Bérmunkás, 1942. július-december (30. évfolyam, 1222-1247. szám)

1942-08-08 / 1227. szám

1942 augusztus 8. BÉRMUNKÁS 7 oldal lyeznek. Ez természetesen erő­sen meg fogja növelni a szállí­tandó hadi anyagok mennyisé­gét. A hadi termelési program áz Egyesült Államok városi né­pessége felének jövedelmét megdagasztotta. A munkaügyi minisztérium jelentése szerint, a 2500-nál népesebb községek­ben élő családok fele az 1942. év első három hónapjában évi 2,217 dolláros keresetet ért el, a tavalyi átlagos 2,082 dollár­ral szemben. A képviselőház elfogadott egy törvényjavaslatot, amely szavazatot ad a szövetségi vá­lasztásoknál a távollevő kato­nák, tengerészek és tengeri ka­tonáknak. Ezek szerint a had­erő e tagjai, háború esetén, ha egyébként szavazásra jogosul­tak, leadhatják szavazatukat az elnök, alelnök, szenátorok és képviselők választásánál, te­kintet nélkül arra, hogy az ille­tékes államokban milyen kellé­kek volnának szükségesek a szavazati jog gyakorlásához. Ugyancsak a képviselc|iáz fogadta el a törvényjavaslatot, amely megvédi azoknak a ho­nosított amerikaiaknak az ál­lampolgárságát, akik külföldön visszatérés nélkül tartózkod­nak — az eddigi két év helyett négy éven át. Roosevelt elnök közzétette, hogy William D. Leahy admi­rálist, aki a vichyi francia nagy követségről lemondott, aktiv szolgálatra hívta be az elnök­nél, az összes fegyveres erők parancsnokának. TÁRCA Kék lángocskák — Irta VÁRNAI DÁNIEL — Móser Dávid, akit ezekben a körökben apró termete miatt áltálában csak Partonmagas Dóvidli-nek hívtak, a sank előtt állott. Lábait hetykén szétve­tette, balkezét a csípőjén tar­totta s a jobb kezében, mint va­lami zászlót, lobogtatta a fü- tyülőt. Ez a fütyülőnek neve­zett izé, tisztára magyar nem­zeti produktum a pálinkaszopás terén, afféle hosszunyaku üve- gecske, amelybe az ember elő­ször belefüttyent s csak azután önti le tartalmát a begyébe. Mező Gábor, aki alsó Borsodból került a fővárosba, magával hozta ezeket a fütyölöket is, azokban mérte ki a snapszot és a kis fővárosi kupicákat őszin­tén megvetette. Még leszalad az embernek a torkán, — mon­dotta, ha valami vigéc ilyen kis kupicákat kínált neki eladásra s nem volt az a pénz, amiért ezeket a dolgokat “bevezette” volna üzletében. Jó magyar em­ber volt, nem kellett neki az idegen üveg, s ha fogyófélben volt a fütyülő állomány, a szent péteri üveggyárból hozatott újakat. Szombat este volt éppen, úgy kilenc óra tájon, tehát Dóvidli is törkölyt ivott még a fütyü­lőbői. Meg kell adni, hogy A polgári újságíró termé­szetrajza — VÁLASZ EGY VÁLASZRA — A közelmúltban ismételten foglalkoztunk magyar Ameri­ka egyik legszorgalmasabb írójával, Gondos Sándorral, ab­ból az alkalomból, hogy ötven éves irói jubileuma alkalmából azt a beismerést tette, hogy az elmúlt 50 év alatt saját szavát idézve “szamár voltam, rossz utakon jártam...., a magyar kézimunkást, a magyar föld- mivest nem akartuk észre ven­ni, nem akartuk embernek néz­ni.” Mi ezt a beismerést leszögez­tük, de meg jegyeztük azt is, hogy nem nagyon hiszünk Gon­dos ur meg javulásában. Ezt a kis megjegyzésünket nehezmé­nyezi Gondos Sándor, azt Írja, hogy mi, a “magyar szociál de­mokraták” a tolinak nevezett furkós bottal ütöttük fejbe a beismeréséért, 'ahelyett, hogy megdicsértük volna azért, hogy jobb belátásra jutott. Hogy a bizalmatlanságunk mennyire jogos volt, azt később maga is beismeri, amikor azt írja, hogy “ha újra kezdhet­ném a toliforgatást, a régi ös­vényen maradnék”. Az indoko­lás nem is fontos, a lényeg az, hogy jogos volt a bizalmatlan­ságunk sok mindenért, amit egyszer jónak tartok itt el­mondani. A közel múlt csak meg erő­sítette a régi tapasztalatot, hogy a polgári újságírók túl­nyomó többségével szemben a legnagyobb fokú bizalmatlan­ság is jogos, mert nincs még egy olyan foglalkozás, amely annyit ártanak az emberi ha­ladás kérdésének, mint az új­ságíró Peglerek, akik millió és millió olvasónak a lelkét mérge­zik, mig a Gondosok a körül­mények által csak kisebb tö­megekét. Gondos Sándor ur, én minden gorombaság nélkül, olyan si­mán ahogy csak lehet, heti 56 órás fizikai hadimunka után, elmondom azt, hogy mi miért voltunk eleve bizalmatlanok az ön megtérésével. Készséggel elismerem azt, 'hogy ön jófejű ember, olvas is, tud is, a tollá­nak zamatja van, csak az a baj, hogy az ön feje, az ön tol­la állandóan haszonbérbe van adva. Azt ir, amit megrendel nek, ha kell ultra hazafi, ha kell radikális, ha .úgy szól a rendelés, akkor ravaszul szúr hátba olyan ebereket, kiket ön is nagyra becsül. Nem változ­tat a lényegen az sem, hogy ezeket különböző nevek alatt irja meg. Azt ir, amit megren­delnek, annak az érdekében aki ezt a munkáját megfizeti. Nagyon helytelen az a mentség, amit az önök részéről felhoz­nak, hogy ez a mesterségük, mint ahogy az én mesterségem a carpénterség. Igaz az, hogy én is annak, aki a munkámért meg fizet, azt csinálom, amit megrendel, ha három lábú ágyat kíván, hát a legjobb tu­dásom szerint csinálok neki egy három lábú ágyat, ha az rossz, ha abból ki esik, csak saját magát üti meg, se a szom­szédjának, se a sógorának ab­ból baja nem lesz. De amit ön ir, az esetleg az emberek ezre­inek árt. Feltételezem azt önről ha önt azzal bíznák meg, hogy ötven éven keresztül ópiumot áruljon a magyar tömegeknek, valószínűleg felháborodva uta­sítaná vissza ezt a kenyér ke­reseti lehetőséget és inkább menne edényt mosogatni. Pedig higyje el, amit ön végzett 50 éven keresztül — saját beis­merése szerint — sokkal súlyo­sabb, mert a magyarok lelkét mérgezte meg, holott ezért a munkájáért nem sokkal fizet­ték meg jobban, mint az edény­mosogatásért. Még csak az sem szolgálhat mentségül, hogy ezt meggyő­ződésből teszi, mert a legjobb tudása és meggyőződése elle­nére olyanokat ir le, amely any- nyira súlyos, hogy azt még ál­névvel sem meri ellenjegyezni. Gondos uram, talán ha me­gint csinál egy kis raziát a lelkiismeretében, akkor ön is beismeri ázt, hogy ez az írás­mód, sokkal nagyobb bűn, mint az opium árusítás és az edény­mosogatás, a favágás, sőt még a ló lopás is sokkal tisztesége- sebb foglalkozás, mint az ilyen módon való újságírás és meg érti azt is, hogy miért kételked­tem én abban, hogy az ön meg­térése őszinte. Kovách Ernő. ügyesen kezelte a szerszámot. Az ember szinte gusztust ka­pott, ha őt inni látta. Amikor ajkai közé fogta a fütyülő szá­ját, a jobb keze kisujját finnyá­san kinyújtotta s a szemeit nagy élvezettel hunytS le, mint a kakas, mikor a hajnalt kujko- rékolja. Ivás után nagyot cset- tintett a nyelvével, a balkeze ujjaival pattintott hozzá ket- tőt-hármat, aztán lecsapta a fütyülőt a sank bádoglapjára s a torka mélyéből görgette föl a szavakat hozzá: — még egy- gyel, ugyanabból.... — Moser Dávid volt a vezérivó, vagy ahogy Mező Gábor mondotta, — akinek különben “Taju” volt az alsóborsodi ragasztékneve: — volt a főszopó, — és Gá­bor gazdának ez drákban is nagyszámú vendégei a Dóvidli után igazodtak. Sokszor meg­tették, hogy Dóvidlivel az élü­kön, tizen is sorba állottak és egész koncertet csináltak abból hogy egyszerre füttyentvén a fütyülő karcsú nyakába, nagy bugyborékolással eregették le torkukon a büdös, torokkaparó mérget. így volt ez most is. Dóvidli jó kedélye és nagy torka ural­kodott a helyzeten és a vendé­gek igen jól mulattak a sürü füstben. Később előkerült a harmónikás is és muzsikával folyt tovább a dáridó. A ven­dégek leginkább a sank előtt állottak, mert ezzel is közelebb akartak lenni a snapsz forrá­sához, de akik a kecskelábu asztalok mellett ültek, azok is egyforma buzgósággal ürítet­ték a fütyülőket és ugyanolyan derűs kedvvel vettek részt a mulatozásban. A tizenkettedik hajtás után Dóvidli egyszerre csak elkiál­totta magát: — Párbaj! Megvetette lábait a padlón, aztán előrenyujtóttá a jobb ke­zét, amelyből úgy állt ki begör­bített mutatóujja, mint vala­mi súlyos vaskampó. Mező Gá­bor pedig szó nélkül letett a pudlira két tele fütyülőt; a fi­zetségről majd az gondoskodik, aki alul marad a páros viasko- dásban. Először egy apró em­ber jött, báránybőrsipka volt a fején és nagy kecskeméti ta­risznya a vállán keresztül a há­tára vetve. Hasonlóképpen be­görbített mutatóujját a Dó- vidliébe akasztotta, aztán neki­feszültek. A tarisznyás alig szuszogott egyet-kettőt, Dóvid­li már is hasra rántotta és a publikum gúnyos röhögése köz­ben nyelte le a potyatörkőlyt. így ment ez vagy hatszor és Dóvidli mindannyiszor győzte­sen került ki a viaskodásból. — Aki tróger, a’ csak tróger — mondta hetykén és azt aján­lotta, hogy most már álljanak ki ellene ketten. Két fiatal legény hozzá is ugrott, de valaki félretólta őket az útból. — Majd először én. Aki Dóvidli elé állott, széles ember volt és még egyszer ak­kora, mint ő. Nagy fekete feje volt, széles lapátmarka és sö­tétben mélázó arca. Mielőtt összeakaszkodtak volna, dör- mögve szólt: — Nevem Trombitás. Aztán hátrafeszültek és öt másodperc után Dóvidli nagyot nyekkenve esett hasra. Renge­teg kacagással fogadták a bu­tik számtalan estéjének hősét, amikor fürgén talpra ugrott és hadonászva, mérgesen kiabál­ta, hogy a párbaj nem gilt mert még hátra van valami.... és ha a győztes urasága ebben is le­gyűri, akkor megadja magát és fizet, mint a köles. — Oszt mi volna az, — kér­dezte Trombitás. Dóvidli válasz helyett Mező Gábor felé fordult és húsz fü­tyülő törkölyt parancsolt ki­rakni a pudlira. Mindenik fü­tyülőbe egy csipet borsó és paprika szórandó és a legerő­sebbet ádd, Gábor, mert úgy látom, urasága is ezt akarja.... Gábor fürgéskedett a pudli mögött s a behemót Trombitás csak nézte sötét, seprőszemöl- dokei alól, hogy a fütyülök mint sorakoznak egymás mel­lé húszán.... paprikásán és ezen­képpen groteszken, mint a hon­védhuszárok gyalogmenetben. Amikor azután mind ott voltak benyúlt a mellényzsebébe, ki­vágott a pudlira egy ezüstfo­rintost s egy mozdulattal lesö­pörte a padlóra mind a ‘ húsz fütyülőt. — Cigány issza paprikával a pálinkát, nem a magyar, — mondta szelíden, — oszt ha Móser ur versenyezni akar, ru-

Next

/
Oldalképek
Tartalom