Bérmunkás, 1944. január-június (32. évfolyam, 1300-1325. szám)

1944-06-10 / 1323. szám

1944. jtinius 10. BÉRMUNKÁS 7 oldal JEGYEZD MEG... —...— Ajánlja: St. Visi. A “No strike” ígéretet a UAW tagsága is csak úgy tart­ja be, mint az újévi fogadalma­kat szoktuk. Churchill szerint nem egész olyan fekete a spanyol ördög “Franco”, mint amilyenre fes­tik. Az angol lordok egészen fe­hérnek látják. Ernest Liebold, mint magán­titkár harminc évig szolgálta Fordot, most őt is kirúgták. Galambos, Soresen is eltűnt, csak Harry Bennett maradt, ő rá legnagyobb szükség van. Minden nagy városban van­nak üzletemberek, akik jegyek­kel spekulálnak, összevásárol­ják, azután mégegyszer olyan áron adják el. Most legnagyobb aratást a vasúti jegyekkel csi­nálnak, sokszor kétszeres áron adják el a megszorult utasok­nak. Ez is háborús haszon. A St. Louisban tartott Cham­ber of Commerce gyűlésen Charles E. Wilson és Alfred P. Sloan beszéltek és annyira ki­nyitották a szájukat, hogy az egész New Dealt lenyelték. Most már tudni fogjuk hova tűnt el a New Deal. A pearl harbori meglepetési támadásért Admiral Kimmelt és General Shortot akarták a haditörvényszék elé állítani. De ezek azt mondják, ezt nem me­rik megtenni a választások előtt. Még ebben is politika van. Detroit a lehetőség városa. Egyik nő három katonát meg­fogott férjnek, hogy a hadise­gélyt kapja. Ez logikus volt, ha kettő meg is hal, marad még egy neki és a biztosítások. Ez is üzlet. Egy másik meg 15 férjet szerzett, köztük egy néhány katonát is .De nem tudják vád alá helyezni, mert egyik sem akar ellene tanúskodni. Ez meg úgy számított, hogy az esküvő ' csak 5 dollár fejenként ,de az elválási költség legkevesebb 75 dollár, igy tizenöt férjet ka­pott egy válási költség árán. Einstein az intellektuelokat akarja szervezni, azt mondja azoknak is szükséges a szerve­zet, hogy legalább annyi védel­met kapjanak mint a szerve­zett munkások. Relativly spe­aking — elég okos ember ez az Einstein bácsi. Azt mondják, hogy az árakat megfagyasztották, de a nagy melegben kiolvadtak és most szétfolyt mint a Mississippi fo­lyó. • Churchill és Roosevelt sok­szor találkoztak De Gaulleval, de nem ismerik fel, ők más va­lakire gondolnak. Ford birodalmában a formá­nok és 5-6 száz dollár havi fize­tésű “expertek” megkezdték a “Moral Rearmament” mozgal­mat szervezni, a Forddal való együttműködésre, hogy az ipa­ri békét helyreállítsák és az agitátorokat kipucolják az üze- 1 mekből. Minta Németország, minden amerikai fogolytábor, ahol né­metek vannak. Ott van Gesta­po, halálos Ítélet. Náci ellenes beszéd, vagy lap szigorúan tilt­va van. Mindez amerikai segít­séggel, sőt azt a 15-20 százalék náci ellenes németet is ide kül­dik ,hogy a nácik, akik vagy 25 százalékát képezik a néme­teknek, szigorú ellenőrzést tarthassanak felettük. A lengyel egység a buffaloi konvención úgy lett biztosítva, hogy az esetleges ellenzéket nem is engedték megjelenni, igy semmiféle munkás, vagy li- Derális szervezet nem vehetett részt. És ha valamelyik reakci­ós szervezetnek liberális kikül­döttje volt, azt is agyon bun- kózták, kitiltották, megveréssel fenyegették meg. Valamint a papi szónokok megsúgták a konvenciónak, hogy legnagyobb ellenségük a Szovjet Oroszor­szág. Két Winston Churchill van, az egyik a fasizták ellen, a má­sik a fasizta Badoglio és Fran­co mellett harcol. TÁRCA Pünkösdi virágzás Irta: KASSÁK LAJOS Forró, júniusi napfény ta­karta be a kis felvidéki falut és vakító piros sugárzással szo­rította vissza köves, mészpo- ros föld könnyű, párolgó sza­gát. A néhány szalmafödeles fehérre meszelt viskó, mint va­lami tisztára törült csikós cse­répedény, villogott az özönlő napsugárban. Pünkösd vasárnapja volt és a falu nyurga, tót lakossága tarka-barka ünneplőjébe bújva, lármás jókedvvel lepte be a porzó, gödrös, egyetlen utcát, amely mint egy óriási pofa be­teg, szürke nyelve nyújtózott ki a kétsorba tömött, görnyedt házak közül. Egész csomóba verődve, sok legény és lány készülődött a faluból vagy öt kilométernyire levő téglavető-telep felé, ami­nek sáros, sok átoktól és verí­téktől korhadt szári tója az ily kettős ünnepek alkalmával min­dig pálinkás hangulat, szapo­rán pergő nóták hangos tanyá­ja lett. A templom körül gyülekeztek és mielőtt még kívül kerültek volna az útra, valamennyien egy deszkafaragványos bódé körül csoportosultak. Kolmany ur, a falu vak harmonikása la­kott a házban. — Pán Kolmanyka, menénk! — kiáltották be a legények a kis, nyitva tartott ablakon és nevetve, nagyokat csíptek a le­ányok mezítelen, vörös karján. — Mindjárt kész vagyok én is! — beszélt vissza Kolmany ur és tapogatódzva, lassan be­húzta az ablakot. A csoportok nyugalmas, vig hangulatban megindultak a te­lep felé. Némelyek ölelkezve, furcsa nótákat kurjongattak. mások a leányokkal incselked­tek vagy piszkos, nyers szavak­kal pletykákat ütöttek össze ismerőseikről. Mire Kolmany ur az utcára botorkált, ők már messze jártak a falutól. A hőség bágyasztón, szél nélkül csurgott szét a tájon és szinte fülledt, fojtogatóvá for­rázta a levegőt. A házak előtt faragott, kemény fatönkökön tüskés, előrecsuszot állu öregek ‘üldögéltek. Amikor észrevet­ték a harmonikás kifent, kipu­colt alakját: öreg ravasz tekin­tetük hamiskásan összevillant. — Megint Anusát várja! — mondták egymás között. — Pe­dig ha tudná szegény feje, hogy ammá igazán csak a vak ember innyére való falat — és halkan, csufondárosan meg­nyúlt az álluk. Kolmany ur utrakészen a kapuoszlophoz támaszkodott és fütyörészve valami uj nóta ak­kordjait próbálgatta. így oldal­ról nézve egészséges^ szép szál embernek látszott. Barnára le­égett ránc nélküli arcáról ég dús, fekete hajáról Ítélve, vagy harminc éves lehetett. Jobbjá­ban illatos meggyfabotot tar­tott, balkarján pedig egy szij- rafüzött, csillogó lakkdoboz csüngött, amelyről vibrálva hajlottak vissza a nap sugarai; fehér, gömbölyű kezeiről látni lehetett, hogy sohasem koptak valami erősebb munkán. A szomszéd ajtóban most egy mezitlábos, duzzadt arcú gyerek jelent meg; selypítve kiabálta az utcára: — Azt izeni a néném, hogy mingyá itt lesz! — és ugrán­dozva visszabujt a házba. Kevésvártatva egy trampli, kurtaszoknyás asszony tipegett ki az ajtón. — Aggyon isten jónapot! — Magának is hasonlókép­pen! — mondta akadozva Kol­many ur és jobb kezével, mint aki legtökéletesebben lát, für­gén, ügyesen hajlította össze bajusza két végét, ajkától föl­felé. — No muttissa, majd viszem a harmonyikát! — Csak nem hagyon, hogy maga vigye, Anusa! Hál’ isten­nek, még én is elbírom. — Azt tudom, akár százat is elbír, Kolmany ur, — mondta Anusa és hizelkedőn, pajkosan fölnevetett. — Ha éppen akarom! — Nono, még baj lesz a já­tékból ! Meg oszt világos is van kicsit! — kiáltotta át az egyik öreg a tőkéről. Majd csak átjutunk azon is valahogy — vágott vissza az asszony csípősen és megindul­tak a fal mellett, hogy némileg árnyékban maradjanak. Kolmany ur jobbról ment, az asszony meg balról, szorosan a férfi oldalához lapulva, úgy, hogy az figyelmeztetés nélkül is bátran lépkedhetett. Mikor a faluból kiértek. Kol­many ur annak az ürügye alatt hogy úgy majd jobban tud menni, Annusa hóna alá nyúlt. Az asszony ellenkezés nélkül adta át a karját; még kissé biztatta is a férfit. Kolmany ur még sohasem mert ily közel férkőzni Anusá- hoz. De most itt az alkalom: gondolta és kissé szorosabbra fogta magához az asszony göm­bölyű, meleg karját. Komoly­kodva megreszelte a torkát és beszélni kezdett: — Hm, de másként is volt még tiz év előtt minden! Mikor még az állomáson sétáltam szép egyenruhában, csillagos gallér­ral! Ahol egy lány volt, az mind bomlott utánam. De én mégis csak egyet szerettem; az volt ám csak a lány! — Talán már menyasszonya is volt? — kérdezte Anusa élénk, nevetős hangon. — Igen!.... és micsoda szép kis asszonyka lett volna belőle, ha addig nem ér a szerencsét­lenség. — Gazdag volt? — Nem éppen!.... De nagyon szép! — Hol volt akkor Kolmany ur?.... — Az érsekujvári állomáson! Volt már Érsekújváron? Nem! Pedig szép állomás; a százegy­esnél mindig játszik a cigány. Az nagyon szép lehet! mon­dotta Anusa és újra a szeren­csétlenség történése után ér­deklődött. — Nem nagy sora van annak kedvesem! .... az egész pár perc alatt történt s én nem láttam többé. Egyideig mindketten szó nél­kül ballagtak. Látszott rajtuk, hogy mindegyikök a saját gon­dolatával volt elfoglalva. Most mind a ketten szerelemre gon­doltak: vágyó, szent akarással szerették volna összeakasztani hibás, megunt életüket, de egyiköknek se volt bátorsága a vallomáshoz. Már messzebb jártak az ut felénél s a lépteik alatt fölpuf­fanó por libegő, szürke fátyol­lal vonta be a falu kicifrázott viskóit. A nap pörkölően tüzelt testük mezítelen részére és csí­pős fájdalommal húzta ki ar­cuk poros, sós verítékét. Anusát nagy fáradalmakkal akasztgatta az ut. Egy dara­big szó nélkül erőlködött, vég- 1 re nyújtott, pihegő hangon megszólalt: — Mikor kezdődik a tánc?.... — Négykor! — Üljünk le kicsit; még ráé­rünk ! — Jó, nem bánom! Anusa az árok szélére vezet- i te a vakot és leültek az arasz­nyi meleg fűre. Az asszony erősen fújta ma­gából a fáradt, bűzös levegőt, Kolmany ur pedig előkotorász­ta a harmonikáit és gyöngéd, csengő hangon kérdezte: — Szereti a zenét? — A harmonyikát nagyon szeretem! — Nekem van a legszebb harmonikám a faluban: dupla soros!.... Egy félhavi nyugdi­jamba került.... Drága jószág volt ez, lelkem! — hangsúlyoz­ta Kolmany ur erősen; azután

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom