Bérmunkás, 1941. július-december (29. évfolyam, 1170-1195. szám)
1941-10-04 / 1183. szám
8 oida BÉRMUNKÁS 1941 október 4. ERÉNYDÍJ Irta: AMBRUS ZOLTÁN (Folytatás) “Kezét csókolom, báró ur, én a legelvetemedettebb teremtés vagyok a világon. Mert, hogy letértem a tisztesség útjáról, azt majd csak elvégzem az én jóistenemmel, de hogy megcsaltam a báró urat, aki olyan nemeslelkü volt hozzám, pedig még csak egy ujjal se érintett, az már igazán cudarság. És mégis úgy van, hogy én már nagyon régen nem vagyok érdemes a báró ur jóságára. Nem is akartam volna én többet a báró ur szeme elé kerülni, de tetszik tudni, szegény leánynak a szerencséje is szegény.Azért, hogy rossz lettem, még sem ment jól a sorom. Különben a báró ur az oka mindennek, mert az a bizonyos, aki megrontott, a báró ur előszobájában látott meg és utánam jött, kezét csókolom. De meg is büntetett engemet az én jóistenem, amiért, hogy a báró urat igy, mindennap megloptam, ámbátor erre már nem voltam érdemes ártatlanságommal. Mert mostani férjemmel, kivel meg is fogunk esküdni, vidékre fogunk költözni, ahol ő mint pincér állomásba megy, én pedig tisztitó intézetet nyitok és igy többet nem jöhetek el, de a Sárikát se vi- hetem magammal a vidékre, mert a férjem nem akarja, hogy a léány a nyakunkon élősködjék és különben is férjem nem az az ember, aki egy ártatlan nagy lányt nevelhetne. Arról az illetőről pedig, aki a Sárikát, nálam hagyta, már régóta nem tudom, hogy él-e, hal-e, mert egy apa, az úgy eltűnik, a miképpen elszáll a füst. És igy a Sárikának a székvárosban kell maradnia, mint virágárusnőnek. Hát ez igen nagy szomorúság nekem, mert nem szeretném, ha szegény lányom az anyja sorsára jutna és a székesfővárosban letérne a tisztesség útjáról. Keservesen -tapasztaltam én azt, hogy a bűn magában véve még nem boldogít és csak olyan keveset hoz a konyhára, akár a tiszteség. Azért nagyon rosszul esnék nekem, ha a'Sárikának is le kellene térnie a tisztesség útjáról, mint virágárusnőnek, annyival inkább, mert a Sárika most már az egyetlen gyermekem, azóta, hogy a másik leányom meghalt, aki nem az illetőtől való volt, hanem egy tanár úrtól —hogy az én jóistenem ma se bocsássa meg annak a bizonyosnak, aki okozója, hogy nyomorúságból nyomorúságba jutottam! így nem marad más hátra, mint könnyekkel írnom ezen soraimat, a végből, hogy a báró ur ne vonja meg az ártatlan gyermektől azt, amire az anyja már régóta nem érdemes. Gyermekemet, aki ma még hála a jóistennek, birtokában van tisztaságának, csak a báró ur segedelme óvhatja meg attól, hogy az anyja sorsára jusson — mert tudom magamról, hogy mennyire megerősíti az embert ha arra gondol, hogy: a forint, az biztos! — és a báró ur, aki olyan nagylelkű, bizonyosan nem lesz okozója annak, hogy ártatlan, gyermekem, aki csakugyan nem tehet arról, amit az anyja vétett, kénytelen legyen letérni a tisztesség útjáról —- hogy az én jóistenem verné meg azt a bizonyost, aki az anyját megrontotta. Jelen soraim átadója éppen nevezett Sárika leányom, kit is azért küldök jelen soraim kíséretében, hogy tessék őt megszemlélni és amennyiben magaviseletét a báró ur megfelelőnek találja, pártfogására érdemesíteni. Ha a báró ur — amiben nem kételkedem — meggyőződik gyermekem ártatlanságáról, úgy reményiem, nem fogja megvonni tőle azon kegyességet, melyre anyja már sok évvel ezelőtt érdemtelenné tette magát és amely szegény gyermekemnek egyetlei öröksége. Ami késik, az nem '»ülik és a mindennapi forintnak gy- is az lévén a célja, hogy 'y ártatlanság megmentődjék :í ii nem sikerült az anyával, c z még nem bizonyos, hogy nem fog sikerülni a gyermekkel. A Sárika ártatlansága érdemesebb is a részvétre és pártfogásra, mint az enyém, amely érdemtelen volt — mert hiszen a szegény gyermek tem tehet anyja vétkéről és a lecke, amit a sors anyja szerencsétlenségében nyújtott neki, bizonyosan javára fog válni, kivált ha erőt nyújt neki az a tapasztalat, hogy anyját a vétek nem tette szerencséssé és a forint, az biztos! Kétségbe kellene esnem, ha arra gondolok, mi lesz leányomból a székesfőváros elha- gyatottságában, ha nem remélném, hogy a báró ur jó szive meg fog , esni rajta. Esedezem tehát a báró úrhoz, mint leányom erényének őrangyalához, ne tessék őt beletaszitani az elbukás örvényébe, mert ez őt, az anyja hibájában ártatlant, érdemtelenül szerencsétlenné tenné, hanem kegyeskedjék őt további segedelmére méltatni és a forintot, mint családi járandóságot és mint tisztességet őrző szent ereklyét, nála mindaddig, mig erre érdemes marad, nagylelkűen meghagyni. Úgyis, ártatlanul bár, a báró ur az oka leányom keserves helyzetének, mert, mint mondám, a báró ur előszobájában kezdődött a szerencsétlenség, hogy az én jóistenem soha se bocsásson meg annak a bizonyosnak, akármerre jár! Kegyes kezét csókolja és minden jót kíván a Zsófi.” ! A báró bosszúsan olvasta végig ezt a hosszú és hosszadalmas levelet — amelyet nyilván egész haditanács fogalmazott meg több esti ülésen — és azután egy darabig dohogva jártkelt a szobájában, rá se pillantva az ajtónál várakozó leányra. — Ez a nő engem kinevetett! — tűnődött magában................ Hanem ahogy véletlenül mégis csak oda pillantott a szegényes ruháju Sárikára, egyszerre mást gondolt: — Na ja, az meglehet, hogy mindennek én vagyok az oka! ...Ettől fogva, akármilyen idő volt, ha esett, vagy ha szépen sütött a nap, ha fújt a szél, ha havazott, vagy ha jégeső esett is, úgy december hónapban, mint májusban, Sárika mindennap hűségesen megjelent a forintért. Mindössze egyszer történt meg, hogy vagy tiz napig elmaradt, mert betegség érte utói. De akkor se mulasztotta el hirt adni magáról, s a követ, a ki jelentette, hogy baj van, ebben a kivételes időben is következetesen jelentkezett a Sárika forintjáért, mindaddig, mig Sárika meg nem gyógyult. És ekkor is, ahogy lábra állott, első útja a báróhoz vezette III. Húsz év múltán, egy szép napon, Sárika nem egyedül jelent meg az öreg bárónál, hanem BoriskávaJ Sárik- sírt és Bonska nem- Különbt — B. ó ur, én a legelvetemedettebb a legromlottabb teremtés vagyok az egész világon!— kezdte Sárika. És ezután a rövid, de sokatmondó bevezetés után elsírta ugyanazt a vallomást, amelyet anyja, valaha régen írásba foglalt. Hogy már régen megrontották. Hogy az a bizonyos, itt, a báró előszobájában vetett szemet rá és utána ment. Hogy arról a másikról, akitől a Boriska' való, már nem tudni, él-e, hal-e és hogy merre jár. Hogy a férje akivel nemsokára meg fog esküdni, nem akarja eltartani a Boriskát, mert azlf mondja, hogy semmi köze hozzá. Hogy a férjével vidékre költözködnek, a férje mint sekrestyés, ő pedig, mint gazdasszony, de a Boriska nem mehet a parókiára és neki nagyon rosszul esnék, ha Boriska a székes főváros elha- gyottságában, mint szegény virágárus leány letérne a tisztesség útjáról, mert ő tudja a legjobban, hogy a vétek sem teszi szerencséssé az embert és hogy a kisértések közepett milyen nagy erőssége egy szegény leánynak az a gondolat, hogy az az egy becsületes forint, az becsületes és biztos!.... Az öreg bárót ez a vallomás nagy zavarba ejtette. — Mindennap itt volt ez is, meg az anyja is— tűnődött magában — és én semmit sem vettem észre! Hanerrf aztán eszébe jutott, hogy egyszer hónapokig nem látta a Sárikát, amint régebben vagy kétszer hónapokig nem látta a Zsófit, mert véletlenül mindig olyan időben jelentkeztek, amikor ő a klubban szokott lenni. Egy darabig nem felelt. — Ez a nő, ugylátszik. kinevetett engem! — dohogott magában és már-már habozni kezdett. Hanem véletlenül Boriskára pillantott. És Boriska olyan szépen, olyan ártatlanul nézett rá! — Isten neki! — szólt végre — én rajtam ne múljék!.... De azt előre megmondom, hogy ez többet ne forduljon elő! É£ mikor vagy egy félórai hálálkodás után, — a mely sehogy se akart végképpen elcsitulni, mert mint egy szimfóniának az alap-fnotivuma, minduntalan újra felhangzott és az uj meg uj változatban hol széles- bedett, hol halkult, hol megint a fortisszimóig áradt, — a két nő nagynehezen elbúcsúzott és végül elment a forinttal, az öreg báró még sokáig elégedetlenkedett magában: — Nehéz család! Nagyon neProletár temetés A newyorki- magyar munkás- mozgalomnak egy kiválósága költözött el az élők sorából.Bas- ky Lukács, aki vagy 40 évvel ezelőtt vándorolt ide át serdülő gyermekeivel és velük együtt a munkásosztály felszabadulási harcához csatlakozott és a saját meggyőződése és elgondolása szerint ott is maradt halála napjáig. Az öreg Basky bácsi régebben dísze volt a munkás- gyűléseknek, ahonnét az utóbbi években előre haladott kora tartotta vissza. Mint felejthetetlen esemény maradt a Basky családnál azon jelenet, amikor pár évvel ezelőtt az öreg Baskynak a Bérmunkásból olvasták föl “Az IWW története vérrel van megpecsételve” cimü cikket, az öreg zokogásba törve, mutatta ki érzelmét a munkásmozgalom mellett. 87 éves korában érte utói a halál. Temetése szeptember 27- én, ment tfégbe, Palisades Park, New Jerseyből, ahol amerikai tartózkodásának legnagyobb részét töltötte. Mint proletár temetésen munkásmozgalmi barátai búcsúztatták el. Tóth Imre és Fishbein László tartalmas beszédekben méltatták a harcos proletár emlékét. Holttestét elhamvasztották. Az elhunytban Basky Ferenc munkástársunk édesapját veszítette el. héz család! — dörmögött és a fejét csóválta. IV. Kevéssel az agg báró halála előtt Boriska nem egyedül jelent meg a forintért, mint előbb mindennap, hanem most már Zsuzsikával, akiről talán fölösleges megjegyezni, hogy a leánya volt és mint ő, szegény vi- rágárusitónő. Boriska sirt, Zsuzsika sirt — a többit is méltóztatik tudni. Az agg bárót ez a jelenet már nem lepte meg. — Jól van, jól van! — felelt nekik habozás nélkül — a forint az biztos! És mialatt nagynehezen kituszkolta őket a szobájából, igy vigasztalódott i — Ha még sokáig élek, egyet mégis csak sikerül megmentenem a tiszta életnek! Ez a kicsike olyan ártatlanul nézett rám! Ezt a kicsikét még meg lehet menteni. De már nagyon öreg volt, hát nem élhetett sokáig. Csak rövid ideig volt beteg liriumábam többször ismételte és mikor haldokolni kezdett, de- ezeket a szavakat: — Én mosom a kezemet! Én mosom a kezemet! Akik az ágya mellett állva megilletődéssel nézték ennek a hosszú, szép életnek a lassú kialvását, nem értették, hogy lázas álmában mért mossa a kezét ez a testben és lélekben hótiszta öreg eníber, aki az élni sietők, a falánkok, a vadul törtetők és a marakodók világán is olyan szelíden, békésen, fehéren és nesztelenül vonult keresztül, ahogyan a hattyú csöndes tavának a vizén. Pedig ez volt az utolsó érthető szava is: — Én mosom a kezémet!
