Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)
1945-02-03 / 1357. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1945. február 3. TÁRCA ALKONYAT # ______ Irta: Csizmadia Sándor Az öreg Csörgő még a nyál utolján ágynak esett. Évek óta göthösködött már, de nem adta meg magát. Két évvel ezelőtt még aratott. Neveletlen gyermekei ugyan már nem voltak, rég szárnyukra eresztette őket, de ott volt az öreg asz- szony. Nem sokat eszik az, de bizony azért csak kenyérrel él. Igyekezett hát az öreg Csörgő, mig bírta. Részeskedett. Sok bajjal járt ez a részeskedés az utóbbi években, nem csak, mert öreg csontjainak nehezére esett a munka, hanem azért is, mert a fiatalabbak gúnyt űztek belőle, meg szeki- rozták is gyámoltalansága miatt. Leghátul állították a bandában, hogy ne akadályozza a többit. De igy se sokra mentek vele, mert csakhamar elhagyták, aztán meg újra utolérték. Mikor már közel suhogott hozzá az első ember kaszája, rákiáltottak : — No csak rajta, öreg! Hadd menjen! Az öreg igyekezett minden erejéből. Fehér fürtjeiről le- csurgott a viz a szemébe s onnan könnyeivel vegyest folyt végig az álián. Hátán az ing csupa sár volt. A por belepte, az izzadtság elöntötte és sáros, cafatos rongyá változtatta. Mikor látta, hogy már csak nem bírja a fiatalabbak előtt, mintha hirtelen nagy elhatározás vett volna erőt rajta, kilépett választhassanak, amilyet akarnak.” Mi nem hiszünk az ilyen reformokban, még kevésbé az ily köpönyeg forgatókban, de azért nagyon is jellemző arra, hogy milyen kevés különbség volt a megválasztásra törekvő politikusok és pártok között, hogy •«azok akikről azt hitték, hogy balszárnyiak, azok lettek a jobbszárnyiak ,a nagy korporációk fő támaszai, ezek között a kommunisták is és azok akikről mindég azt hittük, hogy a reakció fő szónokai, most any- nyira radikálisok lettek, hogy a Szocialista Párt programjából ragadnak ki részleteket és azt terjesztik a szenátus elé, mint javaslatot. De a CIO tagságának érdemes volna megkérdezni, hogy mikor lesz a temetése ennek a megdöglött New Dealnek? Nekik legtöbb okuk van a gyászolásra. Vagy még annyira naivak ,hogy StettiniuSj Rockefeller és Claytonéktól is elvárják a New Deal folytatását. No meg, már az elnök is bejelentette, hogy szép csendesen kimúlt a New Deal, amit mi már évekkel ezelőtt megirtunk. De a CIO és más bálványimádó csoportnak ezt nehéz volt elhinni. a sorból. Kaszája nyelét a földnek támasztva ,másik végét a hasának vetette s ingujjával törőlgette az arczát, miközben félig haraggal, félig engesztelőig mondta: — No hát menjetek, ha oly jól bírjátok! Azok csak vágták a búzát s az* öregre rá se nézve, vetették oda csufondárosan: — Hej öreg, öreg, a kend bőrén se sokat nyerne már a sintér! — Jól van jól, majd ti is juthattok még ilyen kenyérre! Azután csak beállt hátul a sorba és mérgesen vágta kaszáját a gazba. Mert haragudott az öreg Csörgő nagyon. Haragudott önmagára, amiért olyan gyámoltalan és haragudott amazokra, amiért olyan erősek. De haragudott az egész világra is, mert mért kell ilyen öreg embernek dolgozni. Egyszer aztán kimaradt az aratásból. Valami fájás állott a derekába s nem tudott hajolni. Ekkor ,hogy mégse éljen hiába, csőszködni kezdett, őrizte a dinnyét, de itt is sok keserűsége volt. A falubeli kamaszok lopták a dinnyét. Pedig ‘nagyon biztos akart lenni és két kunyhója volt: egyik a föld egyik végin, a másik meg a föld másik végin; hogy ne tudják sohase, hol tanyázik a dinnyék őre. Mindazonáltal, különösen ha felhős volt az éjjel csak meglopták. Úgy cselekedtek a köt- nivalók, hogy egypáran odamentek az öreghez beszélgetni, meg is kínálták dohánnyal, addig a többiek meg a sötétben jól megrakodtak dinnyével. Volt ugyan kutyája, ugatott is sokszor, de mit ér az, ha nem lehet tőle megkérdezni, hogy mit ugat? A kutya éjjel gyakran féltében is ugat. Vagy fe- lelget a falubeli kutyák ugatására. Az is lehet, hogy unalmában ugat. Akadt olyan kutyája is, amelyik ok nélkül sohase ugatott. De azt meg mindjárt eltették láb alól. Szurkot vagy gombostűt adtak be neki kenyérbélben. Ha úgy reggelenkint, harmattal, jöttek a dinnyéért, majd itt, majd ott szólították meg az öreget: — Megint elvittek a dinnyéből, bátyáuram! Minek fizetjük mi akkor a nagy csőszbért, a húsz krajczárt, ha csak lopkodják a dinnyét? — El-e?! — csudálkozott az öreg. — El bizony! Hiányzik a nagy görög, amit meg is jegyeztem a múltkor. Meg a cser hajú sárga, amelyik éppen most lett volna érett. Aztán a kis czukorbélü. Sok hiányzik,! nagyon sok. Az öreg csóválta a fejét: — Már pedig én, lelkem, nem voltam innen el egy tapodtat sem. Aztán egész éjjel nem is aludtam; a fogam fájt. Meg tudná mondani a kutyám, hal beszélni tudna, mert együtt virrasztottunk. Ilyesféle eszmecserék «folytak a dinnyeföldön, melyek azonban nem változtatták meg azt a tényt, hogy a dinnyék elvesztek. És a gaz tolvajok mindig az éretteket vitték el. Miután pedig az öreg Csörgő mindig azt állította csökönyösen, hogy senkit se látott a dinnyeföldön, végre is az a hiedelem kezdett lábrakapni, hogy ő maga lopkodja a dinnyét. Görbe szemekkel kezdtek rá nézni. Jövőre bizonyosan nem fogadták volna meg. Még jó szerencse, hogy akkorra megbetegedett. Ott feküdt az öreg Csörgő, csontig lesoványodva ,az ajtómögötti szegényes, régidivatu ágyon, öregebb volt az az ágy, mint ő maga; még az apja hagyta rá. Lepedő gyanánt egy elnyűtt nagykendő volt ráterit- ve, melynek nagy hasadásai között előbujt a szalma. Nagyon szegényesnek mutatkozott az a fekvőhely. Harmadik nap kihívták a doktort. Megkérdezte, hogy mi baja, aztán rendelt valami italfélét.. Az öreg Csörgő még bosszankodott is, mikor a doktor elment. Micsoda doktor az ilyen? Tőlem kérdi, hogy mi a bajom. Hát én tudjam? Én csak azt tudom, hogy fáj. Azért doktor, hogy ő találja ki. — Nono, csak ne zavarja kend föl magát. Az is a kend baja lesz ,nem a másé — csitította az ide-oda tipegő élettárs. — De hát mit kérdezi én tő lem, hogy mi a bajom? Ha tudnám, nem hivattam volna őtet — morfondírozott az öreg. Majd megrohanta a köhögés, azzal lett elfoglalva. . Fejét kinyújtotta az ágy széléről és úgy köhögött le a nyirkos szón baföldre. — Jaj csak megfojtana már! — sóhajtotta, mikor szóhoz juthatott. Az asszony nem szólt rá semmit, de magában nagyon neheztelt az ilyen káromlásért. Amúgy is a férjét okozta a betegségért. ő az oka : nem vigyázott magára. Meghűlt. Mindig mondta.neki, hogy jó sok szalmát tegyen a csizmájába, aztán a nyakrayalóját gondosan kösse meg, a sipkáját huzza le a fülére. Nem hallgatott a szóra. Most itt van ni! Kinek a baja? Megint csak az övé. — De azért egyenesen nem akarta megtámadni. Nem vitte rá a lélek, nehogy a baját nehezítse az amúgy is beteg embernek. Hanem azt meg nem ál- hatta, hogy legalább kerülő utón oda ne mondjon neki: — Hajh! Hajh! Erre neveli föl az ember a gyerekit! Lássa kend, a lányai még erre se néz« nek: Az öreg fészkelődni kezdett az ágyában, mintha szólni kívánna, de aztán csak nem szólt. Talán védelmezze a gyerekeit. Ha nem talált jó feleletet, akkor inkább készakarva is belefogott a köhögésbe, mintha ettől nem tudna beszélni. Olykor haragosan vágott vissza: — Ugyan ne duruzsolj! Neked is lányaid. Tudod, hogy nem jöhetnek a jószágtól. — Ejha ,hát a jószág előbb- revaló, mint az apjuk? De ha már nem jöhetnének is, csak tisztöltethetnék kendet. Azt se teszik. — Jól van, jól, — mormogta az öreg — csak kivinnének már engemet! — Nem is tud kend egyebet csak mindig ilyenekkel előhozai kodni — mondta az asszony. Akkorra aztán elpityeredett, 'fölfogta a kötényét és telesirta. Hogy ő nem tud eleget tenni, mindig bántja az ura, pedig isten látja a lelkét, milyen kímélettel bánik vele. Elpanaszolta a szomszédoknak, hogy milyen türelmetlen beteg az ura. Mindenben hibát Keres. Nem lehet kedvét találni. Pedig ő szívesen tesz neki bármit: az ágyát megigazítja, orvosságot ad neki, ha lecsúszik róla a takaró, helyreteszi. A szomszédasszonyok csudál- koztak. Csörgőné meg folytatta: — Aztán néha különös kívánságai vannak. Tudja, szomszédasszony, hogy mióta beteg szegény ,nem főzök. Nincs miből. Tüzelőnk sincs. Hát mit csináljak, honnan teremtsek? Nem vagyok én milliomos. Hogy mégis ne egye az a beteg ember a száraz kenyeret, vízbe’ szoktam neki megáztatni. Hát uramfia, a múltkor egyszer csak azt mondja egy délben: Olyan jó volna egy kis étel; eredj át Görbe Kovácsék- hoz, kérjél egy tányér levest. — Tudja oda ahol fiatalabb korában tizenöt esztendőn át bé- reskedett ,aztán meg ahol azóta minden nyáron részes volt. Hogy menjek én oda!? Mikor jól tudom, hogy azok nem szokták a maradék ételt kidobni, hanem a moslékosba öntik a disznóknak. Nem kívánhatom, hogy magukat károsítsák. Elég szép volt tőlük, hogy olyan hosszú időn át munkát adtak az uramnak. Bizony nem mentem át. Az öreg Csörgő pedig egyre rosszabbul lett. Már a pipa se esett jól neki. Ez a súlyos betegség legbiztosabb jele. Eddig se sokszor kívánta meg, de azért néha-néha szippantott néhányat, aztán letette. A nap lemenőben volt. Az esti homány kezdett sűrűsödni a kis szobában. Ha a macska nem dorombolt volna a padkán, szinte félős csend lett volna odabent. Az öreg Csörgő is elcsendesedett; van félórája, hogy nem köhögött. Az asszony az ablaknál kuczorgott a lóczán. Sirdogált. Maga se tudta, miért sir, csak sirt, sirt . . . Egyszer megmozdult, hogy leszáll és a beteget megnézi. De megint csak ott maradt, mert olyan hideg a szoba s ő olyan jól fölmelegedett ott ,összehuzódva a lóczán. Vagy tán megfeledkezett a hidegről sirdogálásában ? Majd azt gondolta, csak nem mozdul meg, hátha fölkeltenél az urát. Hadd pihenjen szegény. Az meg csak pihent, pihent, egyre pihent . . . "Szervezés" — "Nevelés" — "Felszabadulás" y/ ® W Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága y/ I yy
