Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)

1945-02-17 / 1359. szám

4 oldal BÉRMUNKÁS 1945. február 17. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNG AR AIN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ....................$2.00 One Year .........................$2.00 Félévre ........................... 1-00 Six Months __________ 1.00 Egyes szám ára ........... 5c Single Copy ............... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ________ 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta. Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, Ohio under the Act of March, 3, 1879. ___ Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Kényszermunka (gb.) Ugylátszik, hogy az a törvényjavaslat, amely a 18 és 45 év közötti férfiaknak munkára való besorozását rendelné el, nem igen fog keresztülmenni a szenátusban, noha az alsóház már elfogadta a “Work-or-else” (Dolgozz, vagy különben . . .) névre keresztelt javaslatot. Mint ismeretes, a munkások sorozását, — ami valójában kényszermunkát jelent — Roosevelt elnök kérte katonai szakértőinek tanácsára. De dacára annak, hogy a kong­resszus elsóháza hamarosan elfogdott egy ilyen javaslatot, az or­szágos méretű tiltakozás hatása alatt a szenátus a katonai albi­zottság elé utalta, amely még a jövő héten is nyílt kihallgatáso­kat fog tartani erre vonatkozólag és sok esély van rá, hogy a javaslat elvetését fogják indítványozni. A szervezett munkásság különösen élesen ellenzi ezt a tör­vényjavaslatot, amelynek pártolására indítványozóik azt han­goztatják, hogy ha szabad az államnak millió és millió polgárt katonai szolgálatra besorozni és a harctérre küldeni, miért ne adnák meg a kormánynak azt a jogot, hogy a munkásokat is be­sorozza és elossza a hadiiparokban a szükségletnek megfelelőleg. Erre annál is inkább szükség van, — mondják, mert a mai há­borúban a haderő tulajdonképpen két részből áll; a tényleges ka­tonákból és a számukra hadiszereket készítő munkásokból. Csak e kettőnek közös akciója arathat győzelmet. Noha ez az utóbbi állítás teljesen igaz, mindazonáltal az egyenruhás katona s a munkaruhát viselő hadsereg között igen lényeges különbség van. És ez az, hogy amig a katonák közvet­lenül az államnak, — tehát a közösségnek dolgoznak, vagy har­colnak, addig a munkások a hadiszereket nem direkt a katonák­nak, hanem privát egyének vagy korporációk számára készítik, akik, illetőleg amelyek PROFITOT KERESNEK RAJTUK. A “Work-or-else” törvényjavaslat pártolói megfeledkeznek erről a nagyon fontos külömbségről. így valójában ez a kényszermunka törvény azt jelentené, hogy a 18-45 éves munkásokat az állam rákényszeriti, hogy az egyes munkáltatóknak profitot gyártsanak. Ezzel törvényileg kimondanák, hogy OSZTÁLYÁLLAMOT ALKOTNAK. És habár most nagyon hangoztatják, hogy ezt a törvényt csak a háborús kényszer helyzet következtében hoznák meg és azonnal megszün­tetik a háború után, az ilyesmi minden időkre veszedelmes példát szolgáltatna. Mindig lehet valami olyan okot kitalálni ami a pro­fit érdekében a munkások szabadságának az elrablását újból szükségessé tenné. Azért fontos az, hogy a munkásság ne en­gedje meg mindjárt az első ilyen kísérletet sem. De azonkívül eddig mindig úgy hallottuk, hogy a tengelyha­talmak alkalmazták a kényszermunkát. Különösen Hitler náci országa használta ezt nagy mértékben és a demokrácia képvise­lői mint a legmegvetendőbb bűnt állították elénk. Mikor rámu­tattak, hogy ha a fasizta hatalmak győznek, itt is kényszermun­ka lesz, a háborús szellemet, a morált akarták fejleszteni vele. És ime, egyszerre csak itt is be akarják vezetni azt a kényszer- munkát, amiért Hitleréket annyira elitélték. A Waltace-Jones párviadal (gb.) A washingtoni politikai berkekben járatosak már rég­óta figyelik Henry Wallace volt alelnök és Jesse Jones volt ke­reskedelmi miniszter politikai párviadalát, amelynek legutóbbi fázisát Roosevelt elnök irányította, amikor Jonest kidobta a mi­niszteri bársonyszékből és Wallacet nevezte ki helyére. Mint is­meretes, az elnöknek ez az intézkedése nagy politikai kavarodást idézett fel. Miután a miniszteri kinevezést a szenátusnak jóvá kell hagyni, ebben a testületben nagy ellenzéke támadt a Wallace kinevezésének. Mint kitűnt, leginkább azért, mert eddig a keres- kedelmügyi miniszter volt a feje a Reconstruction Finance Cor- porationnak is, amely állami intézmény építette és rendezte be a sok uj hadigyárat és amely intézmény adott nagy kölcsönöket egyeseknek, vagy korporációknak gyáraik kibővítésére. Az RFC körülbelül hét billió dollárt fektetett a hadiiparok­ba. Vannak egyes ipartelepek, mint például a Geneva telep, Pro­vo városban, Utah államban, amely 200 millió dollárnál is többe került; egy másik ipartelepet California állam, Fontana városá­ban 100 millió dollárra becsülnek, de tucat számra vannak tiz és 20 millió dolláros telepek is és egy-két milliót felszívó “mühe- lyecskék” száma persze igen nagy. De mi lessz ezekkel az ipartelepekkel a háború után? Ez a nagy kérdés nyomul mostanában mindinkább előtérbe. És ez a kérdés adja meg a választ a Wallace és Jones párviadalra is. Abban, hogy ezeket a közpénzeken épített ipartelepeket ma­gánérdekeltségek kezeibe kell játszani Jones és Wallace teljesen megegyeznek. A különbség csak az, hogy mindegyik más cso­portnak szeretné kiszolgáltatni a milliós vagy billiós vagyonokat. Jones a már “befutott” nagytőkések csoportját képviseli. Azokat, akiknek már a háború kezdetén is millióik voltak, — te­hát már előzőleg nagy munkástömegeket zsákmányoltak ki, mint a Ford, Du Pont, Pew, Sloan, stb. érdekeltségek. Jones bankjai­nak ezekkel van összeköttetése. Természetesen a vita folyamán ezt nem igy mondják, hanem e helyett azt hangoztatják, “hogy ezen érdekeltségek már előzőleg is nagy összegeket fektettek az iparaik fejlesztésébe, tehát nem^ szabad kitenni őket az állami vagyonnal kiépített konkurenciának.” Wallace ezzel szemben uj embereknek szeretné juttatni ezen hadigyárakat. Ezek között első helyen emlitik például a “mági­kus” Henry Kaiser hajógyárost, aki most üti is a nagydobot a Wallace érdekében. Persze Wallace is megfelelő frázisokkal ta­karja a valódi tényt. Szerinte, ha a nagytőkések kerítik meg az uj ipartelepeket, akkor azoknak jórészét lezárják, hogy a ver­senyt korlátolják és az árakat felverjék. Ha azonban az uj gyá­rak uj emberek kezeibe kerülnek, akkor a két csoport között meg­marad az egészséges szabad verseny, amely lehetővé teszi a 60 milliós munkaalkalmat. Meg kell még jegyeznünk, hogy Wallace nem “uj emberek­ről”, hanem “kis üzletemberekről” beszélt. Kis üzletembereknek akarja átadni az uj gyárakat. Bizonyára ilyen kis üzletember Henry Kaiser is, akinek vagy 20,000 munkás dolgozott. És iga­zán alamizsnára szoruló kis üzletemberek lehetnek azok, akik a tiz vagy 20 milliós gyárakat meg tudnák venni, ha mindjárt mondjuk tizedrész árban is. Hiába no, valahogy csak nem akar a könny a szemeinkbe jönni, amikor rájuk gondolunk! Sőt hallottunk már olyasmit is, hogy vérszivásra kiéhezte­tett piócát használnak. A milliókra éhes, kapzsi “kis üzletember” igen sokszor a legkegyetlenebb kizsákmányoló. Ezzel a világért sem akarjuk azt mondani, hogy jelen esetben a Jones tulhizott kapitalistáit előnyben részesítjük Wallace feltörekvő csoportjá­nál, mert hiszen a munkásembernek lényegében mindegy, hogy melyik csoport zsákmányolja ki. Ebben az esetben nem a kizsákmányoló személye, hanem a kizsákmányolás foka a fontos. A személyeket nézve bizonyára mindkét csoportban egyformán akadnak kapzsi, vagy liberáli­sabb munkáltatók. A kizsákmányolás fokát azonban csak maguk a munkások tudják leszállítani szervezett erejük felhasználásával. Akárhogyan végződik is a Jones-Wallace politikai párbaj, a közvagyonból épített gyárak magántulajdonba kerülnek és azokban nem a szükségletre fognak gyártani árucikkeket, hanem csak azért, hogy a tulajdonosaiknak, — akár a Wallace, akár a Jones csoporthoz tartoznak is, — profitot hajtsanak. Ha nem lesz kilátás a profitra, akkor Wallace barátai éppen úgy bezárják majd azokat a gyárakat, mint Jones kegyeltjei. Mi sokkal természetesebbnek tartanánk, hogy a közvagyon­ból épített gyárakat azoknak a munkásoknak adnák, akik azon ipartelepeken dolgoznak. Erről azonban szó sincs jelenleg és mi megint csak azt hangoztatjuk, hogy Amerika munkásainak szer­vezett erejükkel kell a kizsákmányolás fokát csökkenteni. Szer­vezett erejükre szükség lesz akár a Wallace, akár a Jones embe­rei kerítik is meg a gyárakat. Sőt mi több, mi még azt is hangoztatjuk, — méghozzá már negyven éve, — hogy ha a munkások helyesen szervezkednek, mint azt az Industrial Workers of the World szervezet tanítja, akkor nemcsak a kizsákmányolás fokát csökkenthetik, hanem ELV1NYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nin­csen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir. ják akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a ter­melő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. ügy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és keve­sebb kezekbeni csszpontosulása a -zakservezeteket (trade unions) kép­telenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osz­tálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet hogv a munkáltatókkal kö­zös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépitett szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai be- süntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak vala­melyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett :“Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért’ ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A RFR RENDSZERREL.'’ A BJ1K A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend- «zert. A termelő hadsereget nemcsal. a tőkésekkel való mindennapi harcra keil szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer mar elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom tzerkezetét épitjük a régi társadalom keretein belüL

Next

/
Oldalképek
Tartalom