Bérmunkás, 1944. január-június (32. évfolyam, 1300-1325. szám)
1944-01-29 / 1304. szám
* jiG&i BÉRMUNKÁS Borzalmas számok Az orosz katonai és civil, vesztességet 10 millióra becsű- j lik. Németország ember vesz-! tességét 4-5 millióra, Magyar- országét 250 ezerre. A megölt zsidók számát Európában 3-4 millióra teszik. így lehetne folytatni az angol, román, jugoszláv, lengyel, norvég, holland, francia, stb. népek vesztesség listáját, amelyeket ma még csak hozzávetőleg lehet megállapítani, mert a kormányok vagy titkolják, vagy képtelenek annak még a hozzávetőleges megállapítására is. Ez a háború nem csak a katonákra, hanem a polgári lakosságra is mérhetetlen szenvedést és pusztítást hozott, a náci hadviselés gyalázatos módszere folytán London, Rotterdam, Belgrád, Varsó, Moszkva, Leningrád és sok más város után Berlin és a többi német városok nagy ipari centrumok lakosságát pusztítják a repülő támadások bombái. A megnyomorítottak, a koplalástól elsenyvedtek, az elüldözöttek, a rabmunkára hurcoltak szenvedései kell, hogy felnyissák az emberek szemeit, hogy ne csak frázisként, hangzón az, hogy ez az utolsó háború, hanem a legtöbbet szenvedőknek komoly határozott fellépése kell, hogy olyan társadalmi rendszert teremtsen, amelyben ne lehessen háború. Amerika munkássága ma még meglehetős közönnyel nézi a háború pusztításait. Mi ma még aránylag nem éreztük úgy meg a háború pusztítását, mint az európai testvéreink, de a számok már itt is beszélnek. Harminckétezer fiatal amerikai halt meg ezideig a frontokon. 45 ezer megsebesült, 33 ezer eltűnt, 30 ezer fogságba esett, az utóbbi három kategória még nagyon felszaporitja az első, a halottak számát. Több mint 100 ezer amerikai fiú van a vesztesség listán, de mindany- nyian jól tudjuk azt, hogy a nagy vesztességek csak ezután jönnek. De Amerika vesztessége nem csak a frontokon nagy, hanem idehaza is a munka frontján hatalmas csapások érnek bennünket. A háborús termelés, a tulhosszu munkaidő, a speedup, az elégtelen védő eszközök következtében az elmúlt évben 80 ezer munkást ért halálos baleset, munkaközben. A többi kevésbé súlyos balesetek, ipari sérülések száma, amelyet bejelentettek 7 millióra rúgott fel. Ez a két vesztesség lista, amely csak halottakban jóval felül van 110 ezren, amely a nyomorékká váltak 100 ezreit jelenti, még nem elég arra, bogy gondolkodjunk és cselekedjünk. A legenyhébb számitó is, a háború eddigi halottait, katonákban és civilekben 25 millióra teszi. Az anyagi vesztességek árából, az egész világot újra lehetett volna építeni. A hadi költségekből a föld minden emberének, modern házat lehetett volna építeni. Ahelyett hogy az emberiség boldogságára használnák a modern tudomány nagyszerű találmányait, arra használtuk fel minden energiánkat, hogy milliókat öljünk meg és milliós kultur városokat tegyünk romhalmazzá. A náci fenevad már döglőben van, a csapda bezárult, viny- nyogva menekül, de már mindenütt a pusztulás várja. És ha elpusztult, talán megnyugodhatunk, hogy fiaink és jómagunk nem hiába pusztultunk el, hogy a gyermekeink s unokáink biztonságban lesznek egy ilyen világkatasztrófát illetőleg. Nem, amig a társadalmak a,profitra épülnek fel, addig a verseny, a kapzsiság, az emberek és a népek kizsákmányolása fenn áll és ez kifogja termelni az uj Hitlereket, az uj háborúkat. Húsz év, talán csak tiz év és a népek újra egymás torkába harapnak uraik parancsára. És ki tudja, hogy a technika rohamos fejlődésével nem-«' New York, Cleveland, vágj' Los Angeles jut Berlin, Hamburg sorsára. A fiaink a frontokon, mi a gyárakban pusztulunk .Amerika munkásosztályán és az egész világ dolgozóin áll az, hogy ez lesz-e a sorsa az unokáinknak is, vagy pedig a náci-fasizta dögvésszel együtt elpusztuljon a nemzője a profit rendszer is és felépüljön egy olyan társadalmi rendszer, amelyben az egész emberiség, mint egy nagy zenekar, összefogva fog együttt dolgozni azért, hogy minden ember szabad és boldog legyen. 1944. január 29. Mi, ennek a szép jövőnek vagyunk a sokszor üldözött, sokszor kigunyolt, de soha nem tántorodó, el nem fáradt harcosai, ehez a nagy és igazságos küzdelemhez toborozzuk az amerikai magyar munkásokat. A Bérmunkás minden olvasójának nem csak harcosnak, de to- borzónak is kell lennie a mi nagy és szép eszméinknek, az emberiség egy szebb, boldogabb jövőjéért, hogy ne legyenek többé olyan borzalmas vesztesség listák a világon. Kovách Ernő ANTISZEMITA ZSIDÓ CHICAGO, 111. Január hó: — Mintegy két évvel ezelőtt a Saturday Evening Post cimü folyóiratban egy antiszemita cikk jelent meg, amely nagy feltűnést keltett már csak azért is, mert szerzője, Milton S. Mayer zsidó nemzetiségű. Mayer most újra hallat magáról. Miután sor köteles és “I-A” osztályba helyezték, bejelentette a sorozóbizottságnak, hogy a háborút “személyi okokból” ellenzi és hajlandó inkább börtönbe menni, mintsem egyenruhát öltsön. Meyer az izolácionisták egyik vezérének, Robert Hutchins, a chicagói egyetem elnökének a sajtó ügynöke volt. Annak idején a Bérmunkás is foglalkozott a Saturday Evening Post antiszemita cikkével, amelyben ez a Mayer, bizonyára jó pénzért, igazolni igyekezett a zsidóság elleni propagandát. TÁRCA RÉZPITYKÉK Irta: Karinthy Frigyes Az olasz orvos ezután egy másik terembe vezetett bennünket, engemet meg Granvisage barátomat, a pesszimista irót. Ebben a teremben egy fiatalember ült a kórház csikós ruhájában: száját és állát egy kaucsukellenző takarta el. Az orvos levetette az ellenzőt, borzalmas látvány tárult elénk: a fiatalembernek teljesen hiányzott az alsó állkapcsa — fogatlan, rémes ür tátongott a helyén, a nyitott torok bejáratait láthattuk — ebből a sötét nyílásból dréncső nyúlt ki: ezen keresztül táplálták a boldogtalant. — Mi baja a szerencsétlennek, — kérdeztem elszörnyed- ve. Az orvos magyarázta, hogy ez a török fiatalember egy hónappal ezelőtt vonult be ezred- jéhez, akkor, mikor az oroszok a Fekete-tehger felől támadtak török szövetségesünkre. Két nappal utóbb gránát csapódott le mellette és elvitte az állát — próbálták pótolni más szövetekkel, de nem sikerült. Különben félő, hogy ezen kívül még meg is kell vakulnia — egyébiránt életben marad, csakhogy haláláig mesterségesen kell táplálni. — És mindez miért? — szaladt ki a számon, magam elé meredve. — Majd én megmondom — szólalt meg Grandvisage, a pesszimista olasz iró. — Mindez a török rézpitykékért van így— Rézpitykék? — Tudnia kell, — mondta Grandvisage — hogy a török nők a fátyolt, amit hordanak, századokon át egy kis rézpity- kével erősítették meg az orrukon. Sok éven tá szállították az oroszok ezt a pitykét a török földre: óriási forgalma és jövedelme volt a cikknek, mig a németek rá nem jöttek, hogy a pitykét fából is lehet csinálni, bevonni rézzel: — igy olcsóbb, könnyebb és egészségesebb a használata. Kellett is a töröknek és a német ipar jelentős piachoz juthatott volna — ha van vasút, mely Dedeagacsig szállítja a cikket. Azonban a vasútnak orosz földön át kellett volna vezetni — éveken át tárgyalták e kérdést, de megállapodni nem tudtak. A. két állam diplomáciáját elidegenítette egymástól a folytonos huzavona — végre odáig mérgesedett a helyzet, hogy csak alkalom kellett hozzá és kitör a nyílt ellenségeskedés. Az alkalom nem késett — Németország hadat üzent Oroszországnak s a törökök odaáltak a szövetségesek mellé. Kihirdették a szent háborút, zászlók alá sorakozott a mozlim és igy került Szülej mán barátunk az orosz gránátok elé. Ez az ő szétroncsolt állának és tönkretett életének hiteles története: — a rézpitykék, amiket Németország szállítani akart. Elkábulva és hitetlenkedve figyeltem, de be kellett vallani magamnak, hogy közgazdasági tanulmányaim közepette az én lelkemen is átvillant, vájjon nem lehettetlen-e, hogy a rettenetes háborúknak ilyen ostoba, kicsinyes, rideg okai lennének? Az orvosnak nem volt megjegyzése, közönyösen hallgatott az olyan ember nyugalmával, akit csak a pozitív tények és kézzelfogható jelenségek érdekelnek. Udvariasan megvárta mig Granvisage befejezi mon- dókáját ,aztán megjegyezte, hogy a kórházban ezenkívül van még egy ilyen esetünk: az illető páciensnek szintén hiányzik az álla s különben is művi szempontból ugyanaz a kórkép, — de ott nem gránát okozta a defektust, hanem belső, romboló betegség: vérbaj. Átmentünk és megnéztük azt is, — szőke fiatalember volt: bizonytalan nemzetiségű. Ennek is hiányzott az álla és a torkából dróncsövek lógtak. Látogatója volt éppen, német fiatalember, katonatiszt, aki kérésünkre következőképpen foglalta össze szerencsétlen barátja történetét: — Carloval Berlinben ismerkedtem meg: nagyreményű vállalkozó volt, egy derék, régi gyároscsaládnak sarjadéka. Kitűnő tehetségű és szorgalmas kereskedő volt és mint ilyent, igazgatójának jelölte egy induló cég, mely Törökország keresletére alakult — valami kapcsokat, pitykéket volt szállintandó, amiből állítólag rengeteg kell a török nőknek, én bizony nem tudom mi az. Az üzem nagyon szépen indult, de váratlan zavarok támadtak, valami külföldi beavatkozás vagy mi, a cikket nem lehetett szállítani, megbomlott minden, rengeteg passzíva, mit tudom én, nem értek az ilyen dolgokhoz. Csak annyit tudok, hogy Carlo reménytelenül és végleg tönkrement, a dologban az volt a szomorú, hogy éppen akkor lett volna esedékes egy igen előkelő nővel való szerelmi házassága; a nagy zavarban sarkukra álltak a szülők, elvitték leányukat Amerikába, hogy ne is láthassák egymást. Carlo egy ideig verekedett még, hasztalanul, kétségbeesve, egyre nyomorultabb próbálkozásokba döntötte a szükség, durva és rossz társaságba került, nem hozzávaló környezetbe. Ehhez járult szerelmi bánata, nem törődött magával többé, elzüllött. Inni kezdett s egyszer elveszett szemeim elől, a csőcselék magába szívta, véletlenül bukkantam ma rá, hogy megtudjam micsoda borzasztó betegséget szedett föl abban a körben, ahová lezül- lött. így fejezte be Carlo történetét s az orvos, udvariasan végighallgatva az előadást, megjegyezte, hogy ennek a páciensnek az esete tudományos szempontból még reménytelenebb, mint ama másiké. Mig ott a külső erőmüvi behatás, mely a defektust előidézte, egyszer és mindenkorra végzett emberünkkel, addg itt az a belső kór, mely deformálta betegünket, nem szűnt meg azzal, hogy igy szétroncsolta, dolgozik belül tovább s előbb-utóbb halálát okozza. Pedig nyomorultul élni mégis jobb, mint nem élni.
