Bérmunkás, 1942. január-június (30. évfolyam, 1196-1221. szám)
1942-02-21 / 1203. szám
1942 február 21. BÉRMUNKÁS 7 oldal Akiket én siratok... A rablógyilkost fölkötik, mert egy embert megölt, Vesztőhelyre 1 e t e szik és megátkozott a föld. Te bíbort viselsz, bársonyban ülsz, szent vagy, mint az oltár, Pedig te koronás zsivány nemzeteket gyilkoltál. Ábrányi Emil. Átkozott földben pihennek. Mártírok ?.... Nem tudom. Hiszen nem a nagyok közül valók! Két vadhajtása a pogány magyar lázadásnak; élesztőkovásza a hitetlen hitben is hivő magyar lázadásnak. Ismeretlenben születtek, ismeretlenben éltek s most pihennek. Sírjaik fölött nem nyílnak ápolt virágok, hiszen nincs is sirhalmuk! Két temetőközötti árokban porladoznak ők, megvetése jeléül a két egyháznak, amelyek esküdt ellenségeik voltak. Ez érthető is volt, mert nem volt vallásuk. Pogányok voltak — mondták a papok. De nem igaz; hitben éltek, felekezeten- kivüli erős hitben, hogy lessz föltámadás! Mert ajkukról nem egyszer lestem el a szót, midőn még gyermek voltam, — amit egy, már emlékezetemből kifelejtett költő “Nagyszombat éjszakáján” cimü költeményéből idéztek: — hogy “Föltámadunk óh édes biztatás.” Amikor Ady “nyugatról tört be a kárpátok alatt”, s végig korbácsolta az alvó magyar rónát, a többi sok kivert kutyamódra élt zsellérrel együtt, ők is ébredezni kezdtek. Álmos tá- pászkodással megrázták bilincseiket a bitang földesúri horda előtt, akik évszázadokon keresztül vígan fosztogatták őket, s szervezkedésbe kezdtek. A “Népszavával” kezdték, a “Társadalmi forradaloim”-mal folytatták és a magyar kom- münnel végezték. Lázadó vérük együtt pezs- dült a magyar munkásmozgalom legaktívabb részével, akik mindig a baloldalon álltak. Amidőn az alig húszán fölüli fiatal vézna ember — Izsányi József — kapcsolatba hozta őket a “Társadalmi forradalom” cimü lappal. Röktön fölkarolták s meleg hittel hinni tudtak abban is, ugyanakkor, amidőn a földmunkás ‘szociáldemokrata mozgalomnak a tagjai voltak, — amit szintén a fiatal Izsányi mozdított meg. Amidőn a csendőr puskatus kiverte a falvakból egyidőre a lázadás szellemét, ő bennük megmaradt, s ápolták azon kedvező időkig, amelyet a két forradalom tartogatott számukra. Tehát a magyar kommün nem érte őket készületlenül. Hiszen nem is álltak egyedül, mert a csapat, amelyhöz tartoztak, díszére vált volna nagyobb kaliberű városnak. Megvadult, részeg tisztek gyilkolták le őket 1919 augusztusában vadállati kegyetlenséggel. Lovak közé fogva zavarták hatodmagukkal őket végig a dunántúli róna poros utján. Azt a rónát, amelyet eddig izzadtságukkal öntöttek, (most vérükkel áztatták: Réger Ferenc és Takács István. A megfélemlített falu az ajtók mögé zárkózva bujt, amikor az őrülten sikoltozó feleségeik ámuldozva sírták végig a falut, mert halálbüntetés terhe mellett senkinek segédkezet nyújtani nem volt szabad. A forradalom porban hevert, Réger Ferenc és Takács István meggyilkolt teste pedig a kukoricásban. A forró augusztusi nap legyeitől ellepve, találtak rá a hozzátartozóik. Mindenkitől elhagyatva temették el őket. Eltemették, de nem a temetőbe, hanem annak az árkába. A község csak katholikus és református temetővel rendelkezett, ők pedig nemcsak feleke- zetnélküliek, ami magába véve is nagy bűn volt, de kommunistáknak is voltak bélyegezve. — így az árokba kerültek. Óh, dicső árok! Te, ki csak döglött kutyák, macskák és más nemes háziállatokkal dicsekedhettél, most két drága forradalmárral g a z d a g o dtál meg. — Legyen áldott a Te neved, miképpen ........... Ezt az átkot már huszonharmadik éve TÁRCA l___________________________ CSALÁDI KOR Irta: VÁRNAI DÁNIEL Hidjaival meg csálés-hajszos mérföld jelzőivel integet már a nagy zsolcai országút és én ismeretlenül, idegenül megyek végig a városon. Kocogok lefelé a Papszer-utca lejtőjén, reggel van, nedves, napos tavaszi reggel és mosolygok és mosolyognak velem a Mindszent K r i s z tusai meg szentjei. Óh, szép egyedüllét, boldogcsavargásom és vígan koplaló gyomrom polifonikus szárnya- lásu korgása.... mi szép dolog kivert kutyának lenni édes szülőföldemen..... Nevető örömmel nem simogat senki, hamuban sült kilenc pogácsával nem traktál meg senki, nem ismer senki — és nem szép kegyedtől Kovács tanár ur, hogy kegyed se ismer meg engemet. Pedig, lám, vizsgálgatva sétál el mellettem és még vissza is néz reám.... Én vagyok az, tanár ur, én vagyok az, akit kegyed a negyedikben a színház elé narancsot árulni kergetett, mert nem valék járatos az amo, amas, amat cimü ragozás tudományá- ban. Kegyed csak megy előre, tanár ur és rám se hederit. A hóna alatt szorongatva viszi a latin meg a magyar dolgozatok irkáit, avas szalonnát szalonná- zik piros paprikával meg friss zsemlyével — és rám se hederit. Bevallom nagy bűnömet, a genetivus és accusativus között ma is fölötte nehezen tudok kü- lömbséget tenni, de hát ok ez arra, tanár ur, hogy meg se ismerjen? Tanár ur, kérem tanár ur, egy irkát el tetszett veszíteni.... tanár uh.... Kovács tanár ur nem hozta magával a hallótrombitáját, hát én hiába kiabálok. Egy irka! Malacos födelén mennyi emlék rajzik. Szellőzetlen tantermek, festett padok, pedellusok és kibojtosodott nádpálcák.... Jó tiz esztendőn keresztül ide- szállnak mind és, vájjon, tiz esztendő múltán ugyanazt Írják még mindig? Olvasom a födelét: Honi ipar! Ev. ref. főgimnázium, Lebovics Miksa IV. a) osztály. Na nézzük, ugyanaz a szép szamárság-e még mindig? Az első lapon gömbölyű irás: “VIII. számú feladvány. írjatok a sjép családi którről, Arany János e cimü költeményének figyelembevételével tetszés szerint való terjedelembeni értekezést. Az apa, anya és gyermekek egymáshozi viszonya és a szomszédok részvétele a boldog családi életben kiemelendő részeket képezzenek — .” Óh, tanár ur, Kovács tanár ur, ráismerek a kegyed szép stílusára. , “Lement a nap, de csillagok nem jöttének” — kezdi ezen Lebovics nevű negyedik a) osztályos a családi kör tanulmányát, — “de nem is jöhettek még a szép csillagok, mert most dél van, a ferencrendieknél áj- tatosan bug a harang és édes atyámmal együtt asztalnál ül a családi kör. Mink gyerekek öten vagyunk, anyánk, meg jó atyánk az kettő, vagyis hét a családi kör. Atyánkat mi nagyon szeretjük és én meg az öcsém szeretjük anyánkat is, noha anyánk nekünk csak mostohaanyánk. De szeretjük három mostohatestvérkénket is. mert ők is szeretnek minket és anyánk igazságos mindnyájunk hoz és merem mondani, hogy m i n k et, mostohagyermekeit, jobban szeret, mint az édeseket. Én már elég nagy fiú vagyok és én látom, különösen az ebédosztásnál látom, hogy anyám engem meg az öcsémet jobban szeret. Először is jó atyánk után mindig mi ketten következünk. Anyánk megmeriti a kanalat a levesestálban és hízelegve mondja ;• — Nesztek, drágáim, leveske, jó leveske. Egyétek meg mind, amit adok. És ad nekünk, mostoháknak egy egész kanállal és mindig vigyáz arra, hogy a leves egészen elborítsa tányérunknak a fenekét. Édes gyermekeire ellenben mindig haragszik, mindig pörö velük és mind a háromnak három kanál levest is locsant a tányérjába és mondja, hogy nesztek, ti telhetetlenek, egyetek, nesztek, adok még egy negyedik kanállal is. Mink szeretjük mostohaanyánkat, mert velünk nem pöröl és nekünk elég a leves egy kanállal is. Én sokszor látom, hogy édes atyánk megsimogatja és megcsókolja anyánkat s azt mondja neki. hogy látom, Malvinka, te nagyon szereted az én gyermekeimet. Anyánk pedig mosolyog s azt mondja, hogy igen, Lebovics, én szeretem a te gyermekeidet. Anyánk a mi egészségünkre is jobban vigyáz, mint az édes gyermekei egészségére s uzsonnakor a mi kenyerünket sohasem keni meg lekvárral, mert az árt a mi gyomrunknak, mostohatestvéreink azonban kapnak lekvárt is, mert jó anyánk azt mondja, hogy nekik nem árt foglalom be fohászomba, ha imádkozó kedvem van. Első hónapokban, amidőn az emigráció nincstelen, keserű kenyerét (pardon a káposzta levesét) ettem, azt gondoltam, hogy rövidesen eltakarítja a magyar nép ezt a Horthy-csür- hét az útból és kimentem valahogy elvtársaim ezen megszégyenítésből azáltal, hogy megfelelő emléket kapnának valamilyen. formában. Azóta huszonkét év telt el és ők még mindig az árok szégyenét viselik. Azóta megjártam kálváriám s Horthy börtönéből kikerülve’ sem jutottam közelebb célomhoz. Huszonhárom évig zártam magamba ezen zokogájst;, azt gondolva minek sirassam nyilvánosan őket, most azonban a Bérmunkás szívességéből ide állítom őket a nagy “emberfejek” mellé, ők csak egy elhagyatott falunak az áldozatai, amelynek az a szerencsétlensége is megvolt, hogy közel esett Siófokhoz. De végre kikényszerült belőlem a hangos zokogás. A huszadik század megint véres haláltáncot jár. Európa mezőit megint kövér szelíd farkasok és sovány vad emberek járják. És én, még mindig azokat siratom, akiket mások sohasem sirattak meg. Vájjon maradt-e könnyem ezek számára is? Vájjon megérdemlik-e, hogy siró-zokogásom értük is hallassam? Nem tudom, csak sírok és zokogom. Egy, aki nem felejt. semmi. És dacára ennek, mint a költő is mondja, ép testben ép lélek lakik. Mi egészségesebbek és erősebbek vagyunk és jó anyánk is ezt mondja. Igen azt mondja esténként, hogy eredj, Miksa, a kamarába és hozz fát meg szenet, mert ezek a beteges jómadarak nem bírják a fás- kisznit és mindjárt megfáznak. Az öcsémmel mi ketten vagyunk a fürgék, mi járunk a kamarába meg a boltba mindig és anyánk édesgyermekei a kályha mellett betegeskednek egész nap és a családi kör mindig együtt van, mert nekünk nem szabad a jégre menni és nem szabad szánkózni menni. Nekünk árt a hideg, jó anyánk mondja, hogy árt. Figyelembe veszem Arany János e cimü költeményét és mondom, hogy este van, este van, ki-ki nyugalomba és a családi kör este megint együtt van. Atyánk rendesen késő este, hét órakor tér haza és a kabátja alatt mindig hoz egy nagy darab szenet a Sugárék kocsijáról, meg hoz mindig egy szép nagy heringet vacsorára. Mi, öt gyerekek, mindig körülálljuk a nagy tálat, amiben a heringet megfürdetik s nevetve nézzük, amikor anyánk levakarja róla a sok halpénzt. Anyánk pedig mondogatja haltisztitás közben, hogy nézd, Lebovics, milyen sok pénz, milyen jó volna, ha te eny- nyit tudnál keresni aranyban vagy ezüstben; de te nem keresel, mert te egész nap a kávéházban ülsz s ott várod a sült galambot. Ne szivd a vérem, Malvinka, mondja atyám és anyám mondja, hogy én nem szívom a véredet, csak te mindig haragszol, ha megmondom az igazságot. Azért a családi kör boldog és mi gazdagok is vagyunk, mert atyám a múlt
