Bérmunkás, 1942. január-június (30. évfolyam, 1196-1221. szám)

1942-01-24 / 1199. szám

1942 január 24. BÉRMUNKÁS 7 oldal Mi az oka, hogy a XX. század embere nem lehet tökéletes teremtése a nagy természetnek? Ha egy egészséges ' almát egy hordóban rothadó almák közé keverünk, a rothadó al­mák megfertőzik az egészséges almát is. Ez a megállapítás áll magára az emberi társadalom­ra is. Az ember, bár élőlény, al­kotása a nagy természetnek. Egyénileg nem választhatók el a társadalomban divó — a ma­gántulajdonon nyugvó gazdasá­gi alapból eredő fonákságoktól. Sióval az ember a környezeté­nek az alkotása. Nem lehet hát mindaddig tökéletes e m bér, amig a magántulajdonon nyug­vó jogiformát a kooperative alapon nyugvó jogi alap fel nem váltja. Bár az emberek többsége szereti követni a Mózes által szövegezett tiz parancsolatot, szeretne emberhez méltó ideák szerint élni, de a társadalomban az évezredeken keresztül osz­tályokra fejlődött jogi alap, a magántulajdonon nyugvó tár­sadalom ezt lehetetlenné teszi, teljesen kizárja. Az emberek kényszerültek a legkomplikáltabb .társ adalmi formában, melyben a termelés menete teljesen szocializált, kü­lönböző módszerek alkalmazá­sával az életszükséglethez szük­ségelt anyagiakat (legtöbbször a legszükösebb viszonyok) al­kalmazásával a pénzt előterem­teni. Az életösztöntől serkentve a családi kötelék meglazul, az anyát kényszeríti vagy a gyár­ba vagy egyéb munkahelyeken munkaerejét áruba bocsájtani. A családi köteléket a régi pat- riárkális-köteléket a több mint hatszáz esztendős kapitalista rendszer rég megbomlasztá és ma teljesen a feloszlás stádiu­mába van. Kizárt ma a spártai módsze­rinti ideológia alkalmazása. Ve­gyük csak elő és vizsgáljuk meg az okokat, amelyek arra kész­tettek bennünket, (több millió­kat), hogy búcsút mondjunk annak a földnek, ahol bölcsőnk ringott, ahol meg volt az em­beri érintkezéshez szükségelt nyelvismeretünk, a gyermek és fiatalkori emlékek, a rokonsági és egyébb kötelékek stb. fűzött bennünket az úgynevezett Ha­za hegye-völgye, erdeje és vi­déke, folyói feledhetetlen tájá­hoz. Hát nem volt elég gazdag a Haza, kenyér, hús, gabona, vetemény, ásvány és számtalan más szükségletekben ? Dehogy is nem! Az okozta azt a borzasz­tó kivándorlást, hogy a tulaj­don, a föld, a bánya, a közleke­déshez szükségelt, a termelés­hez s z ü k s é g élt szerszámok, gyárak egy pár mágnás, gróf, főpap, uzsorás bankár tulajdo­nát képezte. Meg volt már, kivolt építve az alap egy ésszerűbb, embersé­gesebb társadalom építésére. De a felsorolt here társaság félt attól tartott, ha a termeléshez szükségelt gépeket stb. társa- dalmositanák és ha ez a here társaság élvezni óhajtja a meg­termelt javakat, akkor neki is ki kellene venni a közös alkotó munkából a maga ráeső társa­dalmi munka mennyiséget. Félt fél a munkától. A magyar proli kényszerült ifjú és gyermekkori emlékei hátrahagyásával vándor botot, üres tarisznyát csatolva ott hagyni azt a drága hazát, amint e sorok írója kénytelen volt fe­lesége és öt apró gyermekkel egyetemben hátra hagyni, mint sok más millió föld és bérmun­kás a bizonytalanba nem ismert idegen földrészbe kölcsönpénz­zel kivándorolni. És írnak és beszólnak a pol­gári tintakulik itt is otthon is, hogy milyen rosszak az embe­rek. Vallástalanok, önzők, iri­gyek. Hát mi okozta ezt urak?! Azok a gyalázatos viszonyok, amelyek az óhazában uralkod­tak. Milyen nevelésbe részesí­tették a föld gyermekeit urak? Adtak, akinek iskolát! Mi volt a főtantárgy, a vallás, a babo­na, a nemlétezőnek a magyará­zása. Beleverték a. kis lurkókba a félelmet, az egyes emberek­nek az isten nívójára való, az uralomra predisztináltnak fel- dicsőitését. Igen urak! Ezért kellett ne­künk négy vagy még több esz­tendőn keresztül, minden ellen­érték nélkül tanoncoskodnunk. Evés helyett virgács ütéseket szenvednünk. Tinzenkét évig a magyar haza komisz ruháját hordanunk. Embertelen, a rab­szolgasorsnál is alacsonyabb bá­násmódot tűrnünk. Igen ez járt a magyar proliknak, a mindent termelőknek. Ez és még sokkal rosszabb sors. De erről a jövő cikkemben. Sőt még ha fizikai helyzetem lehetővé teszi, fog­lalkozom majd a történelmi anyagelv elemzésével, a szocia­lizmus tudományos pillérei is­mertetésével. Lőwy Ármin. SZÁZEZER REPÜLŐGÉP-TE­LEPI SZAKMUNKÁST KERESNEK A szövetségi munkaszerző hi­vatal közli, hogy a repülőgép telepeken százezer munkásra van szükség még, hogy a ter­melés az előirányozott tempó­ban haladhasson. Ezek között motor-mechani­kusok, villanyszerelők instru- ment-mechanikusok, famunká­sok, bádogosok, gépészek, for­rasztok, bőr- és vászon-munká­sok szerepelnek. A munkabére­ket évi 1630—2600 dollárban jelzik, de azoknak, akik Pana­mába vagy Hawaiiba hajlandók magukat • elhelyeztetni, azok­nak a jelzett évi fizetésen kí­vül hét és fél-tői huszonöt per­centes bonuszt is fizetnek. MORATORIUM A MUNKÁSSÁGNAK Istenségben vagy emberben a hiba, hogy nem tud egy Isten­ben megállapodni minden em­berfia? Szamár voltát ki belátta, rá­tért a bölcs belátás útjára. A humoristák udvari szállí­tói az ostobák. Michigan államban nagyon sok munkást az uccára dobtak és a gyárakat lezárják, mely­nek következtében az union az államtól követeli, hogy morató­riumot adjanak azoknak a mun­kásoknak, akik kölcsönöket vet­tek fel és mostan nemképesek kötelezettségüknek eleget ten­ni. Sokan uj otthonokat vettek, vagy autót és most vissza akarják tőlük venni, mivel a munkanélküliség. következtében nem birják azt törleszteni. Az ilyen moratóriumot csak a mun­kanélküliség tetőfoka idején ad­tak és kértek és lényeges az, hogy a háborús láz és termelés idején is halasztást kell a tör­vény utján kérni, hogy a több mint kétszázezer m i c higani munkástól el ne vegyék az ott­honukat, magántulajdonukat, nem a vörösek, vagy a Japánok, hanem az amerikai bankárok.------ ! ------------ • TÁRCA i------------------------------------— Az első páciensem — Irta: SERLY LAJOS — Négy héttel azután, hogy or­vosi diplomámat megkaptam, mint kész orvostudor teleped­tem le P.... városban. Négy hét óta volt már ajtóm előtt a csen- getyü fölé felfüggesztve az az aranyos feliratú pléhtáblácska s egy lélek sem törődött vele.... se nappal, sem éjjel, egyetlen páciens sem jelentkezett. így érkezett el orvosi gyakor­latom huszonkilencedik napjá­nak éjjeli 11 órája. ‘Nyugtala­nul hevertem ágyamban, nem tudtam aludni a gond és izga­tottságtól. Végre mégis fél­álomba estem.... s ekkor, álom-e vagy való?.... csengetni hallot­tam! — Felugortam ágyamból s két lépéssel az ablak előtt ter­mettem. Kinézek— nem látok senkit; csak távolból hallom a gyerkőcök gunykacagását, akik a csengetyü meghúzással ma­guknak egy kis tréfát szerez­tek. Bezártam az ablakot, las­sú lépéssel mentem ágyam felé, elmélkedve a meghiúsult re­mény felett. Újra bezáródtak a szemeim s mély álomba merültem.... De ime, most ismét meghúzta va­laki a csöngetyüt. — Most már nem emelkedtem ki oly gyorsan ágyamból, hanem lassan, ké­nyelmesen, mint egy orvostu­dorhoz illik. Ki fognak ismét nevetni — gondoltam magam­ban, — de nem hagyom maga­mat többé rászedni. Az ablakfalhoz lapulva, hogy észre ne vétessem magamat, néztem le az utcára. Mit látok! A holdfénytől megvilágított női kalap mozgott ide s tova házam ajtaja előtt. Azonnal ki­nyitottam az ablakot: — Kedves doktor ur! — ri- mánkodott az utcán egy női szó­zat — ne méltóztassék nekem rossz néven venni, hogy ily ké­sőn háborgatom! — Teljességgel nem, édesem! Elmenjek önnel?.... Mindjárt odalent leszek! — Ah, nem, kedves doktor ur! Én a méltóságos grófnénak, aki ebben a házban lakik, szo­balánya vagyok. Az udvarlóm­mal sétálni voltam s mint sze­relmeseknél néha megtörténik, kissé elkéstem s bátorságot vet­tem magamnak az ön csönge- tyüjét meghúzni, hogy nekem a kapu kulcsát az ablakon át ledobni szíveskedjék. Holnap korán reggel hálás köszönettel visszaadom. Csak i ne neheztel­jen rám ezért, kérem szépen. Bosszonkodásomban egy szót sem bírtam szólni, de azért a kulcsot kidobtam az ablakon s újra lefeküdtem. Most már sehogy sem bírtam elaludni s ide-oda hánykolód­tam az ágyban,.gyertyát gyúj­tottam. . elővettem a legunal­masabb könyveket, pár lapot olvastam, mindez nem használt. Végre újra eloltottam a, gyer­tyát.... Takarómat fejemre húz­tam azon erős elhatározással, hogy elalszom. Ekkor, mintegy gúnyolódá­sul. . ismét csönget valaki, — de oly csöndesen, mintha vala­mi bátortalan kéz rángatná a zsinórt. — Vájjon ebben a házban még több szerelmes szobaleány is van ? — volt első gondolatom. De mégis felkeltem s kileske- lődtem újra az ablakon. Ismét női alak állt a ház előtt. — Mit akar? — kérdeztem kinyitva az ablakot. — Itt lakik a doktor ur? — Szolgálat jára! — Könyörüljön uram s jöj­jön velem, szegény anyám gör­csökben szenved. — Jöjjön ve­lem ! — Oh egek, végre egy páci­ens! — Mint a legbájolóbb ze­ne, úgy hangzottak füleimben ezek a szavak. — Azonnal, rögtön — vála­szoltam és lóhalálban nekifog­tam az öltözködésnek. A hirte­lenkedésnek az lett a következ­ménye, hogy mellényemet meg­fordítva, a jobb lábamra való cipőt a balra akartam huzni s utoljára kalapom helyett az asztalomon levő halálfőt kap­tam a kezembe. Végre három lépcsőt is ugor­va, egyszerre lent termettem az utcaajtónál. De, ó sors.... csak­nem sírva fakadtam dühömben, az ajtó zárva s a kulcsot elvitte a szobalány. — Jöjjön, jöjjön, doktor ur, siessen az istenért, — jajveszé- kelt odakint a zokogó hangocs­ka. Az ajtó minden erőlködésem dacára sem nyílott ki. Végre átlátva haszontalan fáradtsá­gomat, elhatároztam a szoba­lány felkeresését. A háznak há­rom emelete volt, minden eme­leten egy sor ajtó. — Ó, Asculep! Melyik most a szobalányé ? Felfutottam a lépcsőkön.... A falak mentén a sötétben tapo- gatództam. Végre egy ajtón ko­pogtatok. Először halkan, majd erősebben. Fülemet a kulcslyuk­hoz tartom, csönd.... semmi vá­lasz.... kinyitom neszetlenül az

Next

/
Oldalképek
Tartalom