Bérmunkás, 1943. január-június (31. évfolyam, 1248-1273. szám)

1943-01-30 / 1252. szám

e urnái BÉRMUNKÁS 1943. január 30. A természet erőinek megismerése Irta: BISCHOF JÓZSEF (Folytatás) A KÖZÉPKOR JELLEMZÉSE Portugália, mituán a mórok uralma alól fölszabadult, már fekvésénél fogva is arra volt utalva, hogy a tengeren a vi­lágkereskedelemben keresse a boldogulását. Kalandvágyó és vakmerő népe volt úgyszólván az első Európa nemzetei között mely rámerészkedett a titok­zatos Atlanti óceán hullámaira. Ez a vállalkozás az akkori ba­bonás világban, szinte az isten kisértéssel volt határos. Portu­gália szárazföldjének legnyu­gatibb nyúlványa a tengerbe, a non-fok már nevével is (non- nem) azt jelentette, hogy ez az a végső határ, amelyen tul- menni már nem lehet és ugyan­akkor szent igazságképpen élt a köztudatban, hogy a non-fo- kon túl fekvő vidék forró leve­gőjét belélegezni nem lehet s a vakemrőt ki mégis tulmerész- kednék rajta, porrá égetné az egyenlítői nap forrósága. Ha még hozzávesszük azokat a ré­mes vérfagyasztó meséket, me­lyek közszájon forogtak a ten­ger mélyében lakó szörnyete­gekről, akkor elképzelhetjük, mily halál megvető bátorság kellett az első Atlanti óceáni úthoz. Két szerencsevadász, Zareo Gonzolesz és Váz Tristan törte meg a dermesztő babona varázsát. Kis gályájukkal in­dultak el 1418-ban Lagres ki­kötőből és egy ismeretlen szi­getre vetődtek melyet Potro Santonak neveztek el, a követ­kező évben pedig fölfedezték Madeira szigetét. Ettől kezdve lépésről-lépésre halad Afrika fokozatos fölfedezése, illetőleg körülhajózása. Escobar Peter átmegy a rettegett egyenlítőn és ujongva tapasztalja, hogy a tenger a babonás néphit ellené­re nem forr föl a nap függőle­ges sugarai alatt. Diaz Berta­lan 1486-ban elindul Lissabon- ból és megtalálja Afrika leg­délibb csúcsát a Jóreménység fokát. A Föld fölfedezésének és fo­kozatos meghódításának dicső­ségéből tagadhatatlanul nagy rész jut a portugáloknak, bár jóval előttük, még a IX, század vége felé, a vakmerő norvég kalózok voltak az elsők, kik az óceán veszedelmeivel szembe- szállottak és kis hajókkal mesz- sze földre eljutottak. A hires vikingek ekkortájban fedezték fel Izlandot és körülbelül száz évvel később elvergődtek Ame­rika partjaira is és az isme­retlen vidéket Vinlandiának (borvidéknek) nevezték, mert sok édes vadszőlőt találtak ott. Más részről viszont az olaszok érdeme, hogy e nagy fölfede­zéseknek gyakorlati hasznában úgyszólván az egész világot ré­szesítették. Az olasz tengeré­szek diadalmasan szelték ke- resztül-kasul a tengereket, ban­kárjaik a legtávolabbi orszá­gokban is megbízható pénzvál­tó fiókokat alapítottak, kikö­tőikben bámulatra méltó véd- gátakat emeltek, világitó tor­nyokat építettek, csatornákat és dokkokat ásattak, a belföl­dön pedig virágzott az ipar és kereskedés, még a tudományok és művészetek a klasszikus tö­kéletességnek oly szédítő ma­gaslatára emelkedtek, ahová még korunk finomult ízlése és fejlett diszciplínája se tud tel­jesen fölérni. Amalfi helyét né­hány száz halászkunyhó jelzi ma a Salernoi öbölben. Pedig ez volt az első olasz város, mely vezetőszerepet játszott a világ­kereskedelemben. Virágkorában 50.000 lakosa volt Amalfinak: pénze egész Itáliában és kele­ten forgott, hires törvénytáb­láit vette mintául a későbbi törvényhozás a hajózási kó­dexek szerkesztésében, sőt a ! delejtü használatát is amalfi- I beli kereskedő tette általánossá. Hanyatlani akkor kezdett, mi­kor a normanok akkor már al­só Olaszország egyrészének urai elfoglalták végkép pedig akkor omlott össze mikor kikötőjét a pisai hajóraj rombadöntötte. Ahogy Pisa tönkretette Anal- fit, úgy zúzta össze Pisát Ge^ nova, mig Velence és Genova egy századig tartó párbaj halá­los küzdelmeiben merültek ki. Fénykorában 200.000 lakosa volt Pisának és az Arno, mely a városig hajózható volt, ten­geri kikötővé tette: ma pedig fü lepi be elhagyatott uccáit. Hatalmát mindenkorra megtör­te Genova, a Meloria melletti tengeri ütközetben. Nem sok­kal előbb (1261) VIII. Paleolog Mihály genovai segítséggel ál­lította vissza latin császársá­got Konstatinápolyban és ek­kor lett a liguriai főváros Európa legelső kereskedelmi hatalmassága és ha vállalkozó merészség, a rettenthetetlen bátorság elég lehetett volna ezen elsőbbség megtartására, úgy sohase is veszített volna el. De a genovai hajósok hősi vitézsége, éles elméje és szá­mitó józansága nem párosult se bölcs politikával, se jövőbe látó higgadtsággal. A latin császárság restaurálásának pil­lanatnyi sikere elterelte figyel­müket a kelőben lévő félhold veszedelmétől és igy történt, hogy törökökkel szövetkezett velencések csakhamar kiragad­ták a tengeri hegemóniát Ge­nova kezéből. Velence keletke­zésének története eléggé isme­retes. Midőn Attila az Isten os­tora, Aquileját fölégette és ki­rabolta, az elpusztított város és a szomszéd terület lokóssá- ga a lagúnák homokos szige­tecskéire menekült, ahol már 4450-ben szövetséges köztársa- got alakított úgy, hogy minden szigetecskének meg volt az ön- kormányzata. Ahogy napjaink­ban Hindusztán, Perzsia és Arábai hajói az angoloktól bir­tokolt Singapore kikötőjében találkoznak, éppen úgy akko­riban Malakka volt az a keres­kedelmi központ ,ahol Japán és Kina, meg a Filippini, Molukki és a Szunda szigetek tengeri forgalma összefutott, ezt a vá­rost tehát vérpatakokat ontva foglalta el Albuqueque és nem sokkal aztán a Molukki szige­tek is kitűzték a luzitán lobo­gót. A kis Portugália nem győzte kivándorlókkal ellátni az Ormudztól Ceylonig és a Komorinfoktól a Molukki szi­getekig terjedő roppant birto­kokat. Rendszeres gyarmatosí­tás és megfelelő kereskedelmi politika helyett a kapzsi kirá­lyi háznak az volt célja, hogy minél több kincset, jövedelmet zsaroljon ki az el se foglalt, csak egyes pontokon megszál­lott területekből. S ez részben sikerült is, mert az egész XVI. század alatt a kis Lissabon egymaga látta el ázsiai árucik­kekkel egész Európát. Goa, az Indiák gyöngye, volt a gyar­matbirodalom fővárosa, de raj­ta kívül Malabár és Koroman- del partjain, továbbá Ceylon szigetén és Malakka félszigetén is fontos és gazdag telepek gyűjtötték raktárakba Kelet kincseit. A Perzsa öbölben Or- muzd kikötője volt gyűjtő pi­ac, mely ma sivatag puszta, düledező romhalmaz. Ablas per­zsa sah foglalta el 1622-ben az angolok segítségével és elterel­te onnan a kereskedelmi útvo­nalat Bender Abasziba és Ba- sorába .melynek hajdani fénye a kalifák virágzása, ismét föl­éledt egy időre, mialatt a por­tugál világkereskedés lassan, de fokozatosan egyre hanyat­lott. A fáradtság nélküli meg­gazdagodás vágya meggyülöl- te a portugál néppel az ipar és földművelés lassú, de termé­keny munkáját. Az aranyláz és a kereskedelmi nyereség kiölte a polgári munka önérzetét és megvetette az ipart és földmű­velést, a kincstári monopólium pedig kimerítette a gazdaság forrásait és megbénította a ke­reskedést, melynek éltető ele­me a forgalmi szabadság. Hasz­talan alapítottak a portugálok gyarmatokat Brazíliában is, se fölvirágoztatni, se megtartani nem birta őket és ezek is, ép­pen úgy, mint az indiai telepek, lassanként idegen nemzetek, leginkább spanyolok prédái let­tek. Ez a korszak a XV. század, mely a kultúra és civilizáció két különböző foka közé he­lyezve, mint közvetítő korszak, a középkort befejezi és az uj kort megnyitja. Ekkor találja föl Guttenberg a nyomtatás mesterségét, mely az eszmék fönnmaradását és a gyors el­terjedését biztosítván, örökre lehetetlenné tette a barbárság visszatérését. Ekkor találja föl az alchimista Bacon Rogert szerzetes aranycsinálás közben a puskaport és egy másik szer­zetes Schwarz Berthold, ekkor készítette az első ágyút, mely nemcsak a hűbériséget döntöt­te meg, hanem az egyenlőség eszméjét is kézzel foghatóan bebizonyította, mert ha a pus­kagolyó éppen úgy keresztül- furta a lovag páncélját és si­sakját, mint a zsoldos paraszt vértezetlen mellét, akkor em­ber és ember között, legalábbb a harcmezőn semmi külömbség nem volt többé. Ebben a kor­szakban került Konstantinápoly a török kézre, megnyitván ama százados háborúk sorát, me­lyekben a kereszt és félhold váltakozó szerencsével mérkőz­tek, hogy eldöntsék Európa sorsát és jövőjét vájjon tovább haladjon-e a kultúrának főfelé vezető országutján, vagy pe­dig lefelé bukjék a Korán fata­lizmusának örvényébe? És vé­gül ebben' a korszakban törtek ki a vallási fanatizmus béklyó­iból a szabad észmék, ekkor kezdődött a reformáció, a szel­lemi szabadság harca a dogmák zsarnoksága ellen és e korszak egyszermind ama nagy fölfe­dezések korszaka is, mely egy egészen uj világot, az addigi­nál sokkal nagyobbat és gazda­gabbat ajándékozott Európa népeinek. (Folytatjuk) Los Angelesi levél A napokban egy kis eszme­cserém akadt egy helybeli kom­munista elvtárssal. Az ilyen viharos, fergeteges, embertö­megeket pusztító időben ter­mészetesen sok mindenről esett szó közöttünk. Hallottam nya- katekert emléleteket, de legin­kább az a nagy bizalom lepett meg, amellyel ez az elvtárs azt hangoztatta, hogy ezután a vi­lágháború után minden bolshe­vik alapon épül fel, mert most már mindenki kommunista, még maga Mr. Roosevelt is. Ugylátszik, hogy ez az elv­társ már nem emlékszik az el­ső világháborúra, amikor szin­tén hasonló elbizakodottsággal beszéltek. A mi lapunk, a Bér­munkás megírta akkor is, hogy a háborúból a kapitalizmus megerősödve fog kikerülni. A történtek ezt beigazolták. Éppen azért ma is csak azt tartjuk, hogy a munkásság fel­szabadítása csak a munkásság müve lehet. Nem kell mások­ban, politikusokban bizakodni. Azért most is legfontosabb a szervezkedés, mert csak a szer­vezett erő az, amivel az állan­dó értékű munkás jogokat, jobb munkaviszonyokat kivívhatjuk. Az elvtárs okoskodása nekem nagyon gyerekesnek tetszett, mert bíznak a mesékben, mint a gyerekek. Mintha nem látnák azt, hogy ebben a háborúban is egyesek még gazdagabbak lesz­nek és csak azért uszítanak Hitler ellen, hogy a saját bő­reiket megvédjék, de jobban tartanak saját munkásaiktól, mint Hitlertől. Anglia és Amerika tőkései még ma is úgy bömbölnek Oroszországra, mint a bikák, tehát csak nem gondolják azt, hogy eltűrnék a kommunizmus bevezetését. Kár ezekben biza­kodni. A két osztály, — a mun­kás és munkáltató osztály kö­zött harcnak kell folynia mind­addig, amig a bérrendszer el nem tűnik a föld színéről. Per­sze az ilyen harchoz gerinces ipari szervezetre, mint az IWW van szükség. Csak az ilyen ipari szervezet valósíthatja meg az ipari de­mokráciát, amelyben a dolgo­zók boldogak lesznek és ez az igazi mennyország, amiről a munkásoknak beszélni kell. G. Bakos.

Next

/
Oldalképek
Tartalom