Bérmunkás, 1942. július-december (30. évfolyam, 1222-1247. szám)
1942-12-26 / 1247. szám
8 oidai * v’ K Á S 1942. december 26. retném az embereket, mert mosó kosarakkal akarják rám erőszakolni a pénzüket. Hidd el, a new yorkiakkal könnyebben el lehet bánni, mint a tövistelen rószával. Az egyetlen dolog, ami aggaszt az, hogy a sok százdolláros bankó mind össze fogja törni a mellényzsebembe rakott szivarjaimat. — Bárcsak igazat szólnál, — melegedtem neki végre én is, — de azért mégis csak biztosabbnak találom a little-rocki kis üzleteket. Ott akármelyik farmerral aláírathatsz egy “postát kérő folyamodványt”, amelyről a legközelebbi bankban kitudódik, hogy 200 dolláros váltó. Szóval ha nem csordult, hát cseppent, de ezek itt ugyancsak vigyáznak magukra és talán mi nem is vagyunk eléggé tanultak arra, hogy ki- játszuk őket. — No csak meg ne ijedj. Én már alaposan szétnéztem köztük. Vannak itt olyan emberek is, akik felhőkarcolókon kívül soha még másféle házat nem láttak. Az életrevaló ember három hónap alatt itt arathat. — De van-e már valami határozott terved? — Egy egész tucat. Mennyi pénzt hoztál magaddal? , — Ezer dollárt. ' — Jó! Nekem is van 1200 dollárom. Ez untig elég arra, hogy két olyan ember, mint mi, egy milliót csináljon vele. Másnap reggel ismét felkerestem Silvert, aki sugárzó arccal fogadott. — Megismerkedtem itt egy emberrel, aki jóbarátja J. P. Morgan-nak, a világhírű bankárnak. Ma délután elhozza ide s bemutat neki bennünket. Az “öreg” szeret eltársalogni a Nyugatról jött emberekkel. — Ez igazán jó hir, — mondottam én is felvidulva, — egy cseppett sem fog ártani, ha ismeretséget kötünk néhány pénzfejedelemmel. Délután három órakor Silver ismerőse, aki Klein néven szólított, beállított hozzánk Wall streeti barátjával. Mr. Morgan valamit hasonlított azokhoz a képekhez, amelyeket az újságok közölnek róla. A jobb lába színes ruhadarabba volt csavarva és menés közben erősen a botjára támaszkodott. —Mr. Silver és Mr. Pescud, .— mutatott be bennünket Klein, —a világ legnagyobb pénzügyi tekintélyének a nevét akár el is hallgathatom . . . — Ugyan Klein, hagyd ezt, — szólt közbe Mr. Morgan. — Nagyon örvendek, gentlemen, hogy önöket megismerhettem. Nagyon érdeklődöm a Nyugat iránt. Klein említette, hogy Önök Little Rock-ról jönnek. Úgy gondolom, hogy azon a vidéken nekem is van egy-két vasutam. Nos, fiuk, ha akartok egy parti . . . — De Mr. Morgan, — vágott hirtelen közbe Klein, — ön elfelejtette . . . — Bocsánat uraim, otthon a barátaimmal néha társas kártyajátékot szoktam játszani. Mielőtt nekünk is alkalmat adott volna a szólásra, felugrott és bójával a padlót verve, nagyokat káromkodva járkálni kezdett alá és fel a szobában. — Csak nincs valami t>aj a részvényekkel a Wall Street- en? — kérdezte Klein. —Részvények,! Ugyan, törődöm is most én azokkal. De az a kép!! Az a kép!! Elküldöm az ügynökömet Olaszországba, hogy vegye meg és most azt táviratozza, hogy nem találja, ötvenezer dollárt adnék érte . . . sőt hetvenötezret. De miért is engednek egy De Vin- chi képet . . . — Hogyan, hát ön nem vette meg az összes De Vinchi képeket? — kérdezte Klein. — Ez a kép biztosan van olyan nagy, mint egy három emeletes ház fala, — jegyezte meg Silver. — Félek, hogy az Ön művészi képzettsége egy kiest hiányos, — mondotta Morgan. — A kép 27 incs magas és 42 incs széles. Ez az egyetlen De Vinchi, amit nem tudtam megkentem. A kép neve: “Unatkozó szerelmesek”. Egy csapat leányt ábrázol, akik biborszinü folyó partján kedvükre kitáncolják magukat. A távirat szerint a képet aligha Amerikába nem hozták. Mr. Morgan és Klein távozása után Silver megjegyezte, hogy milyen barátságos emberek ezek a new yorkiak. Még az olyan gazdag és hires ember, mint Mr. Morgan is, milyen kedélyesen elbeszélgetett velünk. Másnap ebéd után Klein vezetése mellett egy kis sétára mentünk. A Hetedik Avenue egyik zálogházának ablakában Klein szép karperecét pillantott meg és kijelentette, hogy megveszi. Mind a hárman bementünk az üzletbe és Klein hosszas alkudozás után megkötötte a vásárt. Hazatérve Klein a szálloda előtt elbúcsúzott tőlünk. Alig értünk a szobánkba Silver nekem esett: — Láttad? Nem láttad? — Mit? — A képet! A képet, amelyet Morgan annyira keres! Ott lóg a zálogház falán az asztal mögött. Nem szóltam semmit, nehogy Klein is meghallja. Ez az a kép, olyan igaz, mint ahogy élünk. A lányok mintha csak elevenek volnának úgy bafittyeznek a folyó parton . . . Mennyit is Ígért érte Morgan? . . . Mit tudják ezek, hogy mi van az ilyen zálogházban. Másnap reggel még ki sem nyitották a zálogházat, már ott ácsorogtunk előtte, mintha az ünneplő ruhánkat akarnánk “bevágni”, hogy hozzájussunk egy “drink”-re való összeghez. Az üzletben természetesen csak valami olcsó óraláncot akartunk venni. — Ni, ni, milyen izgató képmásolat lóg ott, — jegyezte meg Silver csak úgy véletlenül a zálogházasnak. —- Az a leány azzal a vékony fátyollal a vállán nekem is tetszik. Ugy-e ha $2.25-1 felajánlok érte, akkor olyan gyorsan bepakolja a számomra, hogy még a többi tárgyakat is leveri siettében? A zálogházas mosolygott s mutogatta tovább az óraláncokat. Kis idő múlva aztán megszólalt. — Ezt a képet 500 dollárra zálogosította el nálam egy olasz gentleman egy évvel ez előtt. Igazi Leonardo De Vin- .... a neve: “Unatkozó szerelSzökdcsnek a magyarok az orosz fronton MOSZKVA, dec. (ONA) — Hivatalos harctéri tudósítások | tanúsítják, hogy magyar kato- j naszökevények egyre sűrűbben mennek át az ellenfélhez az | orosz fronton. Egy hadifogság-! ba került magyar tiszt, Povázai j György tartalékos főhadnagy igy beszélt a magyar csapatok hangulatáról: “A katonák harci kedve igen rossz. Általában úgy érzik, biztos halálba vitték őket itt az orosz fronton. Az aktiv tisztek és az uriosztály- ból valók nagyobb része otthon maradt a kádernél (csapatformáló és kiképző tartalék-keretek) azzal, hogy szükség van rájuk otthon, fenyegtő belső felkelések esetén. Az aktivok- nak és az uriosztályból valóknak nem akaródzik a fronton verekedni. A tisztek túlnyomó nagy része a fronton tartalékos.” Ez a Povázai főhadnagy a 31. gyalogezred tisztje. Ker- ling Béla, káplár a 13. gyalogezredben, ugyancsak érdekes dolgokat mondott el a magyar katonák hangulatáról: “A németek egyszerűen ki akarják irtani a magyar katonaságot. De a magyar katonaság érzi ezt és semmi harcikedv nincs bennük. A parancsnokság az én csapattestemnél ezer cigaretta jutalmat tűzött ki minden behozott orosz fogolyra és ötszázat egy gépfegyverre. Senki se akadt nálunk, hogy erre vállalkozzon, pedig nagy a dohányinség.” A magyar katonák, akik elhajítják fegyvereiket és megadják magukat, kegyetlen fegyelmi büntetésekről beszélnek. A “kikötés”, a karnál fogva való felakasztás, a római keresztrefeszités és sok más, még mindig divatozik Horthyék hadseregében, mint a régi, habsburgi osztrák hadseregben volt. Egyik szakaszvezető elmondta, hogy amikor oroszokkal találkoztak, ezzel fordult őrjáratához: “Minek lőjjünk oroszokra? Csináltak azok nekünk valamit?” Mire mesek”. Éppen most járt le a hivatalos egy év és többé nem lehet visszakövetelni. Ajánlom ezt a láncot, ez most nagyon divatos. Fél óra múltán 2000 dollárt fizettünk a képért és boldogan távoztunk vele. Silver azonnal kocsira ült és a Morgan laká-| sára hajtatott. Én a szállodába1 mentem és ott vártam reá. Úgy két óra múltán meg is érkezett. — Nos, mennyit fizetett a képért Morgan? Silver nem válaszolt mindjárt, hanem lassan leült az asztal mellé és valami lassú indulót kezdett dobolni. — Mr. Morgan nem vehette J meg a képet, mert már hónapok óta Európában van. — Európában van? — szóltam én elhülve. — Igen, de ez még nem is volna olyan nagy baj. Hanem Billy, ezzel a képpel aligha meg nem jártuk. A sarki nagy üzletben a kirakat tele van aggatva ugyanezzel a képpel és pedig $3.48-ért árulják, de ki van írva, hogy maga a ráma megér $3.50-t. mind a tizenkét embere eldobta a puskát és fehér kendőt lobogtattak az oroszok felé. A magyar csapatokban most már sok a rutén katona. Ezeket teljesen elkülönítik a magyaroktól, még külön menázsijuk is van, és az sokkal rosszabb még a gyenge magyar élelmezésnél is. LENGYEL GYEREKEK VÉRE LONDON, dec. (ONA) — A lengyel menekült kormányhoz érkező földalatti jelentések borzasztó ínségről szólnak a lengyel lakosság között. Valamennyien, kivétel nélkül senyvedő betegek, mert nincsen zsiradék, nincs hús, nincs cukor, nincs semmi ami az élet fentartásához kell. Az élelmezési állapotok kétségbeejtőek Kelet-Galiciában. Lembergben például tömegesen esnek össze emberek éhen és különösen nagy a halandóság a gyermekek közt. Ezeknek az éhező gyermekeknek azonban a nácik még vérét is megcsapolják, vérátömlesztési célokra, nem törődve gyenge állapotukkal. Sok lengyel gyermek azután a vércsapolás folytán pusztul el. ■ ■ Üzen a szerkesztő A. G. Trenton. — Lehet, hogy elfogultak vagyunk a versirókkal szemben, de úgy tartjuk, hogy versekből csak a valóban jókat hozhatjuk. A versírás a művészetnek azon ágához tartozik, amelyhez bizonyos született tehetség kell. Az ily született tehetség nélkül a versírást a legnagyobb szorgalommal sem lehet megtanulni. Hiába rímel a vers, avagy találjuk meg benne a versírás összes szabályait is, ha hiányzik belőle az a valami amit csak ez a született tehetség önthet bele. Éppen azért mi azon jóra való munkástársainkat, akik követői eszménknek, támogatást adnak lapunknak, stb. nem vezethetjük félre azzal, hogy kezdetleges verseiket dicséret mellett közöljük. Úgy tartjuk, hogy az ily eljárással csak ártanánk magának a szóbanfor- gó munkástársnak is, mert alaptalanul reményeket ébresztenénk benne. Végre is nem szégyen az, ha nem tudunk verset Írni. Hiszen millió és millió ember között alig akad egy, aki tud. Az ilyet természetesen megbecsülik. Éppen azért nem ítéljük el azt sem, aki kísérletezik. De a kísérletekből a csak valamennyire szakavatott kritikus köny- nyen megítéli, hogy mit várhat az illetőtől. Ez az oka annak, hogy amig mi mindenféle módon ösztökéljük munkástársainkat, hogy gondolataikat vessék papírra, — de természetesen csak prózában és küldjék be nekünk, addig a versírástól óva intünk mindenkit. Amit ön versében ir, az prózában érdekes cikket adna és jóval könnyebb is volna megírni. Sőt mi több, a prózában irt dolgait köszönettel vennénk.
