Bérmunkás, 1944. január-június (32. évfolyam, 1300-1325. szám)
1944-05-13 / 1319. szám
1944. május 13. BÉRMUNKÁS 3 oldal MUNKA KÖZBEN----------------------------(gb) ROVATA--------------------------AMIRE BÜSZKÉK LEHETÜNK A napokban két olyan munkásemberrel kerültem össze, akik valamikor résztvettek a munkásmozgalom valamelyik ágában, de jó idő óta közönbö- sen nézik, hogy hogyan kaparják ki a tüzből a sült gesztenyét mások az ő számukra is. Tudom, hogy e rovat olvasói is gyakran összeakadnak ilyen emberekkel, leirom tehát ide, mit mondottam az illetőknek. Megjegyzem, ezekre az emberekre nem mondhatjuk, hogy “renegátok” lettek. Ném pártoltak az ellenfélhez, azt legfeljebb csak annyival segítik, amennyiben saját erejüket kivonták a küzdő munkástáborokból. Olyan az ilyen munkás, mint az a katona, aki harc közben elbújik s csak a csata után jelentkezik a “menázsi” kiosztásánál. Az ilyen munkások rendesen azt mondják, hogy nem érdemes küzdeni, mert a munkásság úgy sem tudja kivívni szabadságát. Rámutatnak arra, hogy a munkásság még most is milyen öntudatlan, nem ismeri osztályhelyzetét, hisz a babonában és azért még ma is templomba jár. ahol a tulvilági élet meséjével elterelik figyelmét a jelen problémáiról, hogy a munkásság többet kapott Roosevelt- től, mint amennyit az összes szervezeti erejével eddig ki tudott vívni, — szóval nincs értelme az egész munkásmozgalomnak. Több ízben gondosan megfigyeltem az ilyen embereket és rájöttem, hogy az ilyen okoskodással csak önmagukat akarják megnyugtatni és visszavonulásukat igazolni. Talán egy- egy pillanatra felcsillan bennük az a gondolat, hogy elpuhultak és ellustultak, hogy osztályuk és önmaguk ellen vétkeznek a visszavonulásukkal és ilyehkor saját lelkiismeretük megnyugtatására a viszonyokat, vagy másokat okolnak tétlenségükért. De ha megkérdezzük őket, hogy nem látnak-e különbséget a munkásság mai, meg mondjuk három évtizeddel ezelőtti helyzete között, hát kénytelenek elismerni, hogy ezen a téren ma egészen “más világban élünk”. A legtöbbje már idősebb egyén, akik hej, de nagyon jól emlékeznek még arra az időre,, amikor itt, az Egyesült Államokban a munkások többsége napi 10-12 órát dolgozott és olyan bérért, hogy abból éppen csak nagy keservesen tudta eltengetni magát és családját. És ha a munkaviszonyok miatt csak egy szót is szólt, mindjárt azt mondták neki, vedd a kabátod és menj a pokolba. Ezt a kifejezést minden bósz és foreman könyvnél- kül tudta. HOSSZÚ HARCOK EREDMÉNYEI Nagyon szűklátókörű ember, aki azt hiszi, hogy azon vívmányokat, amelyek a munkásság életszínvonalát oly sokkal emelték, a munkások ajándékba kapták. Dehogyis kaptak ajándékba! Évtizedeken át folytatott hosszú harcok eredményei azok, még akkor is, ha mindjárt a Roosevelt elnök vezetése alatt álló New Deal adminisztráció a törvényhozás utján ismertette el. Az olyan emberek, mint Lincoln, vagy Roosevelt, nem ugranak ki a mesebeli rózsabokorból, hanem kitermeli őket az a kor, amelyben élnek. Kifejezőivé lesznek koruk nagy problémáinak. A rabszolgaság megszüntetésének problémája hosszú éveken át foglalkoztatta az amerikai népet, Lincolnt ezen harcok vitték az előtérbe és tették lehetővé számára a rabszolgaság megszüntetését. Éppen igy az ipari munkásság jólétéért, életszínvonalának emeléséért is évtizedek óta folyik a harc, amely kitermelte azon követelményeket, amelyeket Roosevelték törvényhozás utján megvalósíthattak, de csak azért, mert a munkásmozgalom már előkészítette a talajt. Roosevelték kisajátították ezen követeléseket politikai pártjuk megerősítésére, mert tudták, hogy az ily intézkedések foganatosítása millió és millió szavazatot jelent. Nézzük csak például a szervezkedés szabadságának a kérdését. A munkásságra nézve ezt az igen fontos jogot ma törvények biztosítják. Három vagy négy évtizeddel ezelőtt harcolni kellett érte. Mi, az Industrial Workers of the World szervezet tagjai büszkélkedhetünk azzal, hogy ebből a harcból nemcsak kivettük részünket, hanem valóban élharcosai voltunk. Tagjaink százait börtö- nözték be azért, mert minden tilalom dacára is szervezték a munkásokat. De nemcsak bör- tönözték, hanem megkinozták és legyilkolták az IWW szervezőket. Az ilyen harcoknak az eredménye a mai törvényileg elismert szervezkedési jog. A RöVIDEBB MUNKAIDŐ Ugyanezt mondhatjuk el a munkaidő megrövidítéséről is. Az állandó hosszú munkaidő, — még magasabb munkabérek mellett is kitermeli a lumpen proletáriátust. Az ilyen munkások csak dolgoznak, meg alszanak, a fizetés napján pedig le- isszák magukat. A nagy testi kimerültség miatt más élvezetekre nem képesek. A munkásság életszínvonalának emeléséhez elengedhetetlen a munkaidő megrövidítése. Igaz, hogy most a háború következtében ideiglenesen itt visszaesést tapasztalhatunk. Azonban az évtizedekkel ezelőtti állapotokhoz hasonlítva mégis nagyon messzire haladtunk. És az IWW jogosan dicsekedhetik azzal, hogy a munkaidő megrövidítéséért folyó harcokban is élcsapata volt az amerikai munkásságnak. De felsorolhatnánk igen sok olyan vívmányt, amelyeket a munkásmozgalom vetett felszínre és erőszakolt ki. Ilyenek a munkaközbeni balesetekért járó kártérítés, a munkanélküliség esetére szóló biztosítás, az aggkori biztosítás, minimális munkabérek, stb. stb. Ezeknek jórészét az egyes munkásszervezetek a saját hatáskörükben átvitték a gyakorlatba. A tör- vényesités csak nagyobb munkástömegekre terjesztette azt ki. TARTALMAT AD AZ ÉLETNEK Vannak aztán olyan munkások, akik ugyhiszik, hogy a kisebb, szerintük tulradikális szervezetekre semmi szükség sincs. Ezeknek meg azt mondom, hogy a fent elsorolt vívmányok gondolatai mind ilyen “tulradikális” szervezetekben születtek meg. Valamikor a nyolcórás munkanap is éppen olyan radikális gondolatnak tetszett, mint ma annak a hirdetése, hogy az iparokat maguknak a munkásoknak kell átvenni és a profit rendszer helyett be kell vezetni a használatra való termelést. Az ilyen radikális szervezetek, — mint az IWW is, végzik az úttörő munkát, éppen azért nagyon is szükségesek. A munkásmozgalom nemcsak öntudatot, de értéket és önmegbecsülést ad a munkásnak. Láthatjuk, hogy a semmi mozgalomban részt nem vevő munkás élete milyen üres. Az a gondolat, hogy a közügyeket elintézik nála nélkül is a “nagyfe- jüek”, bátortalanná, tétovázóvá teszi. A munkásmozgalom ellenben tartalmat nyújt az életnek. Az ilyen munkás tudatára ébred annak, hogy az emberiség egyetlen hasznos osztályának, a munkásosztálynak a tagja s mint ilyen nincs szüksége a megalázkodásra, éppen ellenkezőleg, úgy a maga, mint az osztálya számára tiszteletet követel. Ezért látjuk azt, hogy az értelmes munkásember büszkeséggel említi, hogy tevékeny részt vesz a munkásmozgalomban. Erőpróba (a.l.) Az a nagy meglepetés, ami végig seperte az egész országot a Montgomery Ward Co. esete, amely ugyan csak a kezdet kezdetén van, hogy mikor fog befejezést nyerni, az még csak a jövő kérdése. Amint már annyiszor megírtuk a törvények betartása csak azokra vontakozik, akik nem rendelkeznek nagy magántulajdonnal. A Montgomery Ward mint igen jól jövedelmező kereskedelmi vállalat, amelynek fő részvényesei a legpénzesebb bankárok és más hatalmas iparvállalatok tulajdonosainak összetétele. így aztán nagyon könnyen érthető is, hogy mindent megmozgatnak abban az irányban, mint minden más nagy iparvállalat, hogy minden elképzelhető eszközökkel küzdenek a munkások szervezettsége ellen. A közel múltban lefolyt bányász sztrájk bizonyítéka annak, hogy a munkások törvénytisztelők és azt kell Írnunk, hogy száz százalékkal felülmúlják a “hazafiság” szempontjából mindazokat ,akik tényleg az egész ország vagyonának nagy részét mint magántulajdont birtokolják. A bányászsztrájk alkalmával alig, hogy a kormány átvette a bányákat, minden bányatelepen kitűzték az amerikai zászlót és feliratok jelezték, hogy a bánya Uncle Sam tulajdona, a bányászok kötelességtudóan vették fel a munkát, bízva abban, hogy követeléseik elintézést nyernek. Ezzel kapcsolatban a kapitalisták által kitartott sajtó, még mindig gúnyosan emlékszik meg arról, hogy Roosevelt rendeletére ugyan lefoglalták a bányákat, de nem foglalták le a bányászok szervezeteit és John L. Lewis ellen sem emeltek vádat. Arról nem emlékeznek meg, hogy a bányászok sztrájkját nem Le- wisék hívták életre, hanem a kapitalista árdrágítók, aminek foly- kényszeritették a bányászokat, hogy megélhetésük biztosítására harcba szánjanak. A Montgomery Ward esetében a fő tisztviselők nemhogy elfogadták volna a Labor Board törvényes utasítását, hogy mivel a munkások többsége a szervezkedés hive, igy a Wagner törvények alapján köteles elfogadni a munkások szervezetével való tárgyalást. Hogy ez nem igy történt, nem maradt más hátra, mint, hogy az elnök háború tartalmára adott jogánál fogva lefoglalta a Montgomery Ward chicagói telepét. Ennek a rendeletnek szegültek ellen a fő tisztviselők. Ebben az esetben is mint más alkalomkor a szövetségi kormány plakátokat ragasztott ki a telep különböző részein ami jelezte, hogy a telep jelenleg Uncle Sam tulajdonát képezi és olyan is akadt a jó “hazafias” tisztviselők között, aki a feliratot letépte. Most azután a szövetségi törvényszéken van az egész Montgomery Ward ügy. Az újsághírek olyanformán állítják be az eseményeket, mintha maga az Egyesült Államok kormánya volna a vádlott, azért a cselekedetért, hogy milyen törvénypont biztosította jogait arra, hogy a telepet lefoglalják. Maga az Egyesült Államok képviselőháza sietett a Montgomery Ward védelmére és egy vizsgáló bizottságot rendelt ki. Hogy mi lesz a vizsgálat eredménye azt már józan ésszel rendelkezőknek sejteni lehet. Bizonyára egy másik újabb törvényt kell hozni, hogy Roosevelt elnök jogát megnyirbálják, mert a magántulajdon szentségét sértette meg. És ebben a Montgomery Ward ügyével kapcsolatban az egész amerikai pénzérdekeltség képviselve van, ami arra enged következtetni, hogy erőpróba mérték lesz a jelenlegi kormány és kapitalista érdekeltség között, amely érdekeltség minden törekvése oda fog ebben az esetben irányulni, hogy a munkások szervezkedési jogát biztositó Wagner törvény egyszerűen a papírkosárba kerüljön.