és összeszoritott ököllel szalutáltak, most a legetöbbje “ja”-val szavazott és kinyújtott karral szalutált. Tudták a nácik hogyan kell lélktanilag kezelni a munkásom kát. Kedveztek • nekik mindenféleképpen. Megtartották Május elsejét munkás ünnepnek. A “munkások segítésére” fölállították a munkás frontot. Mérföldes hasábokat Írtak ösz- sze a “munka méltóságáról”. A szegényebb munkások részére Kraft durch Freude kirándulásokat szerveztek. Szabadságot kaptak a munkások fizetéssel. Panaszbizottságokat állítottak föl a műhelyekben és gyárakban a munkások közül, ahol a munkások elintézhették panaszos ügyeiket. Nem minden náci intézmény szolgált a munkások félrevezetésére. Némelyek igazán a munkások jóvoltáért voltak. Egy ruhrvidéki gyáros, fiatal ember, aki 1929-ben már a náci párthoz csatlakozott és buzgó követője volt Hitlernek panaszkodik: “Volt egy dolog amit nem szerettem a Führer politikájában. Nem igen szerettem, ahogy a munkásokat kezelte. A saját gyáramban, ahol 450 embert alkalmaztam, ha valamilyen személyes panaszos ügy támadt »kevesebb szavam volt, mint a munkásügynöknek, akit a náci párt tett oda. Ez az ügynök gyakrabban hallgatott a munkásokra, mint rám. Én rám, aki egy öreg párttag voltam !” Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a nácik nem voltak annyira ostobák, hogy csupán cirkusszal traktálják a munkásokat. Kenyeret is adtak nekik. A köztársaság alatt fölgyülemlett munkanélküliséget eltüntették. Igazság az, hogy építettek gyönyörű utakat — nekünk ez nagyon kapóra jött 1945 tavaszán — a nácik, ahol csupán néhány automobil járt és a hadászatnak sem volt rá szüksége. De ezzel nem sokat I törődött az átlag munkás, akinek állandó munkája és jó fizetése lett — mondja Padover. Ámbár elfelejti Padover is azt, hogy a nácik nem a munkások jóvoltáért csinálták, mint ahogyan a vágómarhát sem a marha jóvoltáért hizlalják. Folytatja tovább: tény az, hogy oly jó fizetéseket kaptak a munkások, hogy soknak még most is elég pénze van. Háború alatt az árakat féken tudták tartani és igy a munkások megtakaríthatták pénzüket, különösen midőn élelmiszerhiány miatt úgy sem költhették el. Helyesen látja Padover a következőkben, hogy ez jólétet hozott a német munkások részére 1939-ig. De látni kellene neki azt is, hogy ezek a háborús készülődésből fakadtak és vérben kellett nekik visszafizetniük És az a vér, szenvedés, nyomor és gyalázat, nem ért föl azzal a zsákmánnyal amelyet a háború első évei folyamán a külföldi országokból összerabotak. De nemcsak azért nem érte meg, mert elveszítették a háborút, az akkor sem érte volna meg, ha megnyerik, mert az a rettenetes pusztítás ,amit a nácik véghez- vittek, előbb-utóbb megbosszulta volna magát rajtuk. Következőkben a szemére hányja Padover a német munkásoknak, hogy nem segítették a porosz junkereket és generálisokat a Hitler elleni puccsban és leírja egyik titkos gyűlésen történteket »amelyen Hitler elleni merényletről tárgyaltak Godesbergben, hogy egy baloldali katolikus Center Party tag bár örömmel veszi tudomásul Hitler megölését, de pártjával együtt nem kooperálhat a militaristákkal. Bár ha sikerül Müllernek Hitlert megölni “Hoch Müllert” kiállt, de mindjárt utána le Müllert is. Nagy- rabecsülné Müller szolgálatait, de szívesebben emelne neki emlékművet, minthogy a generálisok kezébe lássa a hatalmat. Ezeket nehezen tudja megérteni Padover és fölrójja a német munkásoknak, azonban ezen esetben a katolikus Center Party vezérnek volt igaza, mert eben gubát cseréltek volna. Fölrója még Padover azt is, hogy a Ruhr környékén egy nagyobb városban polgármestert keresett a katonai parancsnokságunk. Csupán egy egyén akadt, aki alkalmasnak bizonyult volna az állásra náci ellenessége folytán ez Holzman ur volt, a szociálista szakszervezetek közlönyének üzletvezetője, a Hitler előtti évekből. De nem fogadta el. Minden kifogással élt, hogy lerázza magáról az állást. Végre rákény- szeritették .amelyre ezen szavakkal felelt: “Ha azt gondolják uraim, hogy nekem kötelességem elfogadni, akkor per- •sze el kell fogadnom.” Ezekhez azt a megjegyzést, fűzöm, az oroszoknak nem kellett ilyen problémákkal küz- ködni. Az oroszok nem rózsavízzel hintegették a nácikat és igy nem volt kedvük a náciknak a polgármester gyilkosságokhoz, mint az amerikaiak által megszállt területeken csináltak Persze ezen célzásom nem akar az lenni .mintha csupán ez tartotta volna vissza a volt szociáldemokrata embereket a szerep vállalástól, de ahogyan a mi hadvezetőségünk kezelte a dolgokat az általa megszállt területeken, én megtudom érteni azt a néhány megmaradt radikális embert. Persze Padover ur más szemüvegen nézi a dolgokat. Végeredményben nem az a fontos most, hogy helyes ítéleteket vont le Padover, hanem az hogy mit látott és tapasztalt és ezeket hűen visszaadja. j . . tudja Pál . . . A kényszersorozásért folytatott akció, egyszersmint olyan vád, hogy Anglia, Oroszország meg Amerikai is készül egy újabb háborúra. 1944-ben 2,230.400 munkás sebesült meg Amerikában az iparokban, sokkal több mint a harcmezőkön. Mégis mint áruló, lusta csőcselék volt az amerikai katonság előtt bemutatva a dolgozó munkásság.
