Bérmunkás, 1941. július-december (29. évfolyam, 1170-1195. szám)

1941-12-13 / 1193. szám

8 oidai BÉRMUNKÁS 1941 december 13.

AKTAK

Irta: KARINTHY FRIGYES

Én már akkor éreztem, hogy valami baj van, hogy valamit elfelejtettem, hogy nekem mozogni, ordítani kellene,^ mert különben nem tudok felébredni, — már akkor, mikor kezdődött a legszörnyübb álom és én tudtam, hogy csak álmodom, de azt is tudtam, hogy még egy perc: és már nem tudok felébredni és már nem tudom majd, hogy csak álmodom.

Akkor még tudtam mozogni: lábaim voltak és kezeim — igen egy nagy mezőn voltam, körülöttem hegyek voltak és sárgán sütött a nap. És ha a napot látni akartam magamtól, szabad akarattal felfelé fordítottam a fejem, — és ha elfáradtam, leültem és ha járni akartam, felálltam.

De már akkor éreztem, szorongva, halálos f é leiemben, hogy valamit elfelejtettem és ebből baj lesz. Valahová mennem kellett volna, valahol szólni kellett volna, valakinél jelent kezni, aki tud rólam valamit, amit én nem tudok. De elfelejtettem, mert jó volt feküdni a fűben és a nagy kék golyóra gondolni, mely az ür boldog végtelenségében ringat engem és az életet.

Kínozni kezdett a gondolat, nem mertem letérni az útra, aggódva, hogy találkozom valakivel. Átmentem a dombon és akkor megláttam egy rendőrt, — egy kis házikó előtt állott, úgy látszik a dombra őrködött, hogy ne vigyék el innen. Gyötrelmes nyugtalanság ütött szivén, de elfogulatlan arcot csináltam, látván, hogy el kell menni előtte, mert gyanús volna, ha visz- szafordulnék. Gyanús volna és nekem nem szabad gyanút keltenem — hiszen én elfelejtettem valamit és nem tudhattam, nem valami szörnyű bün-e az, amit elfelejtetem, s amiről ők már tudnak ? Kiszámítottam, hogy húsz lépés alatt elérem, elmegyek előtte, nem nézek rá, ezzel jelezve, hogy nincs okom félni tőle. Fütyöfészni fogok majd és nem fordulok vissza és nem gyorsítom a lépésemet, bárhogy unszol, kergett görcsösen, rendetlenül dobogó szivem. Úgy teszek majd, mintha a szivem rendesen, egyformán dobogna, előírás szerint, ahogy az orvosok parancsolják. Akkor talán nem vesz észre.

Úgy is tettem és elmentem előtte, fütyörésztem, nem néztem rá. De éreztem, hogy utánam néz, lassítottam a lépéseimet, még lassabban mentem, ahogy előre terveztem volt, és ez volt a baj. Azt hitte, hogy meg akarok állni és ekkor hallottam, hogy utánam szól. Kétszer úgy tettem, mintha nem hallanám, de tudtam, hogy harmadszor már nem lehet. Megálltam és megfordultam.

— Hová megy?

Hazudtam valamit.

— Hogy hijják? — kérdezte.

A BÉRMUNKÁS NAPTÁRA tartalmasabb és szebb kivitelben december első felében kerül az olvasókhoz.

Halálos félelem fogott el, — hiszen ezaz, amit elfelejtettem. Közelebb mentem hozzá és sebesen, lelkendezv;e magyarázni kezdtem neki, hogy hiszen nem fontos az, hogy hogy hívnak, hiszen az, hogy itt állok, fejestül, lábastul, élő és mozgó emberként: elég bizonyíték arra, hogy vagyok. Szenvedélyesen esküdöztem, hogy mindenre pontosan emlékszem, apró gyermekkoromra, képeskönyvekre, hogy volt apám és anyám és egészen rendesen, előírás szerint születtem, úgy, mint más ember, vagy növény; hogy nem különbözöm senkitől és épp oly kevéssé érdemes engem megszólítani, mint akármelyik fűszálat itt a mezőn. Félre akartam vezetni, eltéríteni a figyelmét, ravaszul áttérni valami másra, a természetre. De tudtam, hogy hiába és már szorongatta torkomat a rémült siki- tás, mert láttam, hogy kinyújtja a kezét.

— Az mind szép, — mondta és vállamra tette a kezét, — de név, az kell. Anélkül nem megy.

— Hát adjon valami nevet és eresszen el.

A rendőr sértődötten nézett rám és biztosított, hogy ő tisztességes ember és tudja, mi a kötelessége, hogy neki ahhoz joga nincs és ezek után jobb, ha nem beszélek. Ha rendes ember vagyok, nem kell tartanom semmitől, majd bekísér a Negyedik Kerületi Iktató Alosztály második Nyilvántartójába, ott majd tudni fogják, ki vagyok. Jobb, ha nem ellenkezem, mert akkor kénytelen lenne a Nyomozó és Felderítő Fogalmazóhoz vinni és ott tovább tart a dolog.

Nem ellenkeztem hát, vele mentem és útközben vadul, kapkodva erőlködtem magamban, hogy mit fogok mondani.

"Ekkor kezdett homályosulni.

Sok ház között mentünk és én néztem az ablakokat és az utcaközökbe sóváran kukkantottam be, hogy valahol meglátom a Dunát, de csak utcákra nyíltak az utcák és egyformán vágott ablakok sorakoztak négyes hármas sorokban feltakarva, mint a katonák. Majd kapukon mentünk át és négyszögletes udvarokon, kivárhatatlan folyosók következtek, — nehéz téglaszag ütötte meg az orrom és nem múlt el többé. Lent az udvarban kopácsoltak, fűrészeltek, építettek és mázoltak, — lovak lódultak neki a kőporral megrakott szekerek mögött. Legjobban egy alacsony és sötét folyosótól féltem, melyben gázlámpa sziszeget: ebbe fordultunk be és kinyitottunk egy ajtót, melyen táblák fityegtek. Belül, a szobában is gázlámpák égtek: Magas pultokon, méternyi papiroszlopok hevertek, a falakon végig, hosszában és széltében, deszkarekeszek és minden rekesz fölött egy betű. Mig a rendőr egy sárga és ősz emberrel beszélt, én gyötrődve néztem ezaket a betűket s gondolatban enyhítettem, hajlékonyabbá rajzoltam az A és H kérlelhetetlenül egyenes vonalát s a T akasztófájára, felül, haszontalan és szép arabeszket rajzoltam.

Rekedt és színtelen hang szólott rám, hogy várjak s a sárga, papirarcu hivatalnok létrán ment fel egy rekeszig. Rengetek aktát húzott ki, vállára tette és lemászott. Ekkor az az érzésem volt, hogy megfulladok és szelíden, -halványan mosolyogva megkértem, hogy amíg megtalálják az aktát, lemehessek az utcára legalább. Azt felelte, hogy nyolc óráig nem lehet, akkor pedig már sötét van.

Vártam hát, s igyekeztem oly halvány és beteg l$nni, mint amihez támaszkodtam, az akta- csamó; talán nem vesznek észre. Gázt gyújtott valaki és az aktákat morogva forgatta egy tintapettyes kéz. Harminckettő, harminchárom — mormogta es egyszerre megállott.

— 3721 — mondotta a hivatalnok. — Az előakta nincs benne, a kerületi rubrikán nincs bélyegző. Ide nem tartozik, menjen fel a porotokóliumba.

Veres plajbásszal irt valamit az aktára, lebélyegezte, meg- nyálazta ujját s vörös cédulát ragasztott rá, aztán a kezembe adta. Megindultam a folyosón és sorba néztem az ajtókat — egyre kisebbek voltak az ajtók és egyre mélyebben beásva a falba. Nehéz doh- és papirszag áradt, savanyu itatós, vegytinta, enyv és ostya. Árnyék suhant el mellettem a falon, megfordult és nyersen rám szólt:

— Mit keres?

— A protokolium.... — dadogtam.

— Erre.

Teremszerü mélyedésbe botoltam, három lépcsőn keresztül, — a mélyben asztalok álltak, toronymagas aktacsomók, rekeszek. Sárga egyforma va- kondok-arcok, ősz hajak mozogtak egyformán, ütemesen. Valaki kivette kezemből az aktát és sebesen írni kezdett rá. Aztán anélkül, hogy felém fordult volna:

— Haja?.... igy szólt.

— Bizonytalan szinü — mondtam.

— Szemei? Szája? Szemöldöke ?

Felelni akartam, de az előbbi hang nem fért ki a torkomon. A hivatalnok egyre sebesebben, követelőbben darált.

— Feje?.... Kezei? Idegei? Lábai?....

Elvesztettem a fejem, érez tem, hogy végem van, elájulok. Az ablakhoz akartam futni, de megfogtak. Hideg ujjakat éreztem a nyakamon, rángatódz- tam, könnyek, törtek elő a szememből, de rögtön felszáradtak, valaki itatóst nyomott az arcomra. Nem láttam semmit.

— Nem ide tartozik — mondta egy hang, — a 3721-es aktából hiányzik a bejelentőlap, láttamozni kell. A harmadik ügyosztály referenséhez vigye fel, adjanak hozzá borítékot és vezessék be az ad akta könyvbe. Négy hónapon belül aláírva és bélyegezve küldjék be a kivezetőbe. Fő, hogy már nem veszhet el.

Nehéz ütést éreztem a homlokomon : mintha bélyegzővel

ütöttek volna meg. AztSn lapok

sebes suhogását hallottam és léptek kongtak. Valaki fölemelt és vitt.

— Vigyázzon rá, maga felelős érte, — mondta egy hang. Lajstromozni kell.

— És mi lesz a vérével? — kérdezte egy másik.

— Tölste üvegbe, tegyen rá számot és küldje le a raktárba.

Megint lapok kezdtek suhogni. Éreztem, mint hidegül a vérem, dugó siket pattanását hallottam, mintha valahonnan belőlem húzták volna ki. Aztán felülről, a szájamon keresztül, amint kinyitottam, hogy felor- ditsak: lassan csurogni kezdett befelé valami hideg és bűzös folyadék: a tinta. Ereim megteltek e folyadékul ,aztán megszáradtak és leülepedtek, kacskaringósan a testemen. Leitatták a kacskaringókat, egy kéz végigsimitott, szétlapitott.

Egy másik kéz, görcsös bütykökkel, irt rám valamit, aztán bélyeget ütött rám: akkor már nem fájt. Fölemeltek, mos már könnyű voltam és csaknem átlátszó — kétrét összehajtottak borítékba tettek. Hallottam a cipők csoszogását a létrán — aztán sötét lett, az egyik rekeszbe, két akta közé csúsztatott egy kéz és rám ejtette a többit.

És itt várok most, ’Istenem, itt várok sok-sok éve, porhadt papírok között, szürke porréteg alatt. Itt várok és ápolom, dédelgetem megbélyegzett, meg fojtott agyam tompa kínjait, talán van még annyi erő benne, ebben az üszkös fájdalomban, hogy hosszú, hosszú évek alatt lassan átégeti a körülöttem szorongó papírokat, — egy napon fellángol az egész, vörös tüzviharban keringenek a sárga ivek s a forgó szél kiröpit, elégve és kormosán, de szabadon, hajrá a felhők felé, át a mezők fölött: könnyű, lenge

pernyén, melyre nem lehet Írni többé.

Vagy kialszik az üszők s száz év alatt elporladunk mi mindannyian, szegény, szegény papiros társaim. Akkor elég lesz egy kicsi szellő, >hogy kifújjon az ablakon s csendesen lerakjon csenevész füvek között a homokra. És fü lesz belőlünk s megint száz év múlva megint ember talán, — vagy még pornak, homok közé keverve is meddő és terméketlen és örökre halott az akták átkozott pora?

Minden uj olvasó, a forradalom regrutája. Hány regrutát verbuváltál, a társadalmi forradalom Forradalmi Ipari hadseregébe?

A BÉRMUNKÁS NAPTÁRA tartalmasabb és szebb kivitelben december elsó' felében kerül áz olvasókhoz.

A Bérmunkás posta cime:

BÉRMUNKÁS P.O.Box 3912 STA. S. S. CLEVELAND, O.