Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)
1945-05-05 / 1370. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1945. május 5. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNG AR AIN ORGAN OF THE L W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ...................$2.00 One Year ____________$2.00 Félévre ........................... 1-00 Six Months ........... 1.00 Egyes szám ára .......... 5e Single Copy ............... 6c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ________ 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta. Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, ___________Ohio under the Act of March, 3, 1879,___________ Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Amit látniok kellene (gb.) Midőn az Egyesültek hadseregei mind mélyebben nyomultak előre Németországba, Berlin felé közeledve, naponként kaptuk a híreket, hogy újabb és újabb “halálgyárakra” akadtak. Kitűnt, hogy a náci vérebek nemcsak Lengyelországban tartottak működésben olyan koncentrációs telepeket, ahol vérlázitó kegyetlenséggel ölték le a fegyvertelen, védekezésre teljesen tehetetlen áldozatok százezreit, hanem számos ilyen halálgyárat tartottak üzemben a német határokon belül is. Vannak 'még ma is olyanok, akik a halálgyárakról szóló híreket nem akarják elhinni és propagandának minősitik. Ez érthető ,mert a szadista természetű nácik olyan borzalmas rémtetteket müveitek, amik felülmúlják az átlagos ember képzelő tehetségét. Ennek a gondolatnak adott, — hogy úgy mondjuk, — hivatalos kifejezést az Egyesült hadak fővezére, Dwight D. Eisenhower generális, midőn azt üzente haza, hogy jöjjenek át amerikai törvényhozók és újságírók, nézzék meg a még ma is látható bűnjeleket, mert AZOKAT LEÍRNI NEM LEHET. Eisenhower kérésére valóban át is ment egy bizottság, amelynek tagjai szenátorok, congressmanek és újságírók, akik hivatva lesznek elmondani, hogy mit láttak még most is a halálgyárakban. Néhány amerikai és angol képviselő, akik Európában időznek, már megnézték a halálgyárakat és megegyeznék abba» Eisenhowerrel, hogy az ott látott borzalmakat nem lehet szóval elmondani, mert felülmúlják a képzelet legmerészebb szárnyalását is. Bármilyen fájó érzéseket váltanak is ki azon leirások, amelyek ismertetik, hogy miként akasztottak fel kezüknél vagy lábuknál fogva embereket és hagyták őket a legnagyobb kínok közepette elpusztulni; vagy miként rakták össze a vérüktől megfosztott áldozatokat, mint a tüzelő ölfákat szokás; avagy miként tüzeltek fütő kemencékben emberi testekkel tűzifa helyett, ismertetni kell ezen bestiális cselekedeteket, amihez hasonlót a világtörténelem nem ismer. Ismertetni kell, mert vannak még ma is olyanok, akik sóhajtoznak a náci uralom bukásáért, avagy a “nekünk egészen mindegy, hogy melyik fél győz” mondat alá rejtik náci szimpátiájukat. Éppen azért mi helyévalónak tartjuk a háborús atrocitások teljes feltárását. Sőt tovább megyünk, úgy kellene tenni, mint Hayden A. Sears amerikai ezredes tett, akit az Ohrdruf városnál talált halálgyár borzalmai annyira felingereltek, hogy kirendelte a német városka népét, hogy nézzék meg az oszlásnak indult, feldarabolt emberi hullákat, amelyeket egy nagy gödörbe hánytak rakásra a náci bestiák. És hiába mondották a látványtól megszeppent németek, hogy az ily gazságokat csak pár ember követte el, őket tehát nem lehet a gaztettekért felelőségre vonni, mégis a város polgár- mestere a feleségével együtt még aznap este öngyilkosságot követtek el. Tehát érezték, hogy mégis csak terheli őket valami felelőség, ha más nem, hát az, hogy segítettek fentartani azt az uralmat, amelyik ily borzalmakkal dolgozott. Jó volna Sears ezredes gondolatát tovább folytatni. A halálgyárak szemléletére kellene vinni azon amerikai és angol polgárokat is, akik odaadóan segitették Horthy, Mussolini és Hitler uralomra jutását. Talán akadna közöttük olyan, aki a borzalmak láttára, amelyek felidézésében része volt, követné az ohrdrufi polgármester példáját. Es végre valóban ajánlatos volna a halálgyárak borzalmainak megtekintésére elvinni azon amerikai magyarokat, akik MÉG MA IS FÉKTELENÜL HIRDETIK A FAJGYŰLÖLETET, akiknek tehát a halálgyárak rémtettei még mindig nem elegendők. Annál is inkább meg kellene ezt tenni, mert az ily gazságokra uszító amerikai magyarok vezérei csaknem kivétel nélkül papok. A Horthy uralom dicsőítői között mindig előljártak úgy a katholikus, mint a protestáns amerikai magyar papok. Kevés kivétellel még ma is ádáz dühhel hintik az antiszemitizmus mérgét, majd nemzeti sovinizmusba burkoltan a nemzetiségek közötti ellentétet szítják, holott jól tudják, hogy csak az ily módon fana! tizált emberek követhetnek el olyan borzalmas atrocitásokat, j amiket, — mint Eisenhower is üzente, — szóval nem lehet elmondani. Hogy ez nem túlzott állítás, bizonyítja például az is, hogy Cleveland városban az Első Magyar Református Egyház április 15-én gyászistentiszteletet tartott Horthy Miklósért és egyben megemlékeztek az elhunyt Roosevelt elnökről is. Egy szemtanú, aki valakit elkísért arra az istentiszteletre, azt mondotta, hogy Horthy Miklósnak és Rooseveltnek gyász-szalaggal körülvett képeit egymás mellé helyezve az “Ur asztalára” helyezték. Her- czegh József tiszteletes “szép beszédet” tartott mindkettőért, mert mint mondotta, “ezt a két képet négy évvel ezelőtt egyszerre avattuk fel”. A Kuktáknak, Chemitzkyknek, Hercegeknek, Kohlereknek, Borshi Kerekeseknek, Eördögh prelátusnak. Szegedinek és társainak ajánljuk, hogy nézzék meg a halálgyárakat, aztán ha csakugyan hisznek az általuk hirdetett istenben, akkor életük hátralévő napjaiban könyörögjenek bünbocsánatért, azon szörnyű nagy vétekért, amit elkövettek a Horthy-Hitler uralom és általában a fasizmus támogatásával. ELVINY1LATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir. ják akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakservezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített, szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai be- süntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett :“Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL'’ A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom izerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül. A legkisebb köztársaság (ONA) — A Szövetségesek olaszországi hadjáratuk folyamán visszaszerezték a világ legkisebb köztársaságának függetlenségét. Azok a fasizták, akik a 32 négyzetmérföld területű San Marino köztársaság felett uralmat gyakoroltak, ott kellett, hogy hagyják hivatla- ikat. Ez év március 15-ikén San Marino öreg harangjai jelezték, hogy ennek a hegyek közé zárt •kis államnak 14 ezer főnyi lakosa, hosszú évek óta először választhatta szabadon elöljáróit. A fasizta uralom alatt Mussolini emberei, a gazdag Gozzi fivérek felfüggesztették a nép jogait és lábbal tiporták szabad akaratát. A jelen választások alkalmából senki sem befolyásolta San Marino lakosait. A köztársaság “Nagy Tanácsába” beválasztott 60 ember az összes pártokat képviseli, a kommunistáktól a szélső jobboldalig. A Tanács saját kebelében minden hat hónapban két tagot jelöl ki a kormányzói hatalom gyakorlására. Ezeket a “Capitani Reggenti”-nek nevezik. San Marino, Európa legkisebb, de egyúttal legrégibb köztársasága a világ politikai érdekességeinek egyike. Most felmerül az a kérdés, hogy vájjon háborúban volt-e a szövetségesekkel, vagy sem? Mussolini 1940 junius 10-ikén kijelentette, hogy a kis köztársaság Olaszországgal együtt háborúba lépett a Tengelyhatalmak oldalán. San Marino jelen vezetői azonban tagadják, hogy országuk valaha is háborúban lett volna a Szövetségesekkel. San Marino köztársaságot i még a negyedik században alapította egy Marinus nevű keresztény remete. Függetlenségét a Szentszék, az osztrák császárok és Napoleon is elismerték és tiszteletben tartották; csupán Mussolini feketeingesei törölték el a kis állam önállóságát. San Marino függetlenségének századokon át való fennmaradását földrajzi helyzetének és a szabadsághoz való ragaszkodásának köszönheti. A szirtek- kel és szakadékokkal védett kis sziget közepén a Titán hegység emelkedik; az egész kis ország egyetlen természetes erődöt alkot. 1915-ben San Marino háborút üzent Németországnak. A háborúban két katonát veszített. A Titán hegység ormán felállított rádió állomás és néhány, a köztársaság területén elhelyezett tábori kórház hasznosnak bizonyult a Szövetségesek számára. San Marino a háborút megüzente, de a békét megkötni elfelejtette. 1925-ben egy német turista a köztársaság területére vetődött s két napig börtönben ült, mint “ellenséges idegen”.
