Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)
1945-02-17 / 1359. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1945. február 17. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNG AR AIN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ....................$2.00 One Year .........................$2.00 Félévre ........................... 1-00 Six Months __________ 1.00 Egyes szám ára ........... 5c Single Copy ............... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ________ 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta. Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, Ohio under the Act of March, 3, 1879. ___ Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Kényszermunka (gb.) Ugylátszik, hogy az a törvényjavaslat, amely a 18 és 45 év közötti férfiaknak munkára való besorozását rendelné el, nem igen fog keresztülmenni a szenátusban, noha az alsóház már elfogadta a “Work-or-else” (Dolgozz, vagy különben . . .) névre keresztelt javaslatot. Mint ismeretes, a munkások sorozását, — ami valójában kényszermunkát jelent — Roosevelt elnök kérte katonai szakértőinek tanácsára. De dacára annak, hogy a kongresszus elsóháza hamarosan elfogdott egy ilyen javaslatot, az országos méretű tiltakozás hatása alatt a szenátus a katonai albizottság elé utalta, amely még a jövő héten is nyílt kihallgatásokat fog tartani erre vonatkozólag és sok esély van rá, hogy a javaslat elvetését fogják indítványozni. A szervezett munkásság különösen élesen ellenzi ezt a törvényjavaslatot, amelynek pártolására indítványozóik azt hangoztatják, hogy ha szabad az államnak millió és millió polgárt katonai szolgálatra besorozni és a harctérre küldeni, miért ne adnák meg a kormánynak azt a jogot, hogy a munkásokat is besorozza és elossza a hadiiparokban a szükségletnek megfelelőleg. Erre annál is inkább szükség van, — mondják, mert a mai háborúban a haderő tulajdonképpen két részből áll; a tényleges katonákból és a számukra hadiszereket készítő munkásokból. Csak e kettőnek közös akciója arathat győzelmet. Noha ez az utóbbi állítás teljesen igaz, mindazonáltal az egyenruhás katona s a munkaruhát viselő hadsereg között igen lényeges különbség van. És ez az, hogy amig a katonák közvetlenül az államnak, — tehát a közösségnek dolgoznak, vagy harcolnak, addig a munkások a hadiszereket nem direkt a katonáknak, hanem privát egyének vagy korporációk számára készítik, akik, illetőleg amelyek PROFITOT KERESNEK RAJTUK. A “Work-or-else” törvényjavaslat pártolói megfeledkeznek erről a nagyon fontos külömbségről. így valójában ez a kényszermunka törvény azt jelentené, hogy a 18-45 éves munkásokat az állam rákényszeriti, hogy az egyes munkáltatóknak profitot gyártsanak. Ezzel törvényileg kimondanák, hogy OSZTÁLYÁLLAMOT ALKOTNAK. És habár most nagyon hangoztatják, hogy ezt a törvényt csak a háborús kényszer helyzet következtében hoznák meg és azonnal megszüntetik a háború után, az ilyesmi minden időkre veszedelmes példát szolgáltatna. Mindig lehet valami olyan okot kitalálni ami a profit érdekében a munkások szabadságának az elrablását újból szükségessé tenné. Azért fontos az, hogy a munkásság ne engedje meg mindjárt az első ilyen kísérletet sem. De azonkívül eddig mindig úgy hallottuk, hogy a tengelyhatalmak alkalmazták a kényszermunkát. Különösen Hitler náci országa használta ezt nagy mértékben és a demokrácia képviselői mint a legmegvetendőbb bűnt állították elénk. Mikor rámutattak, hogy ha a fasizta hatalmak győznek, itt is kényszermunka lesz, a háborús szellemet, a morált akarták fejleszteni vele. És ime, egyszerre csak itt is be akarják vezetni azt a kényszer- munkát, amiért Hitleréket annyira elitélték. A Waltace-Jones párviadal (gb.) A washingtoni politikai berkekben járatosak már régóta figyelik Henry Wallace volt alelnök és Jesse Jones volt kereskedelmi miniszter politikai párviadalát, amelynek legutóbbi fázisát Roosevelt elnök irányította, amikor Jonest kidobta a miniszteri bársonyszékből és Wallacet nevezte ki helyére. Mint ismeretes, az elnöknek ez az intézkedése nagy politikai kavarodást idézett fel. Miután a miniszteri kinevezést a szenátusnak jóvá kell hagyni, ebben a testületben nagy ellenzéke támadt a Wallace kinevezésének. Mint kitűnt, leginkább azért, mert eddig a keres- kedelmügyi miniszter volt a feje a Reconstruction Finance Cor- porationnak is, amely állami intézmény építette és rendezte be a sok uj hadigyárat és amely intézmény adott nagy kölcsönöket egyeseknek, vagy korporációknak gyáraik kibővítésére. Az RFC körülbelül hét billió dollárt fektetett a hadiiparokba. Vannak egyes ipartelepek, mint például a Geneva telep, Provo városban, Utah államban, amely 200 millió dollárnál is többe került; egy másik ipartelepet California állam, Fontana városában 100 millió dollárra becsülnek, de tucat számra vannak tiz és 20 millió dolláros telepek is és egy-két milliót felszívó “mühe- lyecskék” száma persze igen nagy. De mi lessz ezekkel az ipartelepekkel a háború után? Ez a nagy kérdés nyomul mostanában mindinkább előtérbe. És ez a kérdés adja meg a választ a Wallace és Jones párviadalra is. Abban, hogy ezeket a közpénzeken épített ipartelepeket magánérdekeltségek kezeibe kell játszani Jones és Wallace teljesen megegyeznek. A különbség csak az, hogy mindegyik más csoportnak szeretné kiszolgáltatni a milliós vagy billiós vagyonokat. Jones a már “befutott” nagytőkések csoportját képviseli. Azokat, akiknek már a háború kezdetén is millióik voltak, — tehát már előzőleg nagy munkástömegeket zsákmányoltak ki, mint a Ford, Du Pont, Pew, Sloan, stb. érdekeltségek. Jones bankjainak ezekkel van összeköttetése. Természetesen a vita folyamán ezt nem igy mondják, hanem e helyett azt hangoztatják, “hogy ezen érdekeltségek már előzőleg is nagy összegeket fektettek az iparaik fejlesztésébe, tehát nem^ szabad kitenni őket az állami vagyonnal kiépített konkurenciának.” Wallace ezzel szemben uj embereknek szeretné juttatni ezen hadigyárakat. Ezek között első helyen emlitik például a “mágikus” Henry Kaiser hajógyárost, aki most üti is a nagydobot a Wallace érdekében. Persze Wallace is megfelelő frázisokkal takarja a valódi tényt. Szerinte, ha a nagytőkések kerítik meg az uj ipartelepeket, akkor azoknak jórészét lezárják, hogy a versenyt korlátolják és az árakat felverjék. Ha azonban az uj gyárak uj emberek kezeibe kerülnek, akkor a két csoport között megmarad az egészséges szabad verseny, amely lehetővé teszi a 60 milliós munkaalkalmat. Meg kell még jegyeznünk, hogy Wallace nem “uj emberekről”, hanem “kis üzletemberekről” beszélt. Kis üzletembereknek akarja átadni az uj gyárakat. Bizonyára ilyen kis üzletember Henry Kaiser is, akinek vagy 20,000 munkás dolgozott. És igazán alamizsnára szoruló kis üzletemberek lehetnek azok, akik a tiz vagy 20 milliós gyárakat meg tudnák venni, ha mindjárt mondjuk tizedrész árban is. Hiába no, valahogy csak nem akar a könny a szemeinkbe jönni, amikor rájuk gondolunk! Sőt hallottunk már olyasmit is, hogy vérszivásra kiéheztetett piócát használnak. A milliókra éhes, kapzsi “kis üzletember” igen sokszor a legkegyetlenebb kizsákmányoló. Ezzel a világért sem akarjuk azt mondani, hogy jelen esetben a Jones tulhizott kapitalistáit előnyben részesítjük Wallace feltörekvő csoportjánál, mert hiszen a munkásembernek lényegében mindegy, hogy melyik csoport zsákmányolja ki. Ebben az esetben nem a kizsákmányoló személye, hanem a kizsákmányolás foka a fontos. A személyeket nézve bizonyára mindkét csoportban egyformán akadnak kapzsi, vagy liberálisabb munkáltatók. A kizsákmányolás fokát azonban csak maguk a munkások tudják leszállítani szervezett erejük felhasználásával. Akárhogyan végződik is a Jones-Wallace politikai párbaj, a közvagyonból épített gyárak magántulajdonba kerülnek és azokban nem a szükségletre fognak gyártani árucikkeket, hanem csak azért, hogy a tulajdonosaiknak, — akár a Wallace, akár a Jones csoporthoz tartoznak is, — profitot hajtsanak. Ha nem lesz kilátás a profitra, akkor Wallace barátai éppen úgy bezárják majd azokat a gyárakat, mint Jones kegyeltjei. Mi sokkal természetesebbnek tartanánk, hogy a közvagyonból épített gyárakat azoknak a munkásoknak adnák, akik azon ipartelepeken dolgoznak. Erről azonban szó sincs jelenleg és mi megint csak azt hangoztatjuk, hogy Amerika munkásainak szervezett erejükkel kell a kizsákmányolás fokát csökkenteni. Szervezett erejükre szükség lesz akár a Wallace, akár a Jones emberei kerítik is meg a gyárakat. Sőt mi több, mi még azt is hangoztatjuk, — méghozzá már negyven éve, — hogy ha a munkások helyesen szervezkednek, mint azt az Industrial Workers of the World szervezet tanítja, akkor nemcsak a kizsákmányolás fokát csökkenthetik, hanem ELV1NYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir. ják akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. ügy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni csszpontosulása a -zakservezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet hogv a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépitett szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai be- süntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett :“Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért’ ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A RFR RENDSZERREL.'’ A BJ1K A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend- «zert. A termelő hadsereget nemcsal. a tőkésekkel való mindennapi harcra keil szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer mar elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom tzerkezetét épitjük a régi társadalom keretein belüL
