Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)
1945-01-27 / 1356. szám
1945. január 27. BÉRMUNKÁS 3 oldal Nyugtalanít és csak fokozza a gyanakvásomat az a körülmény, hogy a “Bill of Rights” “Természet és Istenadta jo- gok”-ról beszél. Ilyen jogokat nem szed szakaszokba a mai kor törvényhozása. A tételes jog vagy az emberek és emberi intézmények egymáshoz való viszonyát szabályozó tudomány, vagy a társadalom hatalmi és birtokviszonyainak és egyéb jelenségeinek törvénybe való foglalása. “Istenadta jogok” kihangsu- lyozásának tudományt a 1 a n, templomos, papos szaga van. Már pedig Petőfi is megmond-t ta, — hogy ahol pap emel szót . . . Különben is az Istennek a társadalmi küzdelmekbe való bevonása vagy rosszhiszemű csalás, vagy jóhiszemű tévedés. Azt vélem, hogy aki a magyar sorsot akarja jobbra fordítani, — annak vissza kell mennie a mi nemzedékünk egyetlen feladatához; elbukott forradalmaink tévedéseinek és hibáinak megállapításához és a leszűrt tanulságok alapján a jövendő magyar forradalom elméleti és gyakorlati előkészítéséhez. Persze egészen bizonyos, hogy ha e feladatunkat és szándékunkat ilyen félre nem Magyarázható egyenes őszinteséggel kimondjuk, nem számíthatunk az “egyletek és egyházak” és azok begyepesedett vezéreinek támogatására, de velünk lesz az amerikái magyarságnak az az értékesebb kisebb-i sége, amely értelmes, tisztességes és jótakaró. Nagy és bátor újításokat pedig mindig csakis az ilyen kisebbségek hoztak ajándékul a világnak! Mert bizony akármilyen szépen hangzik is, de “égő imádsággal ,amely százezrek ajkán epedez” — nem lehet se népet, se országot szabadítani. Állásfoglalásomat véglegesen befolyásolta, hogy a bevezetésben' ezt a mondatot olvastam: “Az Egyesült Államok szabad földjén otthont és hazát talált magyar származású amerikai polgároknak van — hitük és meggyőződésük szerint — legtöbb joguk arra, hogy a magyar nép helyett szóljanak!” Én ezt nem hiszem. De azt se hiszem, hogy önök hiszik. Minek tehát ilyet leírni? Hiszen mindenki tudja, hogy az Amerikában otthont talált magyarok túlnyomó többsége Horthy- ista, zsidógyülölő és csontja velejéig maradi. Ez a magyarság 25 éve lapjai, egyletei és egyházai túlnyomó többségével mindig az ellenforradalom oldalán nyilatkozott meg. Tessék csak elolvasni a Tengerentúli Magyarok Világszö-i vétségének kiadványait! Avagy a magyar zarándok járásról szóló tudósításokat, amikor az amerikai magyarok ezres csoportokban mentek Szent Imre herceg születésnapját ünnepelni és egyben Horthynak hódolni! Akadt-e egy is et zarándok bárányok között, aki oda állt volna a véreskezü kormányzó elé, hogy számonkérje tőle a “numerusz klauzuszt,” Orgo- ványt, a hajmáskéri és zalaegerszegi táborok rémségeit, a túlzsúfolt magyar börtönöket az ártatlanul akasztott kommunistákat, az orvul legyilkolt Somogyi és Bacsó halálát és a három millió éhező magyar parasztot ? Szólhattak volna a zarándokok, bajuk se esett volna, hiszen se zsidók, se kommunisták nem voltak és még amerikai polgárpapirjuk és útlevelük is volt! De nem szóltak, — mert helyeselték, amit Horthy és legjobb tisztjei csináltak Magyar- országon. Ám szóltak jó huszesztendő- vel később, amikor a chicagói református pap Pearl Harbor után a radikális munkássággal akart egy gyűlésen szólani Horthyék ellen, mert hadat üzentek Amerikának. Vájjon mit szóltak a derék chicagói bárányok? Azt szólták, hogy ha pedig a papjuk a száját be nem fogja, úgy rúgják ki, hogy a lába se éri a földet. Mikor később a pap az üldözött zsidókért instenti^zteletre hívta “híveit” — üres templom előtt prédikált. És ezekről mondja ön kedves Lengyel Menyhért, hogy “legtöbb joguk” van beleszólni abba, hogy azok, akiken végiggázolt Hitler hadiszekere hogyan szedjék rendbe megrontott életük dolgait?! Nem Uram! Ha tényleg volna joguk ezeknek a semmireva- lóknak a magyar nép dolgába beleszólni, — Önnek azért kéne mozgalmat indítani, hogy vegyék el tőlük e jogot, mert az utolsó 25 év alatti gyáva ési aljas viselkedésükkel érdemtelenekké váltak e jogra! Szerencsére nincs ezeknek joguk beleszólni semmibe, ami ezután történni fog! A magyar nép majd csak feltápászkodik valahogy! Mindig is feltápász- kodotl, mert van benne életerő! Ezek a tengerentúli gyászmagyarok csak zabáiják tovább templomaik pincéiben és egyleteik rosszul szellőztett éttermeiben a csirkepaprikást. Majd eljön — nem is nagyon sokára — az ő farsangjuknak is a szeredája! Nem hazug egység és minden politikai jött-mentekkel való elvtelen és erkölcstelen üz- letes egyesülés viszi és viheti előre a szörnyű sorsra jutott magyar nép ügyét. Ez csak ronthatja. A magyar történelem eseményeiből, Magyarország mai osztályszerkezetéből, az ország politikai és gazdasági helyzetéből levonható tanulságok alapján kell az uj küzdelem irányelveit és módszereit megállapítani. Becsületes felvilágosító és tanító munka, tehetséges és bátor sajtó, megalkuvást kerülő egyenes hitvallás kell, hogy a világ bizalommal nézze ezt a megmozdulást. Nem jól hangzó nyilatkozatok és cikkek, hanem céljukat tudó és valló cselekedetek indíthatják csak el az uj magyar népmozgalmat! Amikor ilyen cselekedetek első nyomát látni vélem, ott leszek azok mögött, akiknek harci elszántságában, bajtársi hűségében, áldozatkészségében, vezetésre való rátermettségében biztosítva látom — ha nem is a sikert — de legalább az érte való nyilt, bátor és termékeny küzdelmet. Szívesen köszönti Vince Sándor A Montgomery-Ward Co. főrészvényese és el»’ö,f0- SEWELL AVERY, oídalas hirdetésekben “panaszkodik”, hogy milyen igazságtalanság érte, holott ő csak munkásainak a javát akarja. A Montgomery-Ward cég munkásai most végre megelégelték munkáltatójuk rettenetes hazugságait és a munkáslapokon keresztül bemutatják ezt a modern rablólovagot, a privát enterprise legkapzsibb kihasználóját, Amerika legreakciósabb és egyben legfurfangosabb kizsák- mányolóját. A Montgomery-Ward alkalmazottainek érdekes mondanivalójuk van nemcsak erről, a még mindig a múlt században élő kivénhedt iparbáróról, hanem egyben arról is, hogy milyen módszerekkel készülnek letörni a munkásságot a háború után. Jövő lapszámunkban megkezdjük ezen szerfölött érdekes irás közlését. Olvasóink figyelmét már most felhívjuk ezen cikksorozatra. MUNKA KÖZBEN ■(gb) ROVATA’ AMIT A SZERVEZKEDÉSNEK KÖSZÖNHETÜNK / Ezen a helyen már régen nem írtam, John, George, Steve, Paul meg a többi azon munkásokról, akikkel együtt dolgo-i zam, noha a rovat fejeimé szerint a munkaközbeni eseményekkel kellene foglalkoznom, így ideje, hogy megint visszatérjek az eredeti tárgyra. Igaz ugyan, hogy az öreg George-ról ,aki mindenre csak azt szokta mondani, hogy “hja, hja” már nem igen irhatok többet, mert a multkorában munkaközben rosszul lett és negyednapra rá az egyik timekeeper körüljárta a műhelyt, szedte a kvóderokat a koszorúra. Pár napig beszéltünk róla, ma már csaknem elfeledtük. A gépnél a helyét fiatalabb ember foglalta el és megyen a munka tovább minden változás nélkül. Azaz van valami változás. Sőt a tény az, hogy állandóság nincs. Minden de minden folytonos változáson megy keresztül. A változás rövid időközökben esetleg olyan csekély, hogy* az ember nem látja meg. A sok kis változások azonban idővel nagy változássá nőnek, amikor aztán könnyebb észrevenni azokat. Ilyen állandó változáson mennek át a munkaviszonyok is. Egyik napról a másikra, avagy egyik hétről a másikra nem igen látjuk a változást. Azonban ha évekre, esetleg évtizedekre tekintünk vissza, akkor már nagyon is lényeges változást láthatunk. Ezt próbáltam megmagyarázni az egyik munkástársamnak, aki, midőn kérdeztem tőle, hogy miért nem jött el az union gyűlésre, háb egy kézlegyintéssel felelt, hogy “nem érdemes”. Aztán magyarázni kezdte nekem, hogy az union nem csinál semmit, csak kidobott pénz és energia, amit arra pazarolunk. Miután az illető is ma* gamforma korú ember, hát kénytelen volt elismerni, hogy harminc vagy harmincöt évvel ezelőtt sokkal rosszabb munka- viszonyok között dolgoztunk. Ez a csökönyös ember azonban ezt azzal magyarázta, hogy szükség van reánk a munkáltatóknak, tehát többet kapunk tőlük. Ha ez az érv igaz volna, akkor egyben azt jelentené, hogy a munkáltatóknak eddig még nem volt ránk szükségük, azért nem fizették meg a munkásokat. Az óriási nagy vagyonokat bizonyára csak a levegőből halászták ki. BESZÉLGETÉS A KÁLYHA KÖRÜL Ezzel, a nagyon is pesszimista nézetet valló munkással folytatott beszélgetésem azért jutott most eszembe, mert az IWW 440-es számú ipari szervezetének clevelandi osztálya kiád egy kis havi értesítőt, a “Metal Worker”-t. Ezen havi értesítő legutóbbi számában olyan Írásra bukkantam, mintha azt direkt ennek az én kétkedő Tamásomnak írták volna. Éppen azért oda is adtam neki, hadd lássam, mit fog rá válaszolni. De tudván azt, hogy az életben gyakran találkozunk olyanokkal, akik a munkásosztály haladását nem látják, vagy nem akarják látni, azért lefordítom a Metal Worker szóban-1 forgó cikkét s .amelynek adatait a rovat olvasói is felhasználhatják. A cikk rövid bevezetéséből megtudjuk, hogy az American Stove Company telepén valami baj történt az egyik kazánnal éppen a nagy hidegek idején s ideiglenesen valami gázkályhát állítottak fel, amely köré ösz- szegyültek a munkások, hogy egy kicsit felmelegedjenek. Az egyik ilyen melegedő csoport beszélgetését adja vissza a cikk. FELSRÓFOLTÁK A BÉREKET — Évekkel ezelőlt, — mondjuk 1934-ben, de másképpen is volt itt minden, — kezdte Joe a beszélgetést. — Akkor nem volt pihenő idő, a mosakodásra sem kaptunk időt, se vakációt. Bizony nem volt akkor semmi más, csak a sok, nehéz munka. De mióta az IWW-ban szervezkedtünk sok változás történt. Mindjárt 1935-ben az átlagos órabért felvertük 58 centre. A következő évben 70, majd 71 centre és 1939-ben már 76 cen-' tét kaptunk, pedig ezeket az éveket még a depressziós éveknek számítják. Az union felverte a béreket 84 majd 92 centre (Folytatás a 8-ik oldalon)
