Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-12-30 / 1352. szám
1944. december 30. BÉRMUNKÁS 7 oldal A magyar nép védelmére (Folytatás) Yates amerikai ezredesre való hivatkozással felhívás jelent meg, amely a csendőrség újjászervezését helyezi kilátásba, mégpedig olyan irányban, hogy az sem valamely felekezeti, sem valamely párt szolgálatában ne álljon. íme egy bizonyíték, hogy a gyakorlatban milyen szellemtől vezéreltetve akarják ezt a rendőrséget nevelni és megszervezni: emberszeretet hirdetve, szép szavakkal akarják az embereket megnyugtatni, titokban és a gyakorlatban azonban, dacára az állítólagos ellenőrzésnek, melynek azonban eddig nyomait senki nem látta, gyűlöletre és kötelességmegszegésre iz g a t- nak. YATES EZREDES SZEREPE Yates ezredesre való hivatkozással másik felhívás is jelent meg, amely az úgynevezett polgári karhatalom szervezésére vonatkozik. Ez a felhívás, eltekintve attól az egy naptól, amelyen jelentkezni kellett és amely vasárnapra esett, egyetlen napi határidőre szólott. Természetesen, hogy ennek semmiféle komolyságot nem tulajdoníthattunk, hiszen ezen az egyetlenegy napon még a szervezetek és egyesületek sem készíthették el bejelentő iveiket. Az egész eljárás megint csak megtévesztésre irányult, mert a karhatalmi alakulatok már hetekkel ezelőtt teljesen készen voltak, mégpedig szoros kapcsolatban az úgynevezett Ébredő Magyarok szervezetével, amely nyílt felhívásaiban a zsidók aktív eltávozását követelte az országból. A fent megnevezett, teljesen beavatott ur ezt is megerősítette előttünk. Uymódon a budapesti csendőrséget és karhatalmat felekezeti és pártalapon szervezik és az katonai vezetés alatt áll. A Dunán tűk pedig az a helyzet, hogy a hadsereg közigazgatási jogokat gyakorol, mintha háborút viselne Magyarország ellen. Hazafiságunk nem engedi meg, hogy ennek a kérdésnek részleteibe bocsátkozzunk, de azonban az a veszedelem fenyeget, hogy katonai diktatúrába kerülünk. A bolsevizmus veszedelme elmúlt és semmi jele annak nincs, hogy feltámadásától félni kellene. A bolsevizmus ellen foganatba tett szigorú rendszabályokat helyeseljük, azonban most nem ezzel szemben találjuk magunkat, hanem azzal a tendenciával szemben, amely minden szabadelvű és demokratikus, helyesebben szólva: minden nem-reakciós felfogást karhatalommal akar megsemmisi- I teni. A magyar jog szerint a ! karhatalom vezetője a polgári hatóság, amely a karhatalom kezeléséért polgári bíróság előtt felelős. A katonai hatalom csak a polgári hatalom felhívására és utasításai alapján léphet közbe, katonai közigazgatást azonban nem ismerünk. Ez a fegyveres erő rendeltetése alkotmányos országban. Viszont a fegyveres erőnek nem lehet politikai pártállása, hanem pártatlannak kell lennie, mert különben váltakozva önkényuralomnak és anarchiának kell uralkodnia. A bizonyos pártokat szolgáló hadsereg katasztrofális következményeit hazánk már a forradalom idején elszenvedte, amikor a hadsereg először a szocialista-, majd a kommunista párt alkotó részévé vált és a forradalmi kormány polgári tagjai előbb tétlenségre kényszerültek, majd eltávolították őket. Az ántánt akkori képviselőjét, Vyx alezredest e beteges tünetek első jelentkezésénél figyelmeztettük erre és megkértük, hogy közbelépésével a bajt hárítsa el. Ez olyan időben történt, amikor ez még könnyen lehetséges lett volna. Azonban a közbelépés elmaradt és az ántánt-államok akkori képviselőjének e fölötte kényelmes álláspontja következtében mérhetetlen szenvedés és milli- árdokra rugó kár következett be. Hazafias kötelességünk tudatában idejekorán mutatunk rá e súlyos helyzetre, amivel, miután más eszközök nem állnak rendelkezésünkre, mert hazafiasságból nem akarunk más eszközökhöz nyúlni, teljesítettük hivatásunkat. Ez előzmények után érthető lesz ama kijelentésünk, hogy mindaddig, amig ez a beteg állapot gyökerében orvoslást nem nyer, hogy mindaddig, amig nincsen biztosítva az, hogy a polgári kormány föltétlenül rendelkezik az egész fegyveres hatalom fölött és hogy mindaddig, amig nem biztosíttatott az, hogy az egész fegyveres hatalom pártatlan lesz és a polgárok jogegyenlőségét tiszteletben tartja, mindaddig nem látunk alapot koncentrációs kormány alakítására. Nem járulhatunk hozzá ahhoz, hogy azok a párttagjaink, akiknek ilyen kormányban részt kellene ven- niök, most, más időben és más formában, ugyanarra a sorsra jussanak, mint a forradalmi kormány polgári, sőt nem-radikális szocialista tagjai jutottak. A bajnak gyökeres orvoslása nélkül nem marad más hátra számunkra, mint a tökéletes passzivitás a politikai élet minden terén, ennek következtében az esetleges nemzetgyűlési választásoknál is. És ezért minden felelősséget az angol védelemmel büszkélkedő kormányra és az ántánt-hatalmak- nak a helyzetet most már tökéletesen ismerő képviselőjére hátunk. Fogadja Excellenciád ... — ésatöbbi. Aláírás: Vázsonyi Vilmos, nagytádi Szabó István, Lovászy Márton, Garami Ernő.” (Folytatjuk) TÁRCA A SZERENCSE Irta: Csizmadia Sándor Künn esik az eső. A szegé- gyes kis falucska beletemetkezik az ősz fázós szürkeségébe. Az alacsony házikók mintha reszketve húzódnának össze a haragos szélben, mely néha-néha kegyetlen kézzel, mérges morfondirozással markol a korhadó csutyaszár-tetőkbe. _ Az eső egyre szitál, pedig nincs talán felhő, csak olyan ködféle látszik fönn az ég felé. Olyan idő ez, amilyenben — szokás mondás — a jó kutyát sem szokták kiverni. A kutyát nem, de az embert igen. A faluvégről nézve, mesz- sze az országúton valami nagyobb tömegű mozgó fehérség tepiczkél a sárban. Nem egy ember az, hanem több. Vagy talán állat. Az is lehet, hogy mind a kettő. Akárhogy erőlteti az ember a szemét, nem lehet kitapasztalni jönnek-e azok vagy mennek. Hogy haladnak valamerre, annyi bizonyos, mert mozognak egyre. Az országút két oldalán a magas fák félelmetesen suhognak a hűvös szélben, mintha biztatni akarnák az utasokat, hogy csak siessenek, mert jobb ilyenkor a száraz szobában, vagy a jó meleg istállóban. A magános emberre ez a suhogás olyanformán hat, mintha rémmeséket, vagy-, borzalmas jóslásokat hallana. A gyerek meg valósággal megrémül, mert fülében a susogás rettenetesen érthető beszéddé válik. Világosan hallja, amint valami csudálatosán rémületes éneklő hangsúlyozással búgják oda neki: “Jaj neked, szerencsétlen fló- tás, te sem érsz életben a faluvégire! Itt a tizedik fánál egy szörnyű ember leselkedik rád, s megyfafütykösével úgy bokán haj int, hogy soha nem látod többet az édes anyádat.” Ilyen és hasonló beszédeket hall a félénk gyerek a fák között, mig végre futásnak ered. De ezzel sem sokat nyer, mert a fák csak annál jobban és gyorsabban hangoztatják rémes figyelmeztetéseiket. Úgy annyira, hogy a gyerek megmerne rá esküdni, hogy egész csapat vasorru bába nyargal a sarkában, mind azon igyekezve, hogy őt nyakon ragadja. Bizony csuda, hogy észnél van, mikor haza tér. Az a mozgó fehérség azonban nem valami nagy sebességgel halad a falu felé. Vagy nem érti a fák beszédjét, vagy nem fél tőle. Ha közelebb mennénk hozzá, látnánk, hogy nem csuda, ha nem fél. Sokan alkotják azt a fehérséget. Először is Kis Pál József, ki már a negyvenedik évet tapossa, de még úgy kirugdalja a lá- ibát, mintha húszéves se volna. No nem itt az országúton, hanem például ha bálteremben volna. Itt a locs-pocsban bizony csak csuszkái, megtámaszkodik. Ahogy a körülmények kívánják. Azután meg Fehér Péter, aki ezelőtt két esztendővel még a maga birtokán taposta a sarat, most azonban az a viskó sem az övő, amiben esténkint nyugalomra hajtja fejét. Kupeczek mind a ketten. A tizenöt darab szarvasmarha is bizonyítja, melyet terelgetnek maguk előtt. Annyi marhája egy csomóban nincsen csak az uraságnak vagy a kupecznek. Más emberek ilyen időben nem igen mászkálnának az országúton és ha már rákényszerítené a sors őket, vágnák a sarat szótlanul, anélkül a marhára úgyis rá kell szólni, miért Kis Pál töri meg először a szót: — Azt mondom bátya, most az egyszer jó vásárt csináltunk! — Ez a csonka tehén megér.száz forintot is, noha mi csak ötvenet adtunk érte. Fehér Péter gondolkozik egy sort. Aközben leka varint ja nyakáról a keményre ázott ostort, odacserdit az egyik Jhátulkullo- gó riska sarkára: — Ne kicsi, ne! Azután megint visszacsavargatja az ostort oda, ahol volt, majd köp egyet, ami már a beszéd kezdetének a jele. — Hogy jó vásárt csináltunk?! Nem sokat ér ez öcsém. Mégis csak lutri ez; amit az egyik helyen nyerünk, a másikon elveszítjük. — Azután meg mit ér az ilyen élet?! Mindig utón lenni Volna az embernek egy kis földje, nem sok, csak annyi, hogy meghúzódhatna rajta, annak volna értelme! Kis Pál Jóska se sokat késett a felelettel. Neki ugyanis sohasem volt földje, ennélfogva nem tudta, milyen nagy boldogság az, őtet csak a riskák érdekelték, azokban gyönyörködött. — Hát volt kednek földje; minek adta kend el?! A másik keservesen fölsóhajtott: — Az ám, hogy minek adtam el?! Ezen én is sokat gondolkoztam már. — Valamint hogy azon is, hogy ha az ember alól kirántják a pokróczot, minek maradna le róla?! Az eső cseperészett egyre. A távolból az országutra fehérlett egy-egy tanya. Úgy tűnt az itt föl, mint a ringó viz hátán levő hajósoknak a szárazföld. Talán nem olyan szép hullámos, mint a viz, de sokkal enyhébb, kellemesebb és biztosabb. Úgy annyira, hogy ha valamelyiknek ablakából odalátnának az országutra, meg is sajnálnák nemcsak a két embert, hanem még a lábas jószágot is, hogy ilyen időben kénytelen csatakolni. A két^ kupecz pedig talán nem is érezte az idők viszontagságait. Nagy hangosan kapálóztak előre a sárban. Az országúton mindik kiabálva kell beszélgetni, mert ott, kivált ha jószágot hajtanak, nem sétálhatnak egymás mellett az emberek. Aztán meg ilyen esős időben, ha lassan, halk hangon eregetnék a beszédet, egy-egy erősebb csúszásnál az emberben bennrekedne a szó. — Nem unod te ezt a cigánysorsot öcsém ?! Még annál is kutyább, mert annak legalább sátora van, — kiáltja Fehér Péter. — Megszoktam én már ezt bátya! Jobb ez mint akármi. Tudja, legalább a magam ura vagyok. Sohasem köll várakoznom munkára itt vagy amott.
